Tóth Ágnes: Ha bemész az öltözőbe, nem hallasz, nem látsz, nem beszélsz

Magyar Teátrum díjat vehetett át decemberben Tóth Ágnes, a Szegedi Nemzeti Színház jelmeztárvezetője. Harminckilenc éve dolgozik a kulisszák mögött, huszonöt éve vezetőként. Fejből tudja negyven-ötvenezerféle jelmez színét, méretét, azt, hogy milyen állapotban van, és melyik raktárban őrzik. A Szegedi Tükör interjúja.
Dombai Tünde

2022. január 24. 10:14

Tóth Ágnes: Ha bemész az öltözőbe,
nem hallasz, nem látsz, nem beszélsz

– Milyen érzés volt átvenni a Magyar Teátrum díjat, amely egy aranygolyót tartalmazó csapágy?

 

– Nagyon jó érzés volt átvenni. Boldog vagyok, csodálatos karácsonyi ajándékot kaptam. A csapágy azt jelképezi, hogy a háttérmunka fontos alkotórész a színházban, ami nélkül nincs produkció. Minden előadásért egy nagy csapat dolgozik.

 

 

– Ön mióta tagja ennek a csapatnak?

 

– 1983. február 15-én kezdtem a szegedi színházban. Teljesen véletlen, hogy idekerültem. Szegedi születésű vagyok, női szabóként végeztem, nem voltam még tizenkilenc éves. Távoli unokatestvérem dolgozott itt kellékesként, ő szólt, hogy az akkori főnöknő öltöztetőt keres. Végiggondoltam, hogy ez tetszene nekem.

 

– Tudta egyáltalán, mi fán terem az öltöztető?

 

– Nem, de bejöttem, jelentkeztem. Eperjesiné Marika felvett a tánckar mellé. Abban az időben még külön volt a férfi és a női jelmeztár, majd amikor Marikát kinevezték mindkét oldal vezetőjének, jelezte, hogy egyedül nem bírja, kell neki egy helyettes. Először egy kolléganő, Etuka lett a helyettes, aki mellette a kisszínházban is öltöztetett, de emiatt egy évad után lemondott. Marika gondolt egy merészet, hogy itt egy agilis fiatal lány, és 1985-től kineveztek helyettesnek. Akkortájt a nagyszínház felújítása miatt a Belvárosi moziban dolgoztunk. Egészen az 1995-ös nyugdíjazásásig dolgoztam Marika mellett, majd 1996-tól vezetőként. Sajnos nekem nem lett helyettesem, úgyhogy a két jelmeztárat egyedül vezetem. Nyolc öltöztető segíti a munkámat, hat a nagyszínházban, kettő a kicsiben. Ha nem elég ennyi ember, kaphatok kisegítőt, vagy én ugrok be öltöztetni, amit nagyon szívesen teszek.

 

– Ezek szerint nem bánta meg, hogy jelentkezett annak idején?

 

– Nem, egyáltalán nem. Az idősebbek, akik mellett betanultam, úgy mondták régebben: „ez a kislány beleszagolt a masztixba”. Ami annyit tesz, hogy itt ragadok, mert a masztix ragasztó. És végül valóban maradtam. Természetesen előfordul, hogy besokallok, de aztán alszom rá egyet, és azt kérdem, mit is csinálnék különben, hiszen ezt szeretem. A munkám a szórakozásom, mert jól érzem magam a kollégáim között, nézem a próbákat, az előadásokat, folyamatosan ott vagyok, érdekel, hiszen együtt hozzuk létre a produkciókat.

 

Tóth Ágnes vezeti a jelmeztárat, de ha kell, beugrik öltöztetőnek is (fotók: Szabó Luca)

 

– A nagyszínház hatodik emelete teljes egészében az ön birodalma?

 

– Szorosan együtt dolgozom a női és férfi varrodával, ahol a jelmezek készülnek, ezeket főszabászok vezetik, és ruhafelelősök is dolgoznak mellettük. A raktár egy része is itt van, de van a kisszínházban és Dorozsmán is helyünk, sőt nemrég a Széchenyi téren is kaptunk helyet. Összesen negyven-ötvenezer jelmezből válogathatunk.

 

– Minden egyes jelmez, annak mérete, állapota megvan a fejében?

 

– Igen. Ha egy jelmeztervező elkezd dolgozni valamelyik új darabon, elmondja, mi az elképzelése, és már nekem is kattog az agyam, hogy az elmúlt harminckilenc évben milyen hasonlót varrtunk, és elindulok előásni a raktárba. Természetesen nyilvántartást is vezetek leltári lapokkal a számítógépen. Megmutatom a tervezőnek, mink van, s eldönti, megfelel-e a terveinek. Ha ki kell egészíteni, a ruhafelelős megy vele anyagot vagy más apróságot venni, és figyelemmel kíséri a varrodában a gyártást. A legtöbb dolgot házon belül oldjuk meg. A lányok nem tudnak kalapot készíteni, de már sokat áthúztak. Saját cipészünk sincs, de vannak az országban helyek, ahol speciális színházi cipőket készítenek. Így áll össze a jelmez az első öltözéses próbára, hogy a színész megszokhassa, és csak a szerepére koncentrálhasson. Előfordulnak gyors öltözések, azokat ki kell próbálni, begyakorolni. Az egyes előadásokra pedig külön-külön mindenkinek kikészítjük az öltözőkbe a jelmezeket jelenetenként, sorrendben a cipőtől a kalapig, ékszerekig. Ha gyors öltözés van, a színpadra hátratesszük egy székre a jelmezeket. A színészekkel, táncosokkal azt is megbeszéljük, hol jönnek ki egy jelenetről, hogy kényelmes legyen nekik öltözni, hogy segíteni tudjunk. Előadás után a lányok mosnak, tisztítanak, ha kell, patyolatba viszik a ruhát, elpakolnak.

 

– Melyik darab igényli most a legkeményebb munkát?

 

– A 39 lépcsőfok. A négy szereplőt négyen öltöztetik. Látná csak, milyen pörgés van a színfalak mögött! Ott áll ugrásra készen fodrász, sminkes, öltöztető, kellékes, nagyon élvezzük annak ellenére, hogy csak a színészek mennek ki előre a színpadra, de mi is halljuk ám, milyen sikerük van.

 

– Ez az egyetlen darab, ahol a tapsrendben egy pillanatra a háttérmunkásokat is megmutatják. Hogy bírják megjegyezni, hogy milyen sorrendben kire mi kell?

 

 

– Próbáljuk megtanulni, de a lányok szcenáriumot is vezetnek arról, hogy mit csináljanak a háttérben. Az 1984 hasonlóan nehéz darab, mert ott meg sok embert kell többször átöltöztetni. Összetett dolog ez.

 

– Hogy lehetett ebbe beletanulni kezdőként?

 

– Nem éreztem nehéznek fiatalon. Úgy voltam vele, ide nekem az oroszlánt is.

 

– Pletykák, hisztik?

 

– Tudnék mesélni öltözői hisztikről, de azt tanultam az öregektől: ha bemész az öltözőbe, nem hallasz, nem látsz, nem beszélsz. Ez bizalmi állás. Nem emlékszem, hogy lett volna a pályafutásom alatt olyan igazi nagy hiszti. De a színészek, énekesek is végtelenül közvetlen emberek, hiszen egymásra vagyunk utalva. Mindenki figyel és tanul.

 

– Most ráadásul nagyüzem van: játsszák a járvány miatt elmaradt előadásokat, mellette az újakat, és készülnek a következőkre.

 

– Valóban nagyon felpörögtünk, de én ezt élvezem, bármilyen fárasztó is. Amikor be kellett zárnunk, és a szabadtéri is elmaradt, lelassultam, semmihez nem éreztem kedvet, annak ellenére, hogy mi a bezárt színházban is dolgoztunk. Mennyei érzés volt újra kinyitni.

 

Felterjesztői mondták

 

  • Barnák László, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója: Korábban, ha színészként vagy rendezőként fordultam hozzá, mindig támogatóan segítette a munkámat az ötleteivel, tanácsaival. Aktívan van jelen a színházvezetés művészeti munkájában, felelősen, magas szakmai színvonalon vezeti a jelmeztárat.
  • Király Levente, Jászai Mari- és Kossuth-díjas színművész, a Nemzet Színésze: Sugárzik belőle a színház végtelen szeretete. Kimagasló a lassan negyven éve alázattal végzett szakmai munkája.
  • Fekete Gizi, Jászai Mari-díjas színművész: Tóth Ágnesnek mindene a színház. Pontos, odaadó, és mindig szeretettel fordul a színészek felé. Igazi szakember, a legnemesebb értelemben.

 

A díjról

 

A Magyar Teátrumi Társaság 2010-ben alapított díjat a magyar nyelven játszó színházaknak, hogy felhívja a figyelmet a kulisszák mögött működő színházi háttér- és kiszolgáló szakmákra, egyúttal pedig erkölcsi és anyagi elismerést nyújtson az azokat kiemelkedően magas szinten művelő szakembereknek.