Tollasbál – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. július 06. 13:45

Tollasbál – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Minél szegényebb egy ország, gazdagjai annál bizarrabb tollazatban járják egyre debilebb táncaikat...”

 

Bödőcs Tibor

 

Ha egy bukott sportújságíró, hívják őt bárhogy (Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, valahány név a naptárban...) átértékeli a helyzetét, és belebámul az életnek nevezett tükörbe sok mindent átértékelhet ücsörögve a kertvégi árnyékszéken, miközben az afrikai forróság nyomán izzadság folyik végig a hátán, arra gondolhat, lehetett volna ez másként is.

 

Egészen másként.

Csak több türelemre, megértésre, és bólogatásra lett volna szükség. És, persze, semmi különcködés, forradalmi hangulatban papírra vetett mondatok, kitörölt, eltüntetett igazságérzet és szép hosszú nyelv. Nem nagy dolgok ezek. És talán ma nem lenne bukott sportújságíró. De lehet az is, hogy elég lett volna néhány lelkes csók a kopasz, mélymagyar párttitkár segge partjára, esetleg kézcsók, ha nagyon muszáj a pufók képű, méltán közutálatnak örvendő, állásokba helyezett rendszerkegyencnek. Mert sportújságírónak lenni most különösen léleksimogató meló. Újra van „aranycsapatunk”, megint Londonban vertük az angolokat – ripityára, és olyan, de olyan riport jelent meg miniszterelnök úr meccs utáni öltözőben tett látogatásáról, hogy még Rákosi pajtás is megirigyelte volna.

 

Újra sportnemzet lettünk.

Apró szépséghiba, hogy ezt inkább csak írják a lelkes propagandisták, hajtogatják a gépszerűen működő politikusok. A pályán valahogy mindez még nem tükröződik. Nézte az ember a hazai rendezésű férfi kézilabda Európa-bajnokságot, aztán a vizes világbajnokság férfi vízilabdameccseit, és megdöbbenve látta, hogy a mi agyonfizetett, kivételezett tejben, vajban, közpénzben fürdetett sztársportolóink csak kínlódnak. Kínlódnak a parketten, és ott a fodrozódó, spriccelő vízben. Kudarc, közönséget, szurkolót felháborító kudarc lett mindkét világverseny vége.

 

Mindkettő még a Holdról is látszott.

És ami még szembetűnő volt, sem a kézisekkel, sem a pólósokkal nem fotózkodtak bájosan, olykor kínosan mosolygó politikusaink, nem jelentek meg közös szelfik, és nem jelent meg egyetlen olyan cikk sem, amelyben a házi újságíró, az utánozhatatlan, az egyetlen levezette volna, hogy lám, milyen jó helyre kerültek ezek a milliárdok, milyen nagyszerű az utánpótlás-nevelésünk, és milyen boldogok vagyunk mi, magyarok.

 

A bukott sportújságíró ezekről is írhatott volna. Persze, lelkesen. A hibákat kijavítani, ez lett volna a kulcsszó, a vezérfonal, mert jó úton járunk (ezt mindenképpen kihangsúlyozta volna...), hiszen pártunk és kormányunk elkötelezett – a sport kiemelt jelentőségű hazánkban.

 

Olyannyira, hogy huszonnégy milliót keres majd egy felcsúti futballista.

Havonta.

 

Nem saját nevelésű, még véletlenül sem az, egy idekeveredett, iráni labdarúgó. Ez már önmagában is abszurd, hiszen Felcsúton kimondottan nem szeretik az idegeneket (majdhogynem migránst írtam...) azokat, akik nem a hazájukban próbálnak meg érvényesülni, hanem Európában. Erre tessék, olyan pénzt kínáltak a labdával jól bánó zsoldosnak, amelytől alighanem szabadságra megy három megyei jogú város összes gimnáziumának tanári kara.

 

Huszonnégy milla.

 

Sóvárogva olvassa a hírt (amelyet természetesen a felcsúti klub nem erősített meg, de nem is cáfolt...) megannyi pedagógus, egészségügyben dolgozó, rendvédelmi és közalkalmazott.

 

Demagógia?

Lehet.

 

Összemosni a felcsúti futballcsapatot a száz néző előtt pályára lépő múlt nélküli és itthon meglehetős ellenszenvvel, Kispesten gyűlölettel fogadott klub életét – egy hétköznapi ember sorsával. Most majd írhatja ide valamilyen Fidesz-drukker hozzászólásában, hogy hagyjuk már ezt az összevetést, a tanárok egyébként is vakációznak, irigylésre méltó módon, miközben szegény futballisták futnak mint a lovak az irdatlan hőségben.

 

A bukott sportújságíró ha még állásban lenne, megvédené a felcsúti spílert. Azt írná róla: hiszen örömet szerez a falu apraja-nagyjának annak a két-háromszáz embernek, aki olykor ott ücsörög a milliárdokból épült, a miniszterelnök kertje végében felhúzott stadionban. És egyébként is (tenné hozzá a bukott sportújságíró, ha még állásban lenne...) kinek mi köze hozzá, hogy a gázszerelő ez a huszonhárom éves dán modellfiúra fogyasztott reneszánsz ember mire költi a mi pénzünket. Ha kedve tartja, jógatábort szervez Andinak, jobb napjain megveszi a Mátrai Erőművet, a fél vagy inkább háromnegyed Balatont lángossütőstől, palacsintázóstul, panorámástul, vagy épp agyonfizeti a mosolygós iráni labdaterelőt.

 

Huszonnégy milla.

 

Mindez most azért is érdekes, mert például az Átrium Színház épp bezárni készül ajtót, kaput, lelkeket. Az egyik legnépszerűbb színház, amely a hatalom ellenszenvét, finoman kifejezve, már réges-rég kivívta. A kritikus, olykor politikai véleménnyel is megsózott darabjait nem szeretik pártunk és kormányunk emberei. És nem szeretik a csaholó kutyái sem, az egy nótát daloló propagandisták sem – csak a közönség szereti, de az meg nagyon. Huszonnégy millió aprópénz egy színház működéséhez, minimum kétszáz millió kellene az éves költségvetéshez, a normális működéshez, de az arányok, bizony az arányok egy kissé elcsúsztak.

 

Színház, vagy iráni gólvágó?

Persze, ez is demagógia.

 

Mint ahogy lassan minden, ami nem tetszik a mélymagyar és egyre keresztényebb országvezetőknek, és az ő talpnyalóinak. Egyébként a bukott sportújságírók, ha kiküldték volna a vizes vb-re, óvatosan és kissé felháborodva írt volna a női vízilabda mérkőzésekről. No nem a magyarok lelkes küzdőszelleméről, bravúros győzelmeiről – hanem a fürdőruhákról. Mert bizony egyrészes volt az, de tanga.

 

Tanga!

 

Az operatőr nem győzte le s föl rángatni a kamerát, hogy ne premier plánban mutassa a kerekded idomokat, férfiszemnek üdítő látvány – csak nem ebben a keresztény vallásos országban, amelyben mi élünk. Mert mi templomba járunk, nem dugunk félre, nem tartunk szeretőket, családcentrikusak vagyunk, imádkozunk, nem lopunk, nem mérgezett bennünket hatalmi gőg, a hiúság vására és a javak felesleges felhalmozása. Mi jók vagyunk.

 

Jó magyarok.

A régi időkből itt maradt és újjáéledő magyarok.

 

De igaza van Bödőcs Tibornak, egyre látványosabb ez a tollasbál az újgazdagok részéről. Már láthatunk matyóbabának öltözött, Teréz anyává vált énekesnőt, már fotózkodnak vigyorogva díszmagyarba bújt politikusok. És jönnek a főispánok, az alispánok, már olvashattunk javaslatot a csendőrség visszatéréséről is.

 

Elő a darutollakkal!

 

Elő a grófi, bárói címekkel!

 

De a bukott sportújságíró ezekkel nem foglalkozna, ha még állásban lenne. Ő csak a jót, a szépet látná, a tangába bújt kötelezően, vagy maguktól választott dresszben... És megállapítaná, hogy nem csak a legjobb, de a legszebb csapatunk nekünk van.

 

És ez is látszik a Holdról. A sötét oldaláról is.

 

 

Meg a jólét, ami ránk szakadt. Az infláció, ami majd megfojt bennünket, az árak brutális emelkedése, amitől elmegy a kedvünk a magyarkodástól is.

 

A tollasbál azonban nem érhet véget. A hatalom magabiztos, az újgazdagok még gazdagabbak, a vircsaft ott fent folytatódik, a magánrepülőzés, a jachtozás, az ő osztályrészük immár.

Miközben a bukott sportújságíró újra és újra átértékeli magában, hogy milyen rosszul, milyen elhamarkodottan döntött, amikor nem csatlakozott a békemenethez, amikor nem követelte ki magának, hadd írja tovább Futbólia, Abszurdisztán, és a legendás felcsúti futballcsapat történelmét.

 

Most bezzeg irigykedhet, miközben senki és semmi lett belőle.

 

Az örök vesztes.