TIK talptól tetőig: gondolta volna, hogy egy kamionmotor is működik az épületben, ha szükség van rá?

Nincs is annál izgalmasabb, ha bekukkanthatunk a színfalak mögé, főleg, ha egy olyan helyről van szó, aminek hétköznapi helyeit egyébként jól ismerjük. Szeged egyik legkorszerűbb és legkörnyezetbarátabb épülete, a József Attila Tanulmányi és Információs Központ, azaz a TIK, ezen a héten hirdette meg második kazántúráját a Facebook-oldalán. A létszámkorlát miatt gyorsan kellett kapni az alkalmon, ott voltunk.

2020. október 08. 19:15

A túrán nagyvonalakban bemutatták az épület hűtéséért és fűtéséért felelős berendezéseket, viszont ezek technikai hátterébe mélyen nem mentek bele – a gépek méretei amúgy is többet mondtak a hozzá nem értőknek (azaz nekünk).

Túránk alaptábora a Kongresszusi terem volt, ahova persze csak a pre-triázs teszt után juthattunk be. Itt egy gyors diavetéssel megnézhettük, miket fogunk majd látni, és hogy ezek irányítópultjai hogyan néznek ki. Minden berendezés az irodákból kezelhető, a gépházakba csak ellenőrzés céljából járnak le. A diasor után kezdődött az érdekesebb rész, ugyanis sisakokat és fülvédőt kaptunk, majd leereszkedtünk a TIK barlangrendszerébe, a parkolóházba, hogy átlépjünk az első „Idegeneknek belépni tilos!” feliratú ajtó küszöbét.

Kattintson fönti képünket, nézze meg galériánkat (a szerző felvételei)

Arra számítottunk, hogy odabent hatalmas ricsaj fogad majd, de az ideális időjárás miatt jelenleg minden gép csendesen pihent. Nem is volt végül szükségünk a fülvédőre. A hatalmas fekete és ezüst színű csövek erdejében bolyongva eljutottunk az aggregátorhoz is. Ez csak áramszünet esetén lép működésbe, de most bekapcsolták, hogy meghallgathassuk. A hangja erősen hajaz egy kamionéra, ami nem véletlen, ugyanis egy Iveco teherautómotor hajtja. Ha beindul, kintről is hallani a hangját, úgyhogy a gyors bemutató után lekapcsolták, nehogy megijedjenek a biztonsági őrök, hogy valami probléma van.

Az alagsor után a negyedik emeletig lépcsőztünk, ahol a víztartályok jelentették a következő megállót. A meleg vizet a napelemek melegítik fel, viszont ebből nyáron van a legtöbb, akkor, amikor nem használják fel.

„A karbantartócég azt mondta, akkor érné meg, ha medencét üzemeltetnénk” – emlékezett vissza az idegenvezetőnk. A medencényi meleg vizet magunk mögött hagyva indultunk még fentebb. A tetőre egy létrán át visz az út, ami nem mondhatni, hogy a legbiztonságosabb, főleg, hogy látásunkat erősen leszűkítette a maszk, és az állandóan leesni akaró sisak. De a bátor felfedezőket semmi sem állíthatja meg. Ilyen magaslatokban már a „növényzet” is más, így a vadul tekergő csöveket felváltották a derékig érő napelemek és a földszintes napkollektorok. Az utóbbiak nemcsak a fűtésért, de a hűtésért is felelnek. A falban végigfutnak a csövek, amikben a folyadék felmelegszik, és keringeni kezd. Ez a cirkuláció hűti le az épületet. Viszont néhány cső túlmelegedett és felrobbant, így letakarták őket, hogy kevesebb hőt vegyenek fel. Ezután vágtunk neki a túránk csúcspontjának: az üveghegynek. A hatalmas üveglapokból álló napfénytetőn járkálni valami igazán különleges élmény. Itt már nem csak a járvány miatt volt ajánlatos tartani a másfél méteres távolságot, hanem azért is, hogy le ne szakadjunk. Körülöttünk a város ezer tornyával, millió madarával, mind tükröződve a jégmezővé változott könyvtáron egyszerre volt félelmetes és csodálatos.

Csak azt sajnálom, hogy nem tűzhettük ki zászlónak: meghódítottuk a büszke hegyet.

Pető Blanka

Tovább olvasom