Történelmi fordulat – helyzetjelentés a magyar film kritikus állapotáról

Lezárult a 2022-es filmév, ami vélhetően hosszú ideig talán az egyik, ha nem utolsó olyan esztendő, ahol a magyar film sokszínűsége legalább részlegesen megvalósult.
Csomán Sándor

2023. január 20. 09:42

Történelmi fordulat –
helyzetjelentés a magyar film kritikus állapotáról

Sokat hallott mantra, az „ahhoz képest, hogy magyar...” (de ilyen a „magyar filmet nem nézek”, a „nincsenek jó magyar filmek”, vagy a „magyar filmből csak régit” frázisai is), mely többet fejez ki önmagánál: egy hosszú évekre visszanyúló tendenciát, ami a hazai közönség általános attitűdjét jelöli ki. Ezt a jelenséget természetesen több, egymással parallel ok-okozati kapcsolattal lehet leírni (a 2000-es évek irgalmatlan vígjátékcunamija, a közönségfilm és a művészfilm között egyre szélesebbre nyíló olló, a moziba járás és a filmnézés lassú hanyatlása, a sorozat kulturális helyiértékének változása, streaming stb.), de talán az egyik legfontosabb (és legnagyobb befolyást kifejtő) hatás a „nem ismerjük, ezért fogalmunk sincs róla”.

 

A kijelentés provokatívnak hangozhat, ám ha a magyar mozis nézőszámokat vesszük kiindulópontnak, a kép egyértelmű: 2022 legnézettebb magyar filmje a Nyugati nyaralás, a maga 83 ezer megtekintésével, míg a második helyen a streamingen nagy sikert arató Szia, életem!, amit filmszínházakban csupán bő 61 ezren néztek meg. Hogy ezek a számok mennyire alacsonyak, azt egyszerre két faktor is aláhúzza: egyrészt a szomszédos országok látogatottságának relációjával, másrészt az előző évek legjeivel való összevetéssel is bizonyíthatóan sokkoló arányokat kapunk. A lengyel – aminek filmes kultúrája első blikkre hasonló a miénkhez – Kogel Mogel 4-re (ami egyébként impozáns 3.2 ponton áll az IMDb-n, vélhetően nem véletlenül) négy hét alatt több, mint 700 ezer jegy kelt el, ami a lakosság egészére lefordítva (körülbelül 37,75 millió) azt jelenti, hogy durván minden 50. ember nemcsak, hogy látta, de moziba is ment érte (hangsúlyozva: négy hét alatt!). Ha ugyanezt a számítást végezzük el a Nyugati nyaralással, akkor kijózanító pofonba szaladunk bele: a legnépszerűbb magyar produkciót mindössze minden 116. (!) állampolgár találta érdemesnek arra, hogy az otthon melegéből kiszakadva nagyvásznon tekintse meg.

 

Legyinthetnénk: nagy dolog, a lengyelek többet néznek filmet, de egy kiragadott példán keresztül bármit és annak az ellenkezőjét is lehet bizonyítani. Azonban tovább keresgélve sem javul az összkép: a hasonló lakossággal rendelkező (10,5 millió) Csehországban egyetlen hosszúhétvége alatt több, mint százezren voltak kíváncsiak – az egyébként Amerikában hatalmasat zakózó – Medieval című történelmi filmre. Ám nem csak ebben az összevetésben riasztóak az adatok: a 2021-es évhez képest is jelentős esés tapasztalható a hazai nézőszámokban, hiszen két film is – a szintén Tiszeker Dániel által jegyzett Nagykarácsony és a Szabó Győző könyvéből inspirálódó Toxikoma – átlépte a százezres lélektani határt, előbbi 130, míg utóbbi 106 ezer eladott jeggyel. Az okokat sokáig lehetne boncolgatni, de egy valami biztos: nem (csak) azért nem néz a magyar hazai produkciókat, mert egyébként sem fogyaszt filmet (a Nyugati Nyaralás éppen befér a 2022-es mozis megtekintések Top30-as listájába, a legnézettebb film pedig nem meglepő módon a legújabb Top Gun bő félmillió megtekintéssel), hanem mert a kollektív tudatunkat mérgező mantra miatt nem érdeklődik iránta és nem is ismeri őket. Legyen akármilyen minőségű, hazai színjátszás nagyjaival, tehetségeivel teletűzdelt, témáját és filmnyelvét tekintve is szélesebb társadalmi csoportokat megmozgató alkotás, a projekt már szinte a nulladik kilométerkőnél bukásra van ítélve, hiszen a legoptimistább számítás szerint is csak a népesség töredékét fogja elérni.

 

A jelenséget valószínűleg az NFI-nél is látják, ami Andy Vajna halála után jelentős átalakuláson esett át: a döntőbizottság 2019-ben szinte teljesen lecserélődött, amivel az irányvonal is történelmi fordulatot vett, mind a szoros, mind átvitt értelmében. A rendszer alapvetően két fő pillérre építkezik: egyrészt a magyar történelmi film reinkarnálására (és ezzel túlreprezentálására), másrészt az alkotói bázis „megújítására”, új filmes kánon kiépítésére helyezi a hangsúlyt, melyhez szorosan hozzátartozik az SZFE-n belüli hatalomátvétel is. A gyakorlatban előbbi annyit tesz, hogy a magyar filmek jelentős részét a történelmi projektek (játékfilmek, dokumentumfilmek, televíziós produkciók stb.) teszik ki, míg utóbbi lefordítva bizonyos művészek nyílt mellőzését, míg más, eddig kisebb volumenű filmeket megvalósító, rendszerkomform alkotók felemelését jelenti.

 

A valós eseményeken alapuló, identitásképző filmek számának hirtelen ugrását nem nehéz bizonyítani:

  • a sort az Elk*rtuk című propagandafilm nyitotta (ha jótékonyan elfelejtjük a minden szinten értékelhetetlen pozsonyi csatát feldolgozó animációs filmet)
  • majd tavaly az Antall József miniszterelnökségét tematizáló Blokád,
  • év végére beesett az 1,1-es értékelésével a legalacsonyabb átlagot birtokló Aranybulla sorozat (amiből készül mozifilm is),
  • idén pedig újabb fokozatba kapcsolva jön a 48’-as forradalmat feldolgozó Most vagy soha!,
  • a tatárjárásról szóló 1242 – A Nyugat kapujában,
  • a 18. században játszódó Hadik,
  • az erdélyi Trónok harcaként aposztrofált Tündérkert, a Hunyadiakról szóló sorozat,
  • a Koltai Lajos által rendezett Semmelweis Ignác életét romantikus drámába oltó A láthatatlan gyilkos, illetve

már bejelentették a mohácsi csatát bemutató film forgatókönyvének fejlesztését is – csak hogy a nagyobb költségvetéssel járó produkciókat említsük számtalan dokumentum- és tévéfilm mellett.

 

 

Ha már támogatások, az ezekre fordított pénzösszegek is nagy mértékben megnőttek a „vajnai standardokhoz” képest: az egymilliárdos határt bőven átlépve a Most vagy soha! már 4,5 milliárdnál jár (mely kormányhatározatnak köszönhetően készülhet ennyiből), az Aranybullára egymilliárd, a Hadikra kétmilliárd, a Tündérkertre 2,2 milliárd jutott, míg egy decemberi döntés után az 1242 – A nyugat kapujában költségvetése megduplázódott, így a végösszeg átlépte a 2,5 milliárd forintot. Egyértelmű tény, hogy az ilyen alkotásokhoz nagy büdzsé dukál, hiszen a helyszíneket és a díszletet is szinte a nulláról kell megtervezni, felépíteni, vagy valamilyen – szintén költséges – számítógépes technikával lehet autentikussá varázsolni. Sőt, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a történelmi film kategóriája valóban méltatlanul alulreprezentált volt az utóbbi időszakban, így az az igény, hogy a gazdag magyar történelem nagyvásznon is visszaköszönjön – főleg, ha megvannak rá a szükséges források – nem ördögtől való gondolat. A probléma inkább a kivitelezés minőségéből és a már említett második aspektusból gyökerezik: a hatalmas összegeket mozgató projekteket jobbára egy kontraszelektált közeg kapja meg, míg már bizonyított, európai színvonalú, tehetséges rendezők a Filmalap által kiosztott pénz töredékét sem kapják meg víziójuk megvalósításához.

 

Ezek a művészek általában két kategóriára oszthatóak: vagy egy-két sikeres film után a következőre már nem kapják meg az esélyt, vagy olyan nagyformátumú, magyar filmtörténetet meghatározó alakokra, akik bőséges filmográfiájuk ellenére sem jutnak forrásokhoz – a döntések hátteréről, az elutasítás okáról pedig csak rövid, pársoros indoklásokat kapnak. Előbbibe sorolhatjuk – a teljesség igénye nélkül – az idén függetlenfilmet rendező

  • Reisz Gábort (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, Rossz versek),
  • Kostyál Márkot (Kojot),
  • Bagota Bélát (Valan – Az angyalok völgye),
  • Kiss Hajnit (Külön falka), vagy
  • Kárpáti György Mórt is (Guerilla, Jövő nyár),

míg utóbbiba

  • Sopsits Árpád (A martfűi rém, Torzók, Céllövölde),
  • Török Ferenc (Moszkva tér, 1945),
  • Hajdu Szabolcs (Ernelláék Farkaséknál, Békeidő, Fehér tenyér), vagy
  • az a Muhi András (Szelíd, Larry, Ernelláék Farkaséknál, Testről és lélekről stb.)

tartozik, akinek producerként több, mint ötven beadványát utasították el zsinórban, így abbahagyja pályafutását (legutóbbi három filmtervét, melyek a közelmúltban jelentek meg – Szelíd, Larry, Átjáróház – még egy átmeneti bizottság engedte át, Vajna halála után).

 

Természetesen attól nem lesz jó egy filmterv, hogy egy eddig minőségi munkákat jegyző művész adja be, viszont nem nehéz látni az összefüggést a számtalan elutasított pályázat mögött: nagyon finoman fogalmazva a döntések nagyrészt (vagy akár teljesen) nélkülözik a szakmai szempontokat, így a juttatások azokhoz vándorolnak, akik közel állnak az NFI megváltozott szellemiségéhez. Természetesen még az objektíven is méltányosnak aposztrofált rendszerekben is – akár direkt, akár indirekt módon; talán ilyennek nevezhető az Andy Vajna-korszak is, rengeteg nyilvánvaló problémájával együtt – előfordul, hogy bizonyos tehetségek nem kapják meg a kellő figyelmet, támogatást, ám a jelenlegi szisztéma nyíltan kirekeszti azokat a művészeket, akiknek egyébként nincs politikai szerepvállalása, ám beállítottságuk, értékrendjük eltér a mostanság sokat hangoztatott „nemzeti” normától. Így tart most ott a magyar filmes szcéna, hogy nincs diskurzus sem az mellőzések, elutasítások okáról, sem a döntőbizottság működési elveiről: Az egyoldalú kommunikáció pedig aligha fog változni, melynek egyenes következményeképp a mellőzött alkotóknak más utat (és közeget) kell találniuk ahhoz, hogy látásmódjuk megvalósításához forrásokhoz juthassanak. A külföldi fejlesztés (amit egyre több rendező, köztük Kis Hajni is választott) mellett a független film és a fokozatosan átalakuló streaming-platformok kínálhatnak releváns alternatívát.

 

Folytatás következik.