– Kölcsey-éremmel tüntette ki a város a kultúra napja alkalmából. Mit szólt az elismeréshez?

– Rettentően meglepődtem, és az igazat megvallva, hálás vagyok. Nagyon köszönöm, hogy gondoltak rám, és nem csak a magam nevében, hanem mert ez az összes idegenvezetőnek szól, és annak, amit Szegedért, a város népszerűsítéséért tesznek. Hiszen mi tálaljuk fogyasztható formában a turistáknak mindazt, amit mások megírnak, felkutatnak, feltárnak, megrendeznek, kiállítanak a városról, a városban.

– Van kedvenc helye Szegeden?

– Kedvenc tematikus sétáim vannak azok közül, amiket a Tourisma név alatt meghirdetünk. Ilyen a szecessziós séta, a közkedvelt Lépcsőházi mesék, melynek során palotabelsőkbe látogatunk el, lakók mesélnek. Másik kedvencem a Kovácsoltvas csodák, melyen míves palotarészleteket mutatunk: erkélyeket, kapurácsokat, -pántokat, kilincseket. Egyik sétánkon, a Pincétől a padlásig címűn bejárjuk a Somogyi utcai SZAB-székházat, ami Szeged első szállodája volt, aztán a református palota következik, ami meg azért érdekes, mert aki figyelmesen megnézi, láthatja, hogy az utca felé nem vezetnek esőcsatornák. A padláson deszkavályúk vezetik össze a vizet egy gyűjtőbe, és onnan vezetik le a csatornába. A séta harmadik palotája a mi, típusterv alapján épült családi házunk.

– Hogyan lett idegenvezető?

– Tanár voltam, a Rókusi iskolában 36 évig, de közben is mindig mentem: vándortáboroztam, diák- és tanárcseréket bonyolítottam Angliába, Dániába. Szép emlék, hogy a rendszerváltás idején több turnusban utaztattunk ki átképzős orosztanárokat, akik felnőtt fejjel tanultak meg egy másik idegen nyelvet, és sokat küzdöttek azért, hogy meglegyen a biztonságérzetük a gyerekek előtt. Amikor nyugdíjba mentem, másfél évet még rátanítottam, aztán egy ismerős szólt, hogy utoljára indul az egyéves idegenvezetői képzés, és beiratkoztunk. (Azóta kétéves a szakirány.) Mihály Illés és hozzá hasonló jó fejek tanítottak, maga a tanfolyam is élmény volt. Úgy voltam vele, ha még öt-hat évig dolgozom, már akkor is megérte, mert mindig is szerettem volna ezt. Most tizenharmadik éve csinálom, és nincs vége. Tucatnyi nagy utat vittem a Baltikumba, Szentpétervárra, Skóciába, Angliába, kisebb utakat a Felvidékre, Erdélybe. Hat éve már csak Szegeden vagyok, a Tourinformnak dolgozom, én megyek az éjszakai kisvonattal. Tíz éve létrehoztuk Nyári Zsuzsi barátnőmmel a Tourismát a tematikus sétákra elsősorban szegedieknek, akik kíváncsiak a különleges részletekre másfél-két órában. Harmincnál is több témában sétáltunk eddig, vannak törzssétálóink, a kedvükért is igyekszünk megújulni. A legaktívabbakat sétajeggyel jutalmazzuk: öt séta után a hatodikra térítésmentesen elvisszük őket. Legnépszerűbb a Zsidó emlékhelyek, a Pick család, a Szegedi iparosok séta, nekem dilim a temetőséta a zsidó és a Belvárosi temetőben. Újévkor örültek a résztvevők a BÚÉK, Szeged! sétánknak.

– Számontartja, hány emberrel, hány kilométert utazott vagy sétált már?

– Sajnos nem. Azt viszont összeszámoltam a tavalyi naptáramban, hogy hetven városi sétát vezettem, múzeumi önkéntes tárlatvezetőként hetven tárlatvezetést csináltam végig, emellett nyolc-tíz egynapos kirándulásra kísértem a siketek és nagyothallók csoportjait, illetve a nyugger klubomat vittem Pestre, Csongrádra, Makóra, Vásárhelyre.

– Hány napot tudna Szegeden eltölteni egy csoporttal kényelmesen, tartalmasan?

– Legalább öt-hat napra való programot javasolnék. Az első egy buszos városnézés lenne, az Alsóvárosi templommal, sétálva megnéznénk a zsidó örökségeinket, egy másik körben a szecessziós emlékeket, és a természetben még nem jártunk: a Holt-Marosnál, a Tisza-parton, a Stefánián, a Zápor-tónál, elmehetünk a vadasparkba, múzeumba, füvészkertbe, fürödnénk a sándorfalvi bányatónál. Azért, hogy felkeltsük az érdeklődésüket, legközelebb mi mindent nézhetnének meg.

– Nordic walkingozik is. Miért?

– Mert amikor nem hivatalból sétálok, akkor is mennem kell. Ezt tizenöt éve egy fogyitáborban tanultam meg, amikor még számított, hogy hány kiló vagyok. Nekem nagyon bejött, úgyhogy egyedül is rendszeresen járok heti kétszer-háromszor-négyszer, nagyjából öt-hat kilométert teszek meg Felsőváros felé, ki a Tisza-parton a vízitelepig, vissza a Tisza mentén, ha nem saras. Fényképezek, gyönyörködök, az is jót tesz nekem.

– Szeret beszélni is.

– Látja. (Nevet.)

– A Facebookon felsorolta a kedvenc időtöltései között.

– A dán barátnőmtől hallottam, és én is mindenkinek mondom: abból éltem, hogy beszéltem. Bár most nem ebből élek, nagyon szeretek beszélni, nyilván a tanári mivoltomból is fakad. Amíg iskolában dolgoztam, azt akartam, hogy a kisgyerek, mire felnő, megtanuljon angolul, vagyis megszeresse, amit én. Most meg azt szeretném, hogy a vendégek megszeressék, amit én, lássák meg, amit én látok. Ez nekem a boldogság. Én arról tudok beszélni, hogy jól vagyok, és ez manapság nem divat. Normális a nyugdíjam, mellé keresek, csinálom, amit imádok, a családom tök rendben van, négy felnőtt, családos, diplomás gyerekem van, nyolc unokám. Én egy elégedett ember vagyok, és hálát adok érte, hogy volt egy hivatásom, majd hatvanévesen találtam egy másikat, ami ugyanolyan örömet okoz.

– Zavarba lehet önt hozni egy kérdéssel?

– Ó, persze, mindenkit lehet. Szerencsére sokan sétálnak velünk, akik szívesen hozzátesznek a hallottakhoz az ismereteik alapján. Fontos, hogy arról sztorizok, aminek hiteles forrásból utánanézek. Például óvatosan meséltem el a vendégeknek, ha a városháza tornyába fúródott ágyúgolyóról kérdeztek. Színes legenda, sok idegenvezető szereti elmondani, hogy 1849-ben Görgey a toronyból távcsővel figyelte a szőregi csatát, ám a távcső villanását a napfényben észrevette az ellenség és rálőtt, az ágyúgolyót vagy annak mását pedig a városháza újjáépítésekor elhelyezték a toronyban. Amikor utánaolvastam és meg is néztem, láttam, hogy az a bizonyos gömb az óraszerkezet része, a napszakokat mutatja, de mert már nincs összekapcsolva az órával, nem forog. Vagyis nincs köze az ágyúgolyóhoz.

– Mi mindenre kell felkészülni idegenvezetőként? Mi minden van a táskájában?

– Esernyő, zsebkendő, víz, telefon, biztosítótű, és el ne felejtsem, cukorka is van nálam, mert jól jön, ha köhögök, vagy ha másnak szükséges, ugyanakkor jutalomfalatnak is kiváló, mert én tanár néniként visszakérdezni is szoktam a séta során.

– Nem politizál sem a sétákon, sem a közösségi oldalán, de úgy láttam, a pedagógus kollégáinak helyzete megérintette.

– Tüntetni is voltam. Fáj értük a szívem. (Elérzékenyül.) Milyen szerencsés voltam, hogy olyan időszakban taníthattam, amikor még szabad volt sok minden. Az idegen nyelvvel amúgy is az életet tanítom, abba minden belefér krumplipucolástól a politikáig. Drámafesztivált nyertem az egyik angolos csoportommal, és kivittük az előadást Dániába, ott pedig látták, milyen az iskola. És ezt mi annyira elhittük 1999-ben, hogy nálunk is ilyesmi lesz. Most meg ami van, az kész téboly. A lányom is pedagógus, látom, hogyan kínlódik, pedig sokkal jobb tanár nálam, még énekelni is tud, amit én nem. Be van béklyók közé szorítva, be van kockásítva. Találkozom volt kollégákkal, sírva panaszkodnak, hogy mennyire nem emberhez méltó a hozzáállás, és ez rendszerhiba.