Tercsi, Fercsi, KATA, Klára... – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. július 13. 13:47

Tercsi, Fercsi, KATA, Klára... –
Sinkovics Gábor jegyzete

Szép lányok, elegáns nihilisták, a füledbe súgnak. Nemzeti színű öntudatod a hajadba túr. Nyakkendős hangfalak bömbölnek olcsó igazságot. Az éjféli himnusszal egy napod is ökölbe szorult. Bálványok bámulnak bambán, e nemzedékre szabva. Fizetési cetlijük a szemedbe lóg. Munkáslányok a Moulin Rouge-ban kánkánt táncolnak. Munkásfiúk autókon száguldoznak.

Ez a jólét. Ez a jólét.

Ez a jólét. Ez a jólét.

(Ránk köszöntött. Ránk bizony...!)

 

 

Csak csendben, csak halkan. Semmi ordibálás, idegeskedés.

Mert elindul a vérrög, felkúszik a vérnyomás, és megváltozik a vérmérséklet. Aztán csak ég felé emeled a kezed, a középső ujjaddal feléjük mutatva. Pontosan feléjük. Vagy ökölbe szorul az a kéz és eszedbe jutnak az arcok, te, te és te, akik így vagy úgy hatnak rád, és te dühös leszel a látványuktól. Hazugságaiktól, az aljasságaiktól. Csak nyugi. Hiszen jólét van. Ránk köszöntött.

 

Hogy pontosan mikor, melyik volt az a nap, óra és perc, az még nem tisztázott.

Talán a választások éjjelén, ott a dobogón toporgó, elégedetten, gúnyosan vigyorgó politikusok győzelmi beszédekor. De az is lehet, hogy előbb, amikor fosztogatásból osztogatásba váltottak. És kapott mindenki, aki készült a szavazásra. Kapott mindenki, hogy lehetősége és lelkiismerete szerint jó helyre tegye azt az ikszet. De most mintha visszafogottabb lenne a folyamatos trombitálás, konfettidobálás, jóléthangoztatás. Mintha kevesebb közös szelfi készülne összetrombitált, összeterelt birkákkal, lelkes bólogató „biztonságra vágyó” magyarokkal. Mintha a piros-fehér-zöld szalaggal átkötött semmi eltűnne valahol hátul a horizonton. Mintha a mélymagyar ideológia helyét átvenné a pánik. Mintha visszaütne a kétségbeesett osztogatás – mintha a saját csapdájukba léptek volna bele a fiúk.

 

Csak csendben, csak halkan.

De nem könnyű nyugodtnak maradni, amikor még rúgnak egyet az emberen. A kisemberen. A „családtámogatók” kapkodva, gátlástalanul gyűjtenék be a korábban szétosztogatott pénzeket, mielőtt rájuk dől, rájuk omlik a világ. Milyen szerencsések. Mennyire szerencsések, hogy nem áll ott készenlétben lapáttal, csákánnyal a kézben az újjáépítés reményében egy, egyetlen egy ellenfél sem.

 

Nincs ilyen.

És ez a mi tragédiánk, annak a két-három millió embernek a tragédiája, aki már akkor sem kért a fiúkból, amikor épp osztogattak. Mert látták, hogy fosztogattak, mert hallották a hamisan csengő ideológiát, a folyamatos uszítást, gyűlöletkeltést. De ez a pillanat most itt már messze nem ideológiai harcról szól. Sokkal inkább a megélhetésről. A jövőről. És ugathatnak folyamatosan a seggnyaló propagandisták, leírhatják tízszer vagy hússzor Gyurcsány nevét, hogy ez is, hogy minden miatta van, de már csak a legfanatikusabbak hisznek nekik. Nincs rajtuk Kun Béla bőrdzsekije, nem olvassuk Marxtól a Tőkét, kiröhögjük az egyszervolt munkásőrséget. A KISZ-re úgy gondolunk, mint csajozóhelyre és a mondatot, hogy világ proletárjai egyesüljetek, még most is úgy értelmezzük, hogy érdemes lenne kipróbálni, milyen lehet egy dán, cseh, vagy Sri Lankai- szövőnővel szerelmeskedni.

 

Mit akarnak még tőlünk a fiúk?

Mert az rendben van, hogy ők jól élnek. Ezt megszoktuk. Hogy a gázszerelő jobb napjain megvesz egy erőművet, a fél Balatont, egy várost, vagy a Jupitert, a hozzátartozó űrhajókkal. Kell a pénz a másfél szobás kéglire, Andi jógafelszerelésére. Azt is megszoktuk, hogy minden bizniszből lecsippentik a magukét, hogy nincs olyan beruházás, építkezés, vállalkozás, amelynek a végén ne nőne a zsebpénzük. Az is hozzátartozik az életünkhöz, hogy aki nem szereti őket, azt magasról leszarják. Vagy ellehetetlenítik. Tudnék erről mesélni órákig. Úgy vannak vele, takarodj és kussolj. Aztán ha visszapofázol, akkor meg bíróság elé citálnak, megaláznak, és évekig izgulhatsz, hogy mi az ítélet. De most túl messzire mentek a fiúk.

 

A zsebünk legmélyéig.

 

A lelkünk legmélyéig.

 

Mert a kisember keresi, kutatja a Földön a boldogságmorzsákat, aztán ha ügyes, talál is néhányat közülük. De most elvették a seprőt, a lapátot és a szemüveget is – így nehéz lesz. Katás vagyok, egy a sok közül, ide dolgozom, oda dolgozom, idefutok, odafutok. Sokan vagyunk így, ilyen-olyan munkával összegereblyézni a megélhetést, tudván: ha megérjük a nyugdíjat, az épp néhány doboz sörre, vagy vérnyomás gyógyszerre lesz elég. De ez is kell a fiúknak, ez is kell nekik, a mi morzsáink. Hogy abból is adjunk nekik, és persze ezt is megmagyarázzák, mint minden mást. Hogy értünk történik, hogy miattunk hozták a törvényt néhány perc alatt, hogy ők jót akarnak nekünk, és ezek családtámogatók, meg aztán hívő keresztények, jó magyarok, vallásosan élnek, gondolkodnak, a hit, a szeretet vezérli minden lépésüket.

 

És nem dugnak félre.

 

Mert az nem szép dolog, az nem keresztény emberhez méltó.

Ehelyett arra biztatnak mindenkit, hogy csináljon minél több gyereket, mondta is a kínjában folyton vigyorgó „elnökasszony”, aki immár Brazíliában is vonult a pink vagy akármilyen színű ruhájában, természetesen széles mosollyal az arcán, mint aki azt kérdezi magában, hogyan is kerülök én ide... Szóval ő azt mondta, ne hagyjuk, hogy azok járjanak jól, akiknek nincs gyerekük.

 

És akiknek nem lehet gyerekük?

 

Azt leköpi, elnökasszony?

 

Csak csendben, csak halkan.

De hogyan várhatná el bárki is azoktól, akik kínjukban keservükben az utcára vonultak a brutális katatörvény, a sunyi megszorítás miatt. Csak üvöltsenek bátran. Kiabáljanak minél hangosabban, hadd hallja a Fidesz-drukker, hogy nem mindenki szereti az ő mélymagyar, jövőt építő pártját meg annak a vezérét. Vajon mit gondoltok most, Fidesz-drukkerek?

 

Jól van ez így?

 

Erre is azt mondjátok?

 

Mert a propagandasajtó nem kussol, most is Gyurcsányozik. Mintha lenne bármi köze is a bukott miniszterelnöknek ehhez az aljas, sunyi megszorító intézkedéshez. De majd előbb-utóbb kitalálják, hogy politikai megmozdulás az ételfutárok, a fodrászok, a lószerszám-készítők, a nagybőgősök, és a kisvállalkozók dühe. Hogy ez is a nemlétező baloldal provokációja.

 

Fiúk, már senkit nem érdekel az Internacionálé.

 

Az emberek döntő többsége leszarja az ideológiákat.

 

Egyszerűen csak jól akarna élni – vagy legalább meg akarna élni.

 

Az árak az egekben, és még hol a vége. A létbizonytalanság csak nő és nő, és akkor még nem beszéltünk az újra emelkedő járványadatokról. Tudjuk, hiszen már kiderült feketén-fehéren, kiperelték, kikövetelték az eltitkolt adatokat, hogy a fiúk azt is nagyon elcseszték, a járványkezelést több mint negyvenezer magyar halott miatt valahogy el kellene számolniuk a lelkiismeretükkel.

 

De tudjuk, mi következik most.

Majd bedobják megint a gumicsontot. Majd megint jöhet egy buzizós, kurvaanyázós cikk a Zsoltitól. A NER hangjától. Javasolnám neki, sétáljon már ki a dühödt tüntetők közé, és mondja el nekik, hogy nem helyénvaló a viselkedésük, az igaz magyar ember tűr és tűr és benyel, lenyel mindent. Mert a vezér jót akar, ő visz minket magával a jólét felé. Majd most megint jön a buzizás, a migránsozás, hogy arról beszéljünk inkább.

Ne katáról, aki ezúttal nem szőke, hosszú hajú, telt keblű, kerek fenekű. De így is szerettük, vagy legalábbis együtt éltünk vele.

 

De kata már a múlt.

Az is egészen elképesztő, hogy a taxisokat nem merték fölírni az eltiltottak listájára. Mert ha az Erzsébet és Margit hídon nem néhány száz gyalogos, hanem sok-sok autó áll keresztbe, az fajsúlyosabb, az látványosabb, a rémisztőbb a fiúknak. Emlékezhetnek rá a taxisblokád idejéről.

 

Gyávák. Álszentek, tehetségtelenek.

 

És most jól látható: kétségbeesettek.

 

De majd mi kifizetjük, megfizetjük az árát annak, hogy hatalomban maradtak.

 

Csak csendben, csak halkan.

És közben hadd szóljon megint a Rammstein, a Meine träunen, hogy legalább ők kiabáljanak, énekeljenek helyettünk.

 

 

És az emberek odakint az utcán a Rammstein ritmusára vonulnak, és azt mondják, harcolni fognak katáért.

 

Akit nem akarnak lecserélni, sem Erzsire, sem Sacira, sem Jolánra.

 

Ha csúnya is, de a miénk volt.

Címlapon

mutasd mind