Tank a szélvédőn – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. március 02. 12:29

Tank a szélvédőn – Sinkovics Gábor
jegyzete

Ma háború van, holnap béke.

De mikor lesz már ennek vége.

Ma béke van, és holnap háború,

Az ember szíve mégsem szomorú.

Ma béke van és háború,

Az ember szíve mégsem fááááááj...”

 

Elszoktunk mi ettől.

Hogy valódi érzelmek és sokkoló, drámai képek bombázzák a lelkünket. De óvatosan ezzel a bombázzák kifejezéssel. Immár az életünk része ez is. A képek, amelyek csak jönnek és jönnek, egyik a másik után Ukrajnából. Nézzük őket és nem hiszünk a szemünknek. Nem hisszük el mindazt, amit látunk. Az ingerküszöbünket még csak most kezdi elérni mindaz, ami nem messze tőlünk, lőtávolon belül zajlik. Már nem kapjuk fel a fejünket semmire. Hozzászoktattak a filmek, az egyre brutálisabb filmek az erőszakhoz. Elmebeteg rendezők sokkolnak véres jelenetekkel immár évtizedek óta.

 

Csak legyintünk rá.

Csak legyintünk arra is, ha a Közel-Keleten, Afrikában, Afganisztánban, vagy valahol távol tőlünk igazi fegyverek ropognak, és harcok dúlnak. De ez most más. Ez az ukrajnai háború ez bejött a hálószobánkba, be egészen a lelkünkbe. Erre már nem legyinthetünk, ez már az életünk része, s mi elkényeztetettek, akiknek az volt a legnagyobb gondja, hogy befuccsolt a házasság, unalmas a hétköznap, hogy megfulladunk egy elhidegült tönkrement kapcsolatban, hogy egymás agyára megyünk az évek, évtizedek alatt... Most már látjuk, hogy az igazi dráma nem ez.

 

Nem a lelki nyüglődéseink.

 

Az önmarcangolásaink.

 

Az önző, narcisztikus gondolataink.

 

A világ néhány hónap alatt gyökeresen megváltozott körülöttünk. Előbb a láthatatlan vírus, most pedig az embernek öltözött agresszor jelenti a fő veszélyt.

 

Elszoktunk mi ettől.

Elszoktunk a félelemtől. De a Covid visszacsempészte ezt az érzést, mert folyamatosan sulykoltak fenyegettek, rémisztgettek vele bennünket. Aztán fogalmunk sem volt, hogy mekkora a valós veszély, és mennyi ebben a pánikkeltés. Most sem tudjuk. Negyvenháromezer honfitársunk halt meg a járványadatok szerint, és mi nem tudunk mit kezdeni ezzel a rémisztő adattal. Mert mostanra már visszafogottan, széljegyzetszerűen beszélnek róla.

 

A háború hírei elárasztottak mindent. És mi, elkényeztetettek úgy nézzük az Ukrajnából sugárzott képeket, mintha valami filmet látnánk, mintha egy láthatatlan rendező mondaná, vagy inkább kiabálná bele a megafonba: „Te fiam ott a tankban majd menj egyenesen, aztán ha felbukkan előtted az a személygépkocsi, akkor rántsd balra a kormányt és menj át rajta. Lendületesen, látványosan. Érted fiam? Legyen sokkoló a jelenet, hadd érezze úgy a néző, mintha a valóságot látná...”

 

És ez a valóság.

 

A tank a szélvédőn.

És mi itt a Kárpát-medencében egyre dühösebben nézzük mi történik a szomszédban és azt kiabáljuk: „Pokolba az önző zsarnokkal, az agresszorral, a hódító hadsereggel!” Kiabálunk, és közben látjuk a lakótelepre zuhanó bombákat, és szinte látjuk azt is, ahogy a konyhában épp főzéshez készülődő háziasszony nem az idegességtől, hanem egy orosz tüzérségi lövegtől robban fel. S látjuk azt is, ahogy civil ruhás férfi áll a tankoszlop elé feltartott kézzel, kétségbeesett arccal, és könyörög, a benne ülő orosz katonáknak, hogy álljanak meg, forduljanak vissza.

 

Hogy hagyják őket békén.

 

Hogy hagyják őket életben.

 

És mutatja a kamera, száz meg száz kamera, a metróban összezsúfolódott embereket, kisgyerekekkel, kutyákkal, macskákkal, szinte összekapaszkodva ott lent, a robbanásbiztos alagútban. Mutatja a száz meg száz kamera a kétségbeesést, a félelmet, a jövőkép-nélküliséget.

 

És mi itthon csak kiabálunk.

Sírva, zokogva, rémüldözve. Hogy ez a XXI. században, Európában, tőlünk lőtávolságra megtörténhet. És már könyörgünk a teremtőhöz, hogy nem kérünk az ilyen vezetőből, nem kérünk az olyan politikusokból, akik hadvezérnek, ideológusnak, és mindenkinél okosabbnak képzelik magukat. Akik nem tűrik az ellenzéket, ha visszapofáznak nekik, ha gátolják a hatalmukban. Akik kritikus újságokat szüntetnek meg, rendőrséget, adóhivatalt küldenek vélt vagy valós ellenfeleikre. Akik olyan rendszert építettek, hogy a velük nem szimpatizálókat bármikor utcára tehetik. És akik megosztják a saját országukat.

 

Nem kérünk az ilyen vezetőkből.

 

Mert gyűlölet lengi körbe őket.

 

És a gyűlölet gyűlöletet szít.

 

Honfitárs veri a honfitársat, a másként gondolkodót. Hogy szomszédokból, sőt családtagokból lesznek ellenségek egyik pillanatról a másikra, mert mást gondolnak a világról.

 

Nem kérünk az ilyen vezetőkből.

 

A hatalommániás, álszent prófétákból.

 

Vlagyimir Putyin most túl messzire ment, nem kilométerben, nem távolságban. Az Ukrajnára küldött hadserege a pokolig sétált vele együtt. És immár ott himbálóznak tankostul, repülőgépestül a pokol tornácán. Mert az emberiség épp oda kívánja őket. De Putyin megmagyarázza, mit miért tesz.

 

Nacionalizmust emlegetnek vele kapcsolatosan.

 

És akadnak akik megideologizálják a gyilkos könyörtelen háborúját. Hogy ő csak érdekeket véd, és rendet tesz. Nekünk itt fogalmunk sem lehet róla, hogyan éltek valójában az ukránok. Utálták-e ezt a Zelenszkij nevű komikusból lett vezetőt, avagy sem. Hogy elegük volt-e ebből a rendszerből amelyben élnek. De bármi is történt Kijevben Harkivban és a többi településen, az az ő dolguk.

 

Ha rezsimben éltek megcsinálhatták volna a maguk forradalmát.

Orosz tank nem kell ehhez.

Mi magyarok ezt pontosan tudjuk. Hiszen átéltük milyen az, amikor egy másik ország fővárosában orosz tank dübörög végig az úton, közben a helyiek Molotov koktélt gyártanak. Mintha visszamentünk volna az időben 1956-ig. Felfoghatatlan.

 

Nem kérünk az erőltetett ideológiákból.

 

A kommunizmusból, a liberalizmusból, az illiberalizmusból. Mi csak az életünket, az egyszerű, hétköznapi életünket akarjuk mindenféle agymosás és gyűlöletkeltés nélkül, Magyarországon is. Nekünk ne kurvaanyázza a rendszer elsőszámú megmondó embere a másik magyart. Ne legyen mindennapos gyűlöletműsor se egyik, se másik televízióban.

 

Látjuk mi a vége.

 

A tank egyszer átmegy a szélvédőn.

 

Pedig az ember jó.

 

Alapjában nagyon is jó.

 

Mert a képek nem csak a halált, a túlélést is mutatják. A segítő kezeket, ahogy nyúlnak az elesettek felé. Felkavaró ezt látni. Felkavaró, ahogy menekültek keresnek reményt, élelmet, biztonságot, egy jó szót, vagy egy barátságos simogatást vadidegen pályaudvarokon. Vadidegen városokban.

 

Elég a gyűlöletből.

 

És még inkább elég a gyűlöletkeltésből.

 

Mert mi itt Magyarországon ebben élünk, és ez csak fokozódik és fokozódik.

 

Az oroszok immár megbélyegzett emberek, a világ számkivetettjei. Pedig nem a néppel, a kisemberrel van a baj, tüntettek a háború ellen Moszkvában, Szentpéterváron, szinte mindenhol, de a hatalommániás Putyin, akire büszke lenne Sztálin, akire hősként nézne Fidel Castro, akiről elismerőleg beszélnek Észak-Koreában, s akinek a legfőbb követője, szárnysegédje épp a magyar miniszterelnök – háborúzni akar. Nem számít az emberélet, a civil áldozatok sora, a kisgyerekek halála.

Mert ezt nézzük napok óta.

 

Nézünk mint a moziban, de nem tudunk felkelni a székből és nincs a kezünkben popcorn kólával.

 

Visszakapjuk-e valaha korábbi életünket?

 

Hétköznapi nyűgjeinkkel, kicsinyes panaszkodásainkkal?

 

Szeretünk, nevetünk, vezetünk, temetünk – és reménykedünk.

 

Nem értékeljük eléggé mindezt.

És már hiába hallgatjuk a gyönyörű zenét, a Mazzy Star Into dust című számát, ez sem segít – a végsőkig keressük az immár elveszett harmóniát.

 

 

A fejünkre húzzuk a takarót éjszakánként, de a nagylábujjunk kint van alóla és hideg.

 

A biztonságérzetünk oda, a világ reggelre újra meg újra ránk zuhan.

Nem segít, ha a fejünkre húzzuk a paplant – mert már behallatszik a bombázások robaja, a segélykiáltások hangja és az a rémisztő zaj, amit egy szélvédőn átmasírozó tank kiadhat.

 

Önmagunk elől úgysem tudunk elbújni.