A pár évvel ezelőtt megváltoztatott és kibővített szabályozás miatt már joggal – és könyvének minősége miatt ráadásul teljességgel megérdemelten – lehetett az az argentin származású, Svédországban felnövő, majd élete java részét New Yorkban töltő Hernán Díaz az idei Booker-díj egyik jelöltje és nagy esélyese, akinek regényét (Bizalom) magyar mércével szinte elképesztő gyorsasággal jelentette meg a 21. század kiadó.

Díaz műve egy tipikus posztmodern trükkregény, ám meglepő módon egy olyan, amelyben a posztmodernség nem elsősorban a csavarokban vagy a nehezen értelmezhetőségben nyilvánul meg, hanem abban, hogy a benne szereplő négy szöveget önmagukban a lehető legrealistább módon olvashatjuk és fogadhatjuk be, ám így egymásra épülve és összeolvasva főleg a történetmesélés okairól, a mesélők leplezett-leplezetlen szándékairól, és a valóság meglehetősen képlékeny voltáról tudhatunk meg rengeteg érdekes és elgondolkodtató dolgot.

Az első történet, a „Kockázatos pozíciók” a műfaji megjelölése szerint egy regény, amelyet egy bizonyos Harold Vanner írt. Ebben a „kötetben” megismerhetjük annak a Benjamin Rusknak a felemelkedés-történetét, aki bár alapvetően is egy gazdag és jómódú családba született, ám vitathatatlan tehetségének és meglehetősen autisztikus személyiségének hála rövidesen a keleti part egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb mágnásává nőtte ki magát, akinek többek között elévülhetetlen „érdemei” voltak az 1929-es nagy tőzsdekrachban is. Aztán egy nap a már bőven középkorú és addig csak aszkéta módra az üzletnek élő Rusk váratlanul feleségül veszi a némileg elszegényedett családból származó, csodálatosan művelt és kamaszkorában rengeteget utazó Helent, akivel a maguk módján boldogan élnek egy borzalmas tragédiáig...

Azt kell, mondjam, ez a kisregény már alapból levett a lábamról. A maga visszafogott módján igazán zseniális korrajzot adott a 20. század eleji vadkapitalizmusról, remekül mutatta be a két különc ember karakterét, és ráadásul a történet is remekül működött. De mi jöhet ezután?

A második rész egy bizonyos Andrew Bevel félkész és így némiképp összecsapottnak tűnő memoárja, melyben mintha az előző regény Raskjának egy kilúgozott alteregójáról olvashatnánk, aki meglehetősen gyanúsan mentegetőzik a tőzsdei manővereivel kapcsolatban, és nem győzi hangsúlyozni, mennyire szerette a nemrég elhunyt, és szinte már sablonosan egyszerűnek lefestett feleségét, aki szintén csak az előző regényben megjelenített asszony halovány mása.

Aztán a harmadik szinten (egy neves író visszaemlékezéséből) megértjük, hogy miként és miért született meg ez a memoár, és mi a kapcsolat közte és az első kisregény között, majd a negyedik szinten egy újabb lépést teszünk, ezúttal egy napló révén egy személyes valóságba...

Díaz a Bizalomban ugyanazt a történetet meséli el újra és újra, hogy rámutathasson, egységes és megcáfolhatatlan valóság nincs és nem is létezhet, hiszen a szerzők célja mindig döntően befolyásolja a szöveg tartalmát, és a hangsúlyok is mindig oda kerülnek, ahová a szöveget lejegyzőnek legkényelmesebb. Így hiába olvassuk el négyszer is a különc milliárdos és az örökké kiismerhetetlen fiatal feleségének tragikus történetét, az igazi valóság (ha van olyan) még mindig valahol a regényen kívül marad.

Természetesen ez az egész nem működhetne ilyen jól, ha nem lenne tökéletes a fordítás (Pék Zoltán ragyogó munkát végzett), ám szerencsére minden egyes szövegnek megvan a maga jól felismerhető és jellegzetes hangja. Úgyhogy azt hiszem, a Bizalom mind a posztmodern, mind a hagyományosabb, történetmesélősebb irodalmat kedvelőknek igazi telitalálat lehet, mert mindkét módon egyaránt működik.