Teát rummal: elmondjuk a gondolatainkat, sztorijainkat a dalokról

A pandémia alatt született meg a szegedi színészzenekar ötlete, és három klubkoncert után a Teát rummal már nagy dobásra készül: a májusi borfesztiválon szeretne bemutatkozni a szegedieknek és vendégeiknek. Károlyi Krisztián, Krausz Gergő és Vígh István saját dalokat játszik saját stílusban, aminek még nincs neve. A Szegedi Tükör interjúja.
Dombai Tünde

2022. március 13. 19:01

Teát rummal: elmondjuk a
gondolatainkat, sztorijainkat a dalokról

– Kinek a fejében született meg a zenekar ötlete?

 

Károlyi Krisztián: – Egyszerre szerződtünk Szegedre Gergővel, és aznap este össze is ültünk, hogy megismerjük egymást. Kiderült, hogy mindkettőnk életében nagyon fontos szerepet tölt be a zene, voltak korábban is zenekaraink. Először Pisti lépett fel közös műsorral a rakparton Gergővel, én külön, de már kezdett kirajzolódni a zenekar ötlete. Megmutattam a saját dalaimat, és elkezdtük továbbgondolni a srácokkal.

 

Vígh István: – Pár éve jöttem a színházba a Gyilkos és a Johanna című darabokban, aztán annyira itt ragadtam, mert olyan jó az összhang. Persze továbbra is zenélek az Útközbandben, de a tánckar és az énekkar produkcióival lassan beittam magam a színházba is. (Mindhárman nevetnek.) A színház kérésére a szilveszteri műsorban kísértük a kollégákat, akkor zenéltünk először élesben együtt. Poroszlay Kristóffal kiegészülve játszottunk akkor még csak feldolgozásokat, és átütő sikert arattunk. Tényleg nagy az összhang.

 

Krausz Gergő: – Akusztikus felállással indultunk el, hiszen a dalokat Krisztián gitárra írta, és gondolkoztunk, hogyan bővüljön ez. Én játszom a másik gitáron, Pisti a dobos, ütőhangszeres, ő szedte ráncba ritmikailag a dalokat, az ő zenekari múltjára és tapasztalataira építünk. Így állt össze egy koncertnyi anyag.

 

– Mióta zenélnek?

 

K. G.: – Az alapokat tizenegy évesen a szomszédunkban lakó, füstös bajszú bluesgitárostól tanultam meg nyolc hónap alatt, aztán a magam útját kezdtem járni. Gitáron, basszusgitáron, szintetizátoron, tangóharmonikán, ukulelén, kavalon játszom.

 

K. K.: – Én tízévesen kezdtem el egy hatéves zeneiskolát, aztán hosszú ideig elő se vettem a gitárt, úgyhogy kezdhettem elölről. Gitár és a hangom a hangszerem.

 

V. I.: – Én is tízévesen kezdtem művészeti iskolában, onnan lépegettem, volt fúvószenekar, ütőszenekar, majd Szegedre kerültem, itt funky, aztán egy hosszú kihagyás. Egyébként világéletemben színész akartam lenni, de a zene mellett maradtam különböző zenekarokban, vendéglátóban is, a dob mögül viszont nehéz előrejönni, de itt kapok lehetőséget. Énekhangom nincs, de rappelni fogok. (Nevetnek.)

 

 

– Honnan a név?

 

K. K.: – Egy este hülyeségből bedobtam. Bár utána közönségszavazásra bocsátottuk, és kaptunk is jópofa ötleteket, de addigra mi már magunkról így beszéltünk, úgyhogy maradt.

 

– Isznak is teát rummal?

 

K. K.: – Az első szegedi koncerten kóstoltam meg, hogy tudjam, milyen is az.

 

– Hol debütált a trió?

 

V. I.: – Bordányban egy délutáni fellépéssel, este következett az első szegedi koncert a Grand Caféban, majd a Valentin-napi a REÖK-ben.

 

– Folytatják a zenélést?

 

K. G.: – A hármas fellépést szeretnénk megtartani, miközben újabb kollégákkal szeretnénk bővíteni is, amolyan vendégművészként eljönnének zenélni velünk just for fun.

 

– Hogyan egyeztetik össze a színházi és zenekari próbákat?

 

K. K.: – Az összes szabadidőnkben gyakorolni szoktunk. Ketten is összeülünk Gergővel, aztán online átküldjük Pistinek, mire gondoltunk, ő vissza. Sokat segít az online világ.

 

– Mikor láthatja a szegedi közönség újra a Teát rummal zenekart?

 

V. I.: – A következő nagy dobásunk a májusi borfesztiválon lenne. Addig szeretnénk havi egy koncertet.

 

– Milyen stílusú zenét játszanak?

 

K. K.: – Az elején mondtam a srácoknak, hogy nagyon sokféle zenét hallgatok, és ha egy dal reggae stílusban szólal meg a fejemben, akkor az legyen reggae, a másik rap vagy blues rock. Nem szűkítjük le a stílusokat, csak a saját hangzás fontos, és a szöveg, ettől lesz saját stílusunk.

 

K. G.: – Ami lényeges, az az előadásmód. Egy színészzenekar sosem fog olyan fantasztikusan zenélni, mint egy profi együttes, amely egész életében mást sem csinált. A zenélést viszont ugyanúgy tekintjük, mint a színészetet, hivatásként. Ugyanúgy benne van a lelkem, ugyanúgy belehalok, mint egy szerepbe. És még valami: elmondjuk a gondolatainkat, sztorijainkat a dalokról, beszélgetünk a közönséggel és egymással.

 

V. I.: – Szóval ez nem egy katyvasz, megvan a stílusunk, csak még nincs neve.