Tényleg súlytalan az ellenzék? Vagy még mindig nem ért fel a dombra? – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Izgalmas időket élünk, nem is vitás.
Szűcs Zoltán Gábor

2021. november 23. 17:35

Tényleg súlytalan az ellenzék? Vagy
még mindig nem ért fel a dombra? – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

A koronavírus-járvány negyedik hulláma, súlyosbítva egy jelek szerint fertőzőképesebb új vírusváltozattal és egy szokás szerint tehetetlenkedő, a közelgő járványhullámot ismét benéző, kormányzás helyett politikai kommunikációval, gazdasági hátországa erősítésével és a 2022-es kampányra felkészüléssel elfoglalt rezsimmel. Az infláció erősödik, az ipari termelés akadozik, az energiaárak elszabadultak, a jegybanki vezetés zavartan viselkedik, az egészségügy eresztékei recsegnek-ropognak, ahogy egyre csak özönlenek a koronavírusos betegek a kórházakba. Az ellenzéken belül pedig egy minden várakozást felülmúló részvétellel megtartott előválasztás nehezen vitatható legitimitású együttműködést teremtett az ellenzéki pártok között, erős legitimitású közös jelölteket választott ki, sőt, erős legitimitású közös miniszterelnök-jelöltet is állított.

 

Nehéz elkerülni tehát azt a benyomást, hogy az Orbán-rezsim története legmélyebb politikai válságát éli át, messze súlyosabbat mint 2011 körül, amikor komoly gazdasági nehézségekkel kellett szembenézniük vagy 2014–15-ben, amikor a netadós tüntetéshullámot a Simicska-szakítás követte.

 

Nem a népszerűségük csappant meg, nem a hatalmuk gyengült meg, hanem az a képességük kezd szétmállani, hogy ők diktálják a politikai folyamatok irányát, tempóját, hogy ők határozzák meg a politikai küzdelem peremfeltételeit.

 

Márpedig, ahogy Clausewitz a jeles katonai teoretikus mondta, a háború jellegét mindig az erősebb fél határozza meg. A jelen helyzetben pedig úgy tűnik, többé már nem görbíthető meg a valóság a rezsim vezetőinek kénye-kedve szerint, pusztán a politikai akaratuk varázsával: a rezsim még hatékonyan reagál a népszerűségét fenyegető kihívásokra, de már nem jár több lépéssel ellenfelei előtt.

 

Mindannyian csak sajnálhatjuk, hogy jelenleg a rezsimnek a legfőbb ellenfele nem az ellenzék, hanem a koronavírus-járvány és annak számtalan messze gyűrűző mellékhatása.

 

  • Ha nem így lenne, nem autoriter rezsimben élnénk.
  • Ha nem így lenne, kevesebb áldozata lehetne a koronavírus-járványnak.
  • Ha nem így lenne, a rezsim gazdaságpolitikai alapjainak megrendülése sem lenne ilyen fenyegető.

 

De így van. És ez egyszerre szorongást keltő és ugyanakkor borzasztóan izgalmas látvány. Kicsit olyan, mint végignézni lassított felvételen egy véres katasztrófát. Tudjuk, nem kéne odanézni, de mégse bírjuk elfordítani a fejünket.

 

Apropó, ellenzék. Mi a helyzet az ellenzékkel? Azt nyilatkozta Donáth Anna, a Momentum frissen megválasztott elnöke, hogy „az elmúlt egy hónapot kidobta az ellenzék az ablakon. Egy hónapja arra vár mindenki, hogy Márki-Zay Péter kitalálja, hogyan álljon össze a közös csapat.” Ezzel nehéz lenne vitatkozni. Ahhoz az elképesztően izgalmas és egyúttal fenyegető politikai válsághoz képest, amilyenbe mostanra az Orbán-rezsim került, az ellenzék teljesítménye valóban nem valami imponáló. És nem csak tehetetlenségről van szó. Budapesten a rezsim propagandamédiája kirobbantott egy meglehetősen kínos, titkosszolgálati eszközökkel hosszú hónapokon át építgetett botrányt, amire a fővárosi önkormányzat, ha nem is reagált katasztrofálisan, minden bizonnyal nem is reagált tankönyvbe illő hatékonysággal se. Márpedig ez valóban édeskevés, akkor is, ha mint minden ennyire általános és lesújtó kritika, tartalmaz bizonyos túlzó elemeket. A járványkezelésben például a fővárosi önkormányzat kétszer is cselekvésre késztette a rezsimet pusztán azzal, hogy bizonyos járványkezelő lépéseket meghirdettek, a kormányzat pedig úgy érezte, nem engedheti meg nekik, hogy az ellenzéki önkormányzat bejelentéseiről szóljanak a hírek, úgyhogy ők is bejelentették ugyanazt, csak most már kormányzati hatáskörben. De lehetne említeni más példákat hisz nyilvánvalóan nem igaz, hogy az ellenzék semmit se csinált volna. Donáth Anna értékelése ettől még alapvetően igaz: az ellenzék valóban jó, ha tisztában vele, hogy kritikus heteket mulasztott el az előválasztás óta.

 

Mégis, azt mondom, érdemes ezt a kritikát megfelelő perspektívába helyezni és nem úgy kezelni, mintha az ellenzék egy hónapnyi tehetetlenkedése ne lenne tulajdonképpen nagyon is érthető.

 

Van három olyan tényező ugyanis, ami segíthet valamelyest árnyalni a képet az ellenzék teljesítményével kapcsolatosan.

  • Először is, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Magyarország már rég nem tisztán demokrácia, inkább egy bizarr, bár cseppet sem egyedi autoriter rendszer, ahol az ellenzék és a rezsim közötti erőviszonyok, az erőforrásokhoz való hozzáférés lehetőségei alapvetően aszimmetrikusak. Mivel minden szinten minden hatalom alapvetően a rezsim kezében összpontosul, az ellenzéki politikusoknak alig vannak döntési kompetenciái, a média számára érdekes mondanivalójuk alig lehet a rezsim intézkedéseinek monoton ismétlődő kritikája és egy alternatív politikai vízió némiképp halvány körvonalainak felvázolásán túl. Ami pedig ezen túl van, az többnyire nem nagyon látszik a médiában. Hogy megvilágítsam, mire gondolok: miközben az előválasztás sokszázezer embert mozgatott meg, mert valódi, téttel bíró esemény volt, az ellenzék kötelező és a maga nemében fontos, de mégiscsak szimbolikus október 23-i rendezvénye a világon senkit se érdekelt. Márpedig, hiába súlyos a járványhelyzet, súlyos a gazdasági helyzet és körvonalazódik egy politikai válság is, az ellenzék lényegében semmit sem tud ehhez hozzátenni, ami valóban számítana. Másként megfogalmazva: ami nem egy újabb október 23-i ünnepségnek, hanem egy újabb előválasztásnak tűnne jellegét, politikai jelentőségét illetően. Innen nézve szerintem világos, hogy az ellenzék hallgatása nem csak azért következett be, mert nem próbáltak beszélni, hanem, mert amit mondtak, nem lehetett elég érdekes.
  • Másodszor, érdemes azt is látni, hogy előválasztási eredmény ide, előválasztási eredmény oda, a rezsim ellenzéke nem egy olyan politikai gépezet mint a rezsim maga. És ez nemcsak azért van így, mert az ellenzék szisztematikusan meg van fosztva a szükséges erőforrásoktól, hanem azért is, mert az ellenzék szervezetileg, kulturálisan és a mögöttük álló választók igényei szerint is, egy sokkal heterogénabb közeg és ez nem teljes mértékben hiba, hanem politikai erény is. Az ellenzék nem abban különbözik ma a rezsimtől, hogy nincsenek hatalmon, hanem abban, hogy nem akar olyan centralizált hatalmat, hatékonyan, de nem demokratikusan működtetett politikai gépezetet magának mint a rezsim. Ez azt is jelenti, hogy bár az előválasztás fontos kérdéseket eldöntött, de nem döntött el minden fontos kérdést azzal kapcsolatban, hogy lesz ebből hatékonyabb, a rezsimet legyőzni képes politikai stratégia. Sőt, továbbmegyek, nem is ez volt a dolga. A dolga elsősorban az volt, hogy legitimitást kölcsönözzön az együttműködésnek és lezárjon néhány káros vitát. Ez egy hatékonyabb politizálásnak nem elégséges feltétele, sőt, ahogy a rezsim példája mutatja, nem is szükséges feltétele. Ez annak a szükséges feltétele, hogy el lehessen kezdeni egy demokratikus alternatívát keresni. Innen nézve az, amit Donáth Anna kifogásol, hogy mindenki a közös csapat összeállására várt, valóban problémás, de korántsem annyira problémás, mint elsőre tűnhet. Mert a közös csapat létrehozása egy valóban, az előző pontban említett értelemben véve komoly, jelentős probléma, amivel igenis megéri foglalkozni és még jobban megérte volna nyilvánosan foglalkozni és elmagyarázni próbálni. Ennél sokkal fontosabb dolgokról az ellenzék nem is nagyon tudna beszélni a nyilvánosság előtt, elvégre az ellenzéki nyilvánosság lényegében egyedül csak arra vár, hogy lássa, van értelme elmennie szavazni, mert összeáll egy csapat, amelyik nem botlik el a saját lábában és nem – mint 2014-ben vagy 2018-ban – teszi eleve lehetetlenné a rezsim lebontását.
  • Harmadszor, s ezen a ponton már vitám van a Momentum új elnökével: alapvető félreértésnek tartanám, ha az ellenzék elhinné, hogy vele az a legnagyobb baj, hogy nem beszél a valóságról, a valóban fontos dolgokról. Természetesen kell ezekről a dolgokról beszélniük, de ahogy említettem is, az ellenzék eddig sem elsősorban azért volt hátrányban, mert hallgatott a valóságban fontos dolgokról. A baj az ellenzékkel annak a gyengesége volt. Tudom, ez furcsán, akár semmitmondóan is hangozhat, de pontosan az a helyzet, hogy az ellenzék mondhatott akármit eddig is, az sosem számított, mert az ellenzék gyengének, jelentéktelennek, súlytalannak tűnt. Emögött van szervezeti gyengeség, a 2010 előttről megörökölt sok rossz tapasztalat, van a rezsim által eltorzított nyilvánosság, van vezetői képességekben korábban megmutatkozó hiányosság, politikai rutintalanság is. Ezen változtatni elsősorban nem a valóságról való beszéléssel lehet. Az természetesen fontos, hiszen bárcsak egy olyan politikai erő kormányozná az országot, amelyik nemcsak arra figyel, mit akar ő maga, hanem arra is, ami ténylegesen történik körülötte. De mindez semmit sem ér, mindaddig, amíg az ellenzék nem sajátítja el azt a képességet, hogy súlya legyen a szavainak. Minden, ami ezt szolgálja – a súly megteremtését –, az fontos és minden, ami ehhez nem járul hozzá, az hiába szép és igaz, elkerülhetetlenül pusztába kiáltott szó fog maradni.

 

A legjobb metafora, amivel érzékeltetni lehetne milyen is az ellenzék helyzete, az, amit angolul „uphill battle”-nak, rosszabb pozícióból, aránytalanul nagyobb erőfeszítést megkívánó módon, lejtőn felfelé folytatott küzdelemnek mondanak. Ismét csak Clausewitzhez visszatérve: ha a rezsim immár nem is az erősebb fél a valósággal folytatott harcában, de az ellenzék még mindig abszolút underdog és ezt egyelőre a nyilvánosság is tudja róla. Ezért van, hogy egy előválasztás kedvéért hajlandóak megmozdulni tömegek, mert az esélyt ad a választási küzdelem eredményes megvívására és van mit komolyan venni benne, egy október 23-i demonstráció kedvéért nem, hiszen az úgyse számít.

 

Az Orbán-rendszer politikai válsága eközben persze egyre mélyül és idővel talán hozzá is járulhat az ellenzék szavainak fajsúlyosabbá válásához. Jó lenne, ha akkor majd készen állna az ellenzék, hogy a pillanathoz felnőjön. De egyelőre nem tartunk ott. Úgyhogy egyelőre csak figyelhetjük, tágra meredt szemmel, torkunkban dobogó szívvel, a közeledő újabb katasztrófát.