Nem véletlen, hogy emlékezetem egyetlen mondatszilánkot sem őrzött meg ezekből a beszédekből, amelyeket jellemző módon a városi KISZ-titkárok (a később születettek kedvéért: Kommunista Ifjúsági Szövetség) mondtak, akiket általános közmegvetés övezett éppen azokban a korosztályokban, amelyeket elvileg nekik kellett volna képviselniük a szocializmus akkor még öröknek hitt évtizedeiben. 

A március 15-ét természetesen a saját szája íze szerint értelmezte a rendszer. A politikai bornírtságban odáig mentek a letűnt korszakban, hogy a „Három tavasz ünnepének” nevezték a gyors egymásra következő március 15-ét, március 21-ét (a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja – írom le, mert ennek a dátumnak az ismerete sem magától értetődő) és az április 4-ét. Utóbbi az ország felszabadulásának napja, és egyben orosz megszállásának kezdete. 

A vulgármarxista felfogás szerint e három ünnep együvé tartozott. Céljaikban és politikai programjaikba nagyfokú hasonlóságot akartak kimutatni. A minden alapot és főleg a tények nélkülöző korabeli felfogás hova máshova is futhatott volna ki végsősoron, mint a munkásosztály történelmi szerepének megkérdőjelezhetetlen elsődlegességéhez. 

A korabeli KISZ-titkárokat és a hatalom akkori ideológusait csöppet sem zavarta, hogy a Tanácsköztársaság semmifajta tömegtámogatottsággal nem rendelkezett. A „dicsőségesnek” nevezett százharminchárom napot – a rövid történelmi intermezzo eddig tartott – csak esztelen terrorral tartották fel Kun Béláék, akik a népharag elől Moszkvába menekültek. Remek könyvet írt nemrégiben a nyúlfarknyi korszakról Hatos Pál Rosszfiúk világforradalma címmel.

A kommunisták az orosz megszállás védőernyője alatt sem tudtak választásokat nyerni Magyarországon, sem 1945-ben, sem 1947-ben, noha az utóbbi, kékcédulásnak nevezett választáson iparméretű csalás segítette őket. Igaz, a csalás arra elég volt, hogy elsők legyenek, de ez is csak a leadott szavazatok valamivel több mint 22 százalékát jelentette. 

Persze mit is mondhatott volna a kommunista államhatalom a márciusi követelésekről, a Tizenkét pontról? A sajtó szabadságáról és vele a cenzúra eltörléséről, a felelős magyar minisztériumról vagy éppen arról a követelésről, hogy magyar katonákat ne vigyenek külföldre, a külföldi katonákat pedig vigyék el az országból? Azokban az időkben közel kétszázezer szovjet (orosz) katonát állomásoztattak hazánkban.

A pártállam félt március 15-étől. Civilruhás rendőrök sokasága bújt meg az ünneplő tömegben, figyelve, ki nem viselkedik az államhatalom elvárásainak megfelelően. Bár évtizedekig nem történt semmi érdemleges ezeken az ünnepségeken, a készenlét mégis állandó volt. Ez a helyzet valamikor az 1980-as évek közepétől kezdett megváltozni. Nem vidéken, hanem a fővárosban, ahol már nyílt ütközet zajlott 1986-ban, ami „lánchídi csata” néven vált ismertté. A Lánchídra terelt tiltakozó tömeget a rendőrség szabályosan szétverte. 

Minderről kizárólag a Szabad Európa Rádióból szerezhetett tudomást az ország, mert az állami hírforrássok erről nem számoltak be. Ezek az éveknek volt számomra első számú idevágó verse, Babits Mihálytól a 

Petőfi koszorúi

 

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?

Ki meri meglátni, ki meri idézni

az igazi arcát?

Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak

Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,

mint az olcsó gyertyák.

 

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,

de ma már maga sem tudja hogy mit akar:

talány zaja, csöndje

és úgy támolyog az idők sikátorán,

mint átvezetett rab a fogház udvarán

börtönből börtönbe 

– így a vers első két strófája. 

Soha nem gondoltam volna, hogy lassan harminchárom évvel a rendszerváltás után majd azon kell elgondolkozni, hogy egyszer a politikai viszonyok ijesztően hasonlók lehetnek a lenézett és megvetett Kádár-rendszerével. 

Ahogyan azt sem gondoltam, hogy a rendszerváltás felemelő hónapjai után most azon is el kell tűnődnöm, miért csöndes a nemzet, és miért „úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán”.

Töprengésre éppenséggel sok okunk van 2023. március 15-én.