Rohamosan közeledve az év végéhez, immáron kellően megalapozottnak tűnik az a kijelentés, hogy 2022 nem tobzódott a korszakalkotó, felejthetetlen filmekben. Néhány közelgő, felettébb éles fénnyel hívogató reménysugár (például Babylon, A sziget szellemei, A bálna) azért várhatóan javít majd az idei filmtermés összképén, ezek többsége viszont csak a következő esztendő elején fog debütálni hazánkban. Kényszerűen alacsonyra állított elvárásainkat ugyanakkor meglepetésszerűen írják felül olyan alkotások, mint Mark Mylod szénfekete humorban pácolt szatírája, A menü. A siker receptje ebben az esetben a következő: egy önmagában kevés eredetiséget rejtő mondanivalóval rendelkező történet gyengeségeinek kompenzálásához nincs szükség másra, mint egy csipetnyi megkapó stílusra, egy maroknyi remek színészi alakításra, valamint egy működő poénokkal és szikrázó dialógusokkal fűszerezett forgatókönyvre.

A film főszereplője Margot (Anya Taylor-Joy), a cinikus, szabályokra fittyet hányó cool girl, aki a fine dining konyháért élő-haló, kultúrsznob barátjával (Nicholas Hoult) a világhírű Julian Slowik séf (Ralph Fiennes) luxuséttermébe érkezik egy távoli szigetre. Az exkluzív vacsoraélményt dúsgazdag emberek egy kis csoportja engedheti meg csupán magának, hamar körvonalazódik azonban, hogy a társaság összetétele korántsem véletlenszerű. A felejthetetlennek ígérkező este a lehető legrosszabb értelemben váltja be a hozzá fűzött reményeket, ami a vendégek oldaláról azzal a szörnyű felismeréssel jár együtt, hogy ők maguk ugyanannyira a gondosan megtervezett menü részei, mint a vacsora során feltálalt fogások.

Ahogyan erről fentebb már esett szó, A menü a felső osztálynak görbe tükröt tartó, fanyar társadalomkritikájával közel sem eredeti, eddig sosem látott történetet szolgál fel a nézők számára, ám az alkotók szerencsére nem is hiszik azt, hogy ők találták fel a spanyol viaszt. A klasszikus előképek közül megkerülhetetlen Luis Buñuel örökérvényű műve, A burzsoázia diszkrét bája, illetve A nagy zabálás című, hírhedt botrányfilm. Kortárs példaként elég csak A szomorúság háromszöge című, idei cannes-i fődíjas filmet említeni, ami szatirikus – de talán pontosabb a polgárpukkasztó – hangvételében és a kipécézett társadalmi réteg tekintetében szintén szoros relációt feltételez a szóban forgó, mérsékelten merész és radikális alkotással. Mylod filmje ezenfelül lazán illeszkedik abba az újkeletű filmes tendenciába, ami a fine dining éttermek kisebb-nagyobb realizmussal ábrázolt poklát hivatott bemutatni: az utóbbi évekből a teljesség igénye nélkül sorolható ebbe a kategóriába Az ételművész, az egybeállításos Forráspont vagy A mackó című sorozat. Végül, de nem utolsó sorban ott lapul valami a hozzávalók között – leginkább motivikus szinten – az Ari Aster rendezte Fehér éjszakák című folk horrorból is, amire különösen a film fináléja játszik rá már-már megmosolyogtató kendőzetlenséggel. Egy szélesebb horizonton viszont a sziget expresszív térpoétikájába oltott allegória a paradicsomi állapotba belerondító civilizációról szintúgy a svéd népünnepet zsigeri rémálomba fordító alkotást idézi. Az innen-onnan összeollózott cselekményelemek ugyanakkor vajmi keveset vesznek el A menü összességében vett élvezhetőségéből, értékéből, köszönhetően a fordulatos vígjáték feszes tempóval és – a fine dining alapkövének számító – tűpontos arányérzékkel jellemezhető stílusának. Valamennyi beállításról – kiváltképp a vacsora esztétikumukban egymásra licitáló fogásait ábrázolókról – süt a végletekig precíz megkomponáltság, amelyek a kulináris alkotások idővel egyre bizarrabbá váló mivolta ellenére is jól esnek a szemnek. Az érdem David Lynch leghíresebb filmjeinek (Lost Highway – Útvesztőben, Mulholland Drive – A sötétség útja) és a Sikoly-franchise valamennyi folytatásának operatőrét, Peter Deminget illeti meg, kinek étvágygerjesztő(bb) képei közül magasan kiemelkednek az egyes ételköltemények textúrájába hatoló felvételek.

Habár a kifigurázás célkeresztjébe kerülő felső tízezer valamennyi filmbeli képviselőjéről elmondható, hogy a karakterek forgatókönyvi kidolgozottsága egydimenziósra redukált, a szatíra műfajához mérten túlzottan általánosító, társaságuk mindenesetre izgalmas tablót ad ki. Találunk itt szebb napokat látott, renoméját kétségbeesetten, de a nullához konvergáló energiabefektetéssel helyreállítani kívánó filmsztárt (John Leguizamo); egy idős törzsvendég házaspárt, akik számára luxusétterembe járni presztízskérdés, nem a művészetté emelkedő gasztronómiai forradalom megbecsülését jelenti (Reed Birney és Judith Light); kíméletlen étteremkritikust, aki megannyi ember sorsát pecsételte már meg egyetlen végzetes tollvonással (Janet McTeer); adócsalásból hatalmas vagyonra szert tevő, önmagukat istennek képzelő, felelőtlen újgazdagokat (Rob Yang, Arturo Castro, valamint Mark St. Cyr), és így tovább. A menü legfőbb erénye mégis abban rejlik, hogy nem megúszósan alkalmazza a jól ismert elit- és rendszerellenes narratívát, például oly módon, hogy átléphetetlen határvonalakat húz a szemben álló csoportok közé. Slowik séf civilizációtól távol eső luxuspoklában nem léteznek a jó és a rossz egymást kizáró kategóriái, itt mindenki bőségesen fel van vértezve bűnökkel és személyes démonokkal, arra pedig voltaképpen senki sem igazán érdemes, hogy az önzetlenül adó természeti világ gyönyöreit élvezze. Az egyedüli különbség abban ragadható meg, hogy míg egyesek képesek beismerni saját gyarlóságukat, addig mások – a pénz és a hatalom mámorától megrészegülve – bőszen mossák kezeiket. A bosszúszomjas sztárséfet éppen azért foglalkoztatja annyira a törékeny álcája mögé rejtőző Margot jelenléte, mert a kívülállóként mutatkozó lánynak – mind korából, mind addigi életútjából fakadóan – még van lehetősége térfelet választania, és Slowik van annyira alázatos játékos, hogy érdekelje méltó ellenfele következő lépése.

Nem véletlen a Margot és Slowik séf közti dinamikára fektetett hangsúly, A menü legizgalmasabb jelenetei ugyanis túlzás nélkül azok, amelyekben a két „rivális” eszmecserét folytat. Többek között ezekből a párbeszédekből derül fény Slowik elborzasztó tervének mozgatórugóira, amik legyenek bármily nevetségesek és abszurdak is, ha lekaparjuk a felszínt – képzeljük el ezt a hagymapucolás mintájára –, velős gondolatokra bukkanunk a mindent felélő, önös érdekek által vezérelt emberi természetről. Anya Taylor-Joy és Ralph Fiennes kettőse magabiztosan cipeli a hátán a filmet: míg előbbi a karakán, beskatulyázást nem tűrő cool girl szerepében újfent bizonyítja, miért ő ma Hollywood egyik legkeresettebb színésznője, addig az angol gentleman csípőből – ám annál szórakoztatóbban – hozza a kimért, higgadt, másokat megszégyenítő módon okos gonosz figuráját. Megnyerő párosuk óhatatlanul is elvonja a figyelmet a szintén sziporkázó mellékszereplőkről, akik közül talán Nicholas Hoult tenyérbe mászóan gasztrosznob karaktere képes egyedül felérni a főszereplők vezényelte Adj, király, katonát!-játékhoz.

Őrjítő szüksége lett volna az idei, kevés dicsérő szóval illethető filmtermésnek több, A menühöz hasonlóan ötletes, minden ízében igényesen kivitelezett alkotásra. Közel sem tökéletes, de kellően önreflexív, a saját gyengeségeit a film sötét tónusához illeszkedő humorba integráló szórakozás ez, ami amellett, hogy némi derűt csempész a lehangoló, hűvös őszi napokba, berágja magát az agyunkba, és számvetésre késztet eltorzult jelenünkről. Seth Reiss és Will Tracy forgatókönyve egy vérgőzös tanmesét kínál, ami egy kamaradráma fojtogató atmoszférájába ágyazva, valamint egy szűk – bár annál befolyásosabb – társadalmi réteget pellengérre állítva akar valami fontosat és tanulságosat mondani, ám a hatás kizárólag abban az esetben lesz teljes, ha nem áltatjuk magunkat afféle hiú ábrándokkal, hogy ez a film nem figuráz ki ugyanúgy minket is, mint a már oly sokszor paródia tárgyává tett elitet.

A menü a Fórum Hungary forgalmazásában tekinthető meg a mozikban.