Ukrajna: lehet érteni, ami történik? – Bod Péter jegyzete

Jó egy hete más szemmel nézek a világra. Még szűkebb környezetemre is.
Bod Péter

2022. március 05. 17:30

Ukrajna: lehet érteni, ami történik? – Bod Péter jegyzete

Nem felejtem el a pillanatot, amikor a fürdőszobába lépve meghallottam a rádiós műsorvezető hangját, amely ezen a reggel jól érzékelhetően másmilyen volt. Miközben magam elé raktam a borotvahabot és a borotvát, átfutott a fejemen, hogy 

 

„csak nem?!”

 

Néma kérdésem arra vonatkozott, hogy csak nem kitört a háború? A rádióból ekkor hangzott el a végzetes mondat, ami szerint Putyin kiadta a parancsot Ukrajna megtámadására. Már a kagyló fölé borultam, éppen vizeztem volna az arcomat. Tenyeremből túlcsordult víz, és mint valami holtponton, elakadt a mozdulatom.

 

Akkor annyit tudhattunk, hogy elkezdődött. De egyelőre a részletek nem voltak világosak. A hírügynökségek is legfeljebb kapkodhatták a fejüket. Információs vákuumba kerülhettek. Nem lehetett tudni, milyen támadás indult és mi ellen. Ritkán éri reggel borotválkozás közben az embert az a felismerés, hogy ami éppen akkor zajlik, azt utóbb úgy fogjuk nevezni:

 

történelem.

 

Miközben az aftershave-vel paskoltam arcomat, majdnem szórakozottan az futott át fejemen, hogy amennyiben valaki húsz-harminc éve azt találta volna mondani, hogy Oroszország egy napon megtámadja Ukrajnát, akkor egészen biztosan bolondnak néztem volna.

 

Aztán ez az abszurditás, vagy az, ami valaha annak tűnt, mára ijesztő alakot kapott. Szó szerint valósággá vált. Januárban és februárban több cikket írtam az orosz–ukrán konfliktusról. Elemzőkkel, Oroszország-szakértőkkel beszélgettem. Bár kivétel nélkül borúlátóak voltak, a háború méretére és kiterjedésére vonatozó jövendöléseiken messze túltett az, ami történt.

 

Mindenki arról beszélt, hogy Moszkva célja a két szakadár köztársaság kiszakítása lehet Ukrajna területéből. Mindenki arról beszélt, hogy az orosz hadsereg négyszázezer katonájával nem tehet kísérletet a szomszédország megszállására, mert ehhez ennyi katona egyszerűen kevés.

 

Magam is a térképet böngésztem. Földrajzból viszonylag jónak tartom magam, mégis egy kicsit meglepetten vettem tudomásul, hogy Ukrajna területe még Franciaországnál is jóval nagyobb, szinte majdnem egy magyarországnyival, mintegy nyolcvanezer négyzetkilométerrel. A szakértők előzetesen úgy vélekedtek, hogy az orosz hadsereg nem fog városokat megostromolni, és ezzel városi harcokba keveredni, mert fölényét ilyen körülmények között nem tudja érvényesíteni. Ami legalább ilyen fontos: ha ezt teszi, rengeteg katonát fog veszíteni.  

 

Mindez nagyon ésszerűen és meggyőzően hangzott. Elég 1956 Budapestjére gondolni, elég az amerikai hadsereg afganisztáni harcaira gondolni. Elég újra nézni a Sólyom végveszélyben című amerikai filmet.

 

Aztán valami egészen más történt. Egyszer talán megértjük, miért. Hat irányból indított támadás az orosz hadsereg, amelynek célja éppen a legnagyobb városok elfoglalása lett. 

 

Kijev, Harkov. Mariupol. Nem kell katonai szakértőnek lenni, hogy lássuk: Moszkva célja Ukrajna elfoglalása.

 

Ilyen forgatókönyvet előzetesen senki nem vázolt fel. Az elmúlt napok történéseiből a legdermesztőbb a nukleáris fegyverekkel fenyegető Putyintól származó mondat volt, amitől akkor is megáll az emberben a szívverés, ha csupán ez a lélektani hadviselés „kommunikációs fegyvere”.  

 

Persze, igazából ki tudja ezt?

 

Könyveket készítettem ki magamnak, amiket a közeljövőben szerettem volna elolvasni. Filmeket vettem fel, amiket úgy éreztem, meg kell nézni. Hétről-hétre vártam kedvenc focicsapatom mérkőzéseit, terveztem, hogy újra elkezdem a futást az újszegedi ligetben.

 

A háború képeit látva a tévében, a hírportálokon és újságokban elszégyellem magam. Olyan kicsinyesnek érzem a terveimet, szokásaimat, miközben szemembe égnek az anyukájuk karjában menekülő kisgyerekek.

 

Ők végképp nem értik, mi történik.