Tollbamondás – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. június 01. 18:13

Tollbamondás – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Az autoriter ember csak akkor érzi magát védve és biztonságban, amíg felülről rugdossák, és lefelé taposhat: az autoriter társadalmak ezért mindig az engedelmességet fogják a legnagyobb emberi erénynek tartani...”

 

(Jens Bjorneboe)

 

Mennydörgött.

A férfi hirtelen felült az ágyban és egy pillanatra azt hitte, valóban kitört a harmadik világháború. Sötét éjszaka volt és az égbolt, mint egy ember, aki elrontotta a gyomrát, morgott, kavargott egyfolytában. Különleges hangorgia volt ez, gyorsan felébresztette a környék lakóit. A férfi amúgy is rosszul aludt, álmában valamilyen nagymacska, tigris, vagy oroszlán kergette és folyamatosan menekülnie kellett a harapása elől.

 

– Pedig szeretem az állatokat, kutyát, macskát tartottam, etettem, simogattam vakargattam őket – ez járt a férfi fejében. Megpróbált visszaaludni, de már nem ment. Inkább kikászálódott az ágyból, kibámult az ablakon, és az eget nézte, a morajló, dörmögő égboltot, és azon sem csodálkozott volna, ha az egyszer csak megnyílik. Nem volt hívő ember, nem érdekelte a lélekvándorlásról, meg hasonló ájtatosságról szóló hókuszpókusz. Itt a Földön akarta jól érezni magát, ebben az egy – egyetlenegy életben. És nem is volt oka panaszra: azt csinálta, amit szeretett. Gimnáziumban tanított irodalmat, és úgy gondolta, ennél szebb, fennköltebb, tartalmasabb munka, vagy inkább életpálya nem is létezik. Meg volt róla győződve, úgy kellene mindenkinek, minden kollégának tanítani, mint John Keatingnek a Holt költők társaságából: teli s tele szenvedéllyel. Mondta is rendszeresen a tanítványainak, hogy nézzék meg ezt a filmet feltétlenül, nézzék és csodálják Robin Williams varázslatos játékát, és tegyék magukévá mindazt, amit ott, és akkor látnak.

 

Afféle életfilozófiaként.

De nem is: inkább afféle erős lökésként, az élet fájának megmászásához. A férfi hajlamos volt mindent érzelmi alapon megítélni. Az embereket, a filmeket, a könyveket, a zenéket, tényleg mindent.

 

Odakint csak lassan vette át az irányítást a hajnal. Az égzengés egyszer csak abbamaradt, és elcsendesedett minden. A férfi megitta a kávéját, lassan, komótosan tett, vett a lakásban. Évek óta egyedül élt, a válás után visszafogott lelkesedéssel fizette a gyerektartást és több mint tizennyolc éve a hitelt, a lakásra. Megbékélt a magánnyal. Közel a hatvanhoz már nem rúgkapál az ember. Beosztja az idejét és az energiáját. Amúgy is szerette a csendet. Szerette ha nem kell beszélnie – eleget mondja a magáét napközben az órák alatt. Szerette bámulni a Dunát, még akkor is, ha eső spriccelt az arcába, ha a hideg bekúszott a kopott farmerja alá, ha a szél levitte a fejéről a sötétkék svájcisapkáját, amelyben éppen úgy nézett ki mint egy montmartre-i rajzolóművész valahol az utcasarkon. Vágyott a szerelemre, vagy inkább egy kapcsolatra, akár heves érzelmek nélkül is. Egy társra, akivel olykor elmehet biciklizni, mászkálhat Szentendrén a szűk sikátorokban, elviheti egy kortárszenei koncertre, vagy akár egy futballmeccsre. Nem nagy dolgok. Az élet karamellizált pillanatai. De olykor megriasztotta őt a felhozatal.

 

A nők egyre inkább férfivá váltak.

Legalábbis így látta. Nem külsőre, sokkal inkább viselkedésre. Már nem igényelték az udvarlást, már túlságosan határozottak, kemények lettek, és erről alighanem épp a férfiak tehetnek. A férfiak uralta világ. Még arra vágyott, hogy szolid, szelíd, visszahúzódó, pátyolgatásra szoruló, olykor elpiruló nőnek udvaroljon. De ilyen már nem volt, ilyen már nem létezett. Szerette a természetességet, és taszította őt a művi világ, A női keblek helyén megjelenő két görögdinnye, a mozdulatlan szilikonlabda, amelyet kicsit sem tartott szépnek és izgalmasnak.

 

Lassan hét óra, indulni kell.

A férfi az órára nézett, gyorsan felöltözött, kint az utcán szertefoszlottak a felhők a feje felett, a nap mintha csak rákacsintott volna, és ettől a férfinak jókedve lett, biciklire pattant és eltekert a gimnáziumig. A Pest környéki kisváros jó nevű intézménye volt ez, a férfi hosszú ideje dolgozott itt, megbecsült, elismert tanárként. Szerették őt a diákjai. Látták, érezték rajta, hogy teli s tele van érzelmekkel, hogy jóérzésű, jóindulatú – és igazi jó arc. Soha nem buktatott meg senkit. Miközben megpróbálta a gyerekek fejébe, vagy inkább lelkébe plántálni mindazt a szenvedélyt, amelyet ő érzett, amikor elolvasott egy könyvet, megnézett egy filmet, vagy meghallgatott egy lemezt. Annyi szépség van a világban, ez volt a jelszava, csak észre kell venni ezeket. Keresgélni, kutatni, kotorászni kell utánuk. Nem nagy meló. Így beszélt a diákjaihoz, és azok érdeklődve, olykor csillogó szemmel figyelték. A férfi megpróbálta megfejteni, vagy inkább megérteni őket, az új és még újabb generáció tagjait. A szakadt farmerban mászkáló fiúkat és lányokat. Az egyenfrizurát viselő srácokat, a látszólag flegma, megközelíthetetlen szépségű, vagy épp magukba forduló csúnyácska lányokat. Néha csak kíváncsiságból megnézte, hogy milyen zenéket hallgatnak. Leste a YouTube-ot, és megpróbálta élvezni ezt a rapnak nevezett valamit, amikor nem is énekelnek, hanem beszélnek, üvöltöznek, és ugrálnak. Vajon ugyanazt jelenti nekik mindez, mint amit ő átélt egykoron a Bercsényi klubban, vagy az Egyetemi Színpadon, miközben táncolt önfeledten arra a számra, hogy:

 

„Jöjj drágám, vártam rád, miénk a munka, miénk a szerelem...”

 

 

Szeretett tanár lenni, tanárember. Olyan büszkén mondta ki mindig ezt. És büszke volt akkor is, ha így beszéltek róla. Apró szépséghiba volt, hogy alig tudott megélni a fizetéséből. De nemcsak ő, a kollégái is. A férfi soha nem politizált, egyszer még fiatalkorában részt vett egy március 15-i tüntetésfélén, a Kádár-rendszer rendőrsége nem volt túl lelkes, ahogy vonultak át a hídon, de ő valamilyen nő miatt keveredett oda – egyszerűen hiányzott belőle a forradalmi hevület.

 

Nem szerette a hatalmat. Semmilyen hatalmat.

Különösen a hatalmával visszaélő hatalmat nem szerette. Nem rajongott Kádárért, és az úgynevezett rendszerváltozás utáni vezetőkért sem. Gyurcsányt kifejezetten ellenszenves figurának tartja, Orbánt pedig hatalommániásnak. Olyan embernek, aki belehalna, ha kihúznák alóla a trónt. De nem is szavazott, nem érdekelték a pártok, a véleményét megtartotta magának. Ám ami a tanárokkal, a pedagógusokkal történt és történik, az egyre mélyebb sebet okozott neki. Az engedetlenségi mozgalom, a sztrájk, a hangjukat a szavukat egyre jobban felemelő pedagógusok tiltakozása mély hatást gyakorolt rá.

 

Úgy érezte, hogy ebben a történetben már kötelessége részt venni.

Hiszen róla is szólt. Az ő kiszolgáltatottságáról, az ő semmibevételéről. Megdöbbent azokon a nyilatkozatokon, amelyekben a hatalmon lévő politikusok beszélnek lenézően a tanárokról. Úgy oktatta ki a pedagógusokat az egyikük, hogy a kezén (és ezt emelkedő vérnyomással olvasta...) több mint tízmilliós óra volt. Hát ez pofázik nekünk? Hát ez akarja megmondani, hogy mit gondoljunk a világról, hogy kussoljunk, örüljünk annak, hogy nyáron szabadságra mehetünk, hogy a szünidő, az a mi igazi fizetésünk?

 

A férfi ezen a délelőttön visszafogottabb volt az órákon.

 

Jártak a gondolatai, a hogyan továbbról.

 

Az ő hogyan továbbjáról – no meg a pedagógusok sorsáról.

 

Mert valamit tenni kell, különösen azután, hogy az új köztársasági elnök aláírta a sztrájkot ellehetetlenítő kormányhatározatot. Nem lepődött meg rajta. Látta ezt a nőt korábban többször is nyilatkozni.

 

Mindig vigyorgott, ha kellett, ha nem, széles szájjal, vonult végig a világon.

Mintha folyton zavarban lenne. De lehet is, gondolta a férfi, aki úgy él, hogy pontosan tudja, nem oda való, ahol éppen van, annak nem könnyű léteznie. Már az elődje is kínlódott, az a sótlan, unalmas bólogatójános. Már az is csak vonult és megpróbált Charles Bronsonszerű tekintettel belenézni a kamerába, ha épp valamilyen köszöntőt mondott, de paródia volt az egész. Egy országot néznek le, vesznek semmibe azzal, hogy pártkatonákat tesznek ebbe az előkelő pozícióba.

 

A nő, aki OV22 feliratú lifegő fülbevalóval mászkált korábban, most ott ül a Sándor palotában, és Magyarország első embereként tekintenek rá. Miközben a napnál is világosabb, hogy mindent, a legkisebbtől a legfontosabbig a miniszterelnök dönt el. És ha ő azt mondja, hogy ezt aláírod, akkor ő aláírja.

 

Ez ám a tollbamondás.

 

Én mondom, te pedig fogod a tollat és odabiggyeszted a nevedet.

 

Nem hagyhatjuk magunkat. Ez járt a férfi fejében, miközben odakint egyre melegebb lett. Az ősz hirtelen nyárra váltott megint, a hőmérséklet néhány óra leforgása alatt több mint tizenöt fokot emelkedett. A gyerekek már a tanév végét várják, akárcsak a tanári kar tagjai. Idényvégi hangulat ez, de a férfi szerette az utolsó pillanatig kihasználni, hogy nevelhet, hogy oktathat. Sokszor nem is a tananyagról beszélt, az egyre inkább előírt, kötelezővé tett, központosított, agymosó tananyagról, hanem a saját gondolatairól, élményeiről. Mesélt a The Doors zenéjéről, Milan Kundera a Kádár-rendszerben kézről-kézre járó regényeiről, a Tabánban tartott LGT-koncertekről, az ezer meg ezer színű lelkes tömegről ott a fűben, vagy épp a színpad előtt ugrálva. A trapézfamerről, az Ecseri piacról, ahol mindent lehetett venni és még annál is többet. A Levis farmerről, az első darabról amelyet ezerkétszáz forintért vett annak idején. Több volt, mint az első fizetése. Mesélt és mesélt egy régmúlt világról. És az órák végeztével az járt a fejében, hogy vajon érdekli-e ezeket a modern világba született, kütyükkel körülvett, félszavakat használó, rapelő fiúkat, lányokat mindaz, ami neki – az ő generációjának fontos volt.

 

A délutáni napsütésben ingujjra vetkőzve tekert haza a férfi.

 

Otthon kinyitott egy üveg sört, bekapcsolta Vivaldit, és arra gondolt, ha kell, barikádot épít. Majd szól a tornatanárnak, az jó erős, tagbaszakadt férfi, és szól a többieknek, hogy harcoljunk. És ez a harc már nem a pénzről szól, sőt egyre kevésbé a pénzről szól, sokkal inkább az önbecsülésről, a méltóságról.

 

Hiszen a jövő az itt van bennünk, a jövőt mi mutatjuk meg, mi rajzoljuk fel a fiúknak és lányoknak.

 

A jövő, amelyet nem lehet fizetésben, aprópénzben mérni.

 

Nyitóképünk a Fortepanról való, Szalay Zoltán adománya.