A hazai oktatás helyzete – tartalmi, szervezési és pénzügyi értelemben – a rendszerváltás óta megoldásra váró feladata volna az országnak. Olyan problémahalmaz, amely szakmai és társadalmi viták és döntések helyett többnyire politikai feladvánnyá silányult. Ahogyan láthattuk főként 2010 óta: hatalmi játékok terepévé. Pedig olyan elsőrendű, mindennapjainkat érintő kérdés, aminek tétje: hogyan és milyen iskolát választhatunk gyerekeinknek, és ott milyen szintű tudás megszerzésére nyílik lehetőség.

Egy társadalom legalapvetőbb kérdése, milyen oktatást tud és képes biztosítani az óvodától az egyetemig. Ahol ez másodlagos, vagy mint Magyarországon, sokadlagos kérdéssé válik, ott nagy a baj. A holnap, egyáltalán nem képletes értelemben, az ajtón kopogtat. Tömegesen hagyják el a pályát a pedagógusok, döntő módon azért, mert gyalázatosan alacsony a fizetésük. Az Unió tagállamai közül e tekintetben az utolsó előtti helyen állunk, ami sokatmondó. „A román tanárok bére mintegy nettó 150 euróval több havi szinten, miközben a heti tanítási óráik száma 18, szemben a magyar 25,5-del” – nyilatkozta Totyik Tamás, a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke.

Döbbenetes módon nyílik az olló, ha azt nézzük, hány pedagógus lép ki a rendszerből nyugdíjazás miatt, és mennyien lépnek be. Most évente 6-7 ezerrel magasabb a kilépők száma, mint a belépőké. Ez a széttartás csak gyorsulni fog, mert rengeteg a nyugdíj előtt álló pedagógus.

Nehéz szavakat találni arra is, hogy a magyar pedagógusoknak mindössze öt százaléka harminc év alatti. A fiatal értelmiségiek már régen kiállították a bizonyítványt a magyar oktatási rendszerről: az is bolond, aki tanárnak áll Magyarországon.

Orbán Viktor kormánya ilyen Magyarországot épít. Mert azt nem tudom elhinni, hogy a vázolt helyzet nem látszik a Karmelitából. Láthatóan nem futotta másra az igyekezetükből, mint arra, hogy szinte az egész közoktatást államosította egy magát konzervatívnak nevezett párt. A tankerületek kezébe tette az intézményfenntartással kapcsolatos ügyeket, amivel jelentősen növelte az állami kiadásokat. A Klik-központ és a hatvannál több tankerület, a pazarul fizetett vezetőikkel jókora költségvetési tétel, miközben – tizenkét éve! – nincs pénz a tanári béremelésekre.

Megválaszolásra váró kérdés: miért nem erőteljesebb a tanárok tiltakozása évek óta a hazai oktatás ellehetetlenülését tapasztalva? Ennek az is lehet a magyarázata, hogy a pedagógus-szakszervezeteknek alacsony a taglétszáma, hogy az érdekeikért való kiállás – aminek nyilvánvalóak a Kádár-kori gyökerei – csekély mértékben része a magyarok szemléletének és mentalitásának. De magyarázza az is, hogy az elöregedett pedagógustársadalomból éppen az a radikalizmus hiányzik (ez nem független az életkortól), ami nélkül nem nagyon lehetséges tiltakozás, sztrájk és demonstráció. Nyugdíj előtt már nem lázadnak fel az emberek.

Mintha ez is változna. A kormány párbeszéd-képtelensége, az a cinizmus, amivel felszámolta a tanárok sztrájkhoz való jogát, majd a polgári engedetlenséget választókat törvénytelenséggel vádolta, láthatóan a helyzet átgondolására sarkallta a pedagógusokat. A Kölcsey-gimnázium tanárainak kirúgása olaj volt a tűzre.