Szia, János, hát, itt vagy, megint... – Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Ez de fájt. Gondolom, nem csak nekem. Biztos volt, aki bízott az ellenzék győzelmében. Biztos volt, aki tudta előre mi lesz. Én őszintén bevallom, el sem tudtam képzelni, mi várható.
Szűcs Zoltán Gábor

2022. április 05. 12:42

Szia, János, hát, itt vagy, megint...
– Szűcs Zoltán Gábor jegyzete

Akartam bizakodni, féltem is jövőtől, de összességében tanácstalanul vártam a vasárnapot. Az ellenzék elvégezte a kötelező feladatokat, elvileg értelmes, választható politikai alternatívát rakott össze a rezsimmel szemben.

 

Ugyanakkor a közvélemény-kutatások csúnyán néztek ki.

Kerestem erre a magyarázatot. Pletykák voltak arról, hogy a közvélemény-kutatások eredményeit még a kormányoldalon se feltétlenül mindenki veszi készpénznek. Jó lett volna elhinni, de persze a pletykák legalább annyira szólnak arról, aki információnak kezeli őket, mint azokról, akik továbbadják. Aztán azt is lehetett tudni, sokszor elmondtam, hogy az egész politikai berendezkedés lényege a Fidesz javára szisztematikusan eltorzított politikai versengés és a rezsim folyamatosan növekvő autokratizálódása. És persze az ellenzéki kampány is mehetett volna jobban. De még ha mindebből minden ellenzéki vonzalmam és kívánságom ellenére a kézenfekvő következtetést vontam is volna le, a vereség akkor is fájt volna.

 

Hogyne fájt volna? A vereség fáj.

Az elvesztegetett lehetőségek, a be nem teljesülő remények mind-mind fájnak. Magyarország már sosem lesz az az ország, amilyen lehetett volna, ha most az ellenzék nyer. Hogy milyen lett volna, persze nem tudhatjuk, de a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni. Ahogy kamaszkorom kedvenc költője, Vajda János írta:

 

„csak az halt meg, ami nem lett, / S az él örökké, ami volt.”

 

2018-ban, amikor a Fidesz a legutóbbi kétharmadát megnyerte, a Mércén megjelent publicisztikám épp ennek a Vajda-versnek a címet viselte: Utolsó dal, Ginához. Bevallom, az elmúlt négy évben nemigen gondoltam Vajdára, hiába szerettem nagyon a verseit 16 évesen. Biztos mindenkinek megvan a maga személyes módszere a gyászra és az önsajnálatra: valaki talán iszik, valaki esetleg zabál, vásárol, holmikat selejtez, fát vág, kirándul, valaki megnéz egy nyálas filmet, esetleg van valami kínos zene a kamaszkorából, amit ilyenkor hallgat, valaki esetleg sírni szokott. Én, úgy látszik, önkéntelenül is Vajdára és az ő beteljesületlen szerelemről szóló költészetére gondolok, amikor sajnálom magam mindazért, amit már sosem fogok látni, sosem fogok megtapasztalni, átélni. Bella mondja, hogy tegnap végig úgy érezte magát, mint régen szakítás után. Ugyanaz a furcsa ürességérzés. És tényleg, a fejemhez kaptam, hogy ez az.

 

A politikában ez nem egészen így fog kinézni.

Akik valamivel előbbre láttak, fel tudtak készülni, azok értelemszerűen a túlélésre törekednek és látszólag szenvtelenül keresik majd meg a bűnbakot, aki helyettük elviszi majd a balhét és akinek a helyét elfoglalhatják. Elvégre a politikában nem a vereség a vég, hanem a vereség utáni összeomlás. Egész hosszú politikai karriereket lehet arra építeni, ha valaki újra és újra feltápászkodik a fölről, miután a megütik. Újra és újra. Az ilyen politikai túlélőművészekhez képest azok, akik az elmúlt heteket azzal töltötték, hogy szívvel-lélekkel kampányoltak, olyan szenvedéllyel, mintha nem lenne holnap, azoknak most piszok kemény napjaik-hetek jönnek. Csalódás, kimerültség, düh és elárultságérzés fog bennük keveredni. Biztos lesz, aki feláll majd és folytatja a meccset és biztos lesz, aki elkullog.

 

Az is biztos, hogy néhányakat majd úgy kell levinni a pályáról, annyira összetörtek. Senkit sem lehet ezért hibáztatni, ezek mind teljesen normális megküzdési stratégiák a politikában. Azért se, ha feladja, azért se, ha folytatja. Így kell a politikában feldolgozni egy ilyen vereséget. Hibáztatni majd azért lehet bárkit, ha nem tanulnak az elmúlt évek hibáiból, amik a vereséghez vezettek. De hogy mikor derül ki, hogy tanultak-e, ma még nem tudhatjuk.

 

A politika körül is nagy lesz majd a kavarodás. Az elemzők, kommentátorok, tanácsadók mind-mind tudni fogják, mi történt valójában. Egy részük megmondta előre, egy részük ezt most ki is fogja élvezni. Nem baj.

 

Mindenkinek kijár a naugye.

Főleg, mert amúgy nagyon kemény idők jönnek mindannyiunkra. Mindenki találjon abban örömet, amiben tud. Más részük, ha valójában nem is mondta meg előre, majd most úgy fog emlékezni, hogy megmondta előre. Ez is normális, így működünk, mi emberek. És persze, ne legyenek illúzióink, lesz egy csomó „ez ennél sokkal egyszerűbb” vagy épp ellenkezőleg „ez nem ennyire egyszerű” kezdetű nyilvános megszólalás is. És nagyon sok embernek igaza lesz. Abban is, hogy ez tényleg egyszerű és abban is, hogy ez tényleg nem olyan egyszerű. Fontos is, hogy legyenek ezek a vélemények, mert ezek nélkül nem tartana sehova az ellenzéki politika. Nem a nyilvános viták fogják persze eldönteni a politikai stratégiákat, a vereségre adott válaszokat, de olyan rettenetesen más dolgokat a politikusok se fognak tudni kitalálni, mint amikre nyugdíjas édesapám vagy a logopédus vagy a politológus gondol a helyzetet látva.

 

Én ehhez a folyamathoz itt és most Vajda János emlegetésén kívül elsősorban azzal tudok hozzájárulni, hogy röviden leírom, amit olyan sokszor elmondtam arról, hogy szerintem merre tartott a magyar politika és hogy szembenézzek avval, hogy ebből mi érvényes még ma (ha ugyan bármi), két nappal a választás után.

 

Én úgy láttam, eredetileg az, ami mára egy autoriter rezsim lett, egy olyan politikai konstrukció volt, ami három balszerencsés körülmény együttállásából született.

  • Az egyik, hogy a baloldal összeomlása 2006 és 2010 között lerombolta a kétblokk-rendszert és a Jobbik belépése a politikába létrehozta a centrális erőteret, ahol az ellenzék esélytelen volt egyéni kerületekben egy-egy elleni meccseket nyerni, mert a Fidesszel szemben kibékíthetetlen ellentétek tették az ellenzéki egységet lehetetlenné 2018-ig.
  • A másik, hogy 2010 után a beáramló EU-források és a gazdasági emelkedés évtizede példátlan pénzbőséget, szabad források tömkelegét teremtette az Orbán-kormány számára.
  • A harmadik, hogy a Fidesz szisztematikusan aláásta a demokratikus politikai berendezkedést és 2013-ra a formális szabályokat, 2018-ra a médiát és a pártok anyagi erőforrásait is a saját kontrollja alá vonta.

 

Az első kettő is simán hatalmon tarthatta volna a Fideszt tizenkét évig, a harmadikra nem lett is volna szükség. De a Fidesz a harmadikra is támaszkodott és ez a mi történelmi tragédiánk.

 

Mi tűnt ebből logikus következtetésnek 2022-re nézve?

Hogy 2018 átalakította a pártversengést, megszületett az ellenzéki szavazó, a választók megértették, hogy a rezsim az életükre telepedik és gyakorlatilag bármit megtesznek azért, hogy a rezsimet megdöntsék. Hogy az ellenzék ugyan több szempontból gyenge maradt, de az egy-egy elleni küzdelem feltételei megszülettek és az e kétharmad lehetőségét gyakorlatilag kizárja. Hogy az ellenzék teszi a dolgát, az előválasztás egy nagyon fontos eszköz és hogy a húszezer szavazatszámláló delegálása is segíthet a helyi visszaélések visszaszorítására.

 

És mi érvényes ebből?

Sok minden, de két dolog biztosan nem.

  • Az egyik, hogy kiderült, a magyar politikai berendezkedés valójában már nincs versengő fázisban, hanem létrejött egy hegemón autoriter helyzet, ahol a rezsimellenes ellenzékkel szemben egy nem-demokratikusan létrehozott elsöprő választói többség áll. Anekdotikus bizonyítékok tömkelege áll rendelkezésre arra, hogy rengeteg ember szavazott például amiatt a Fideszre, hogy a gyerekeiket az ellenzék ne küldhesse Ukrajnába meghalni. Számított, hogy ilyen nem történt? Vagy, hogy éppenséggel Orbán van jóban az agresszor Putyinnal? Nem. És ennek nagyon egyszerű oka van: egy százmilliárdokból fenntartott politikai gépezet, ami rátelepedik a magyar nyilvánosságra és lényegében bármilyen üzenetet át tud nyomni rajta, ellenállás nélkül. Nem hatékony ez a gépezet, ár/érték arányban talán, de mindegy is, amíg a rezsim ki tudja fizetni a fenntartásának költségeit. Így hiába tett meg sok mindent az ellenzék, végig reménytelen küzdelmet folytatott.
  • A másik, hogy kiderült, hogy ugyan valóban létrejött egy nagy antiorbánista szavazói tömb, 35 százalék, az nem kevés, de sajnos így is reménytelen a helyzetük választási szempontból, mert közben nem szűnt meg a centrális erőtér: a Mi Hazánk diadalmas berobbanása a magyar politikába azt jelenti, hogy maradt a kétosztatú ellenzék, jelenleg nem létezik sikerrel kecsegtető választási stratégia az ellenzék számára.

 

És hogy mi következik ebből a jövőre nézve?

Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy a stratégia, amiben hittem, 2022-re nézve hibás volt és a Mi Hazánk feltűnése azt sugallja, hogy a körülmények radikális megváltozása nélkül ez egy zsákutca is fog maradni. Ez az út egyszerűen nem vezet oda, ahova el kellene jutnunk. 

 

A külső körülmények radikális megváltozásában persze lehet reménykedni (ez a választás például a rezsim külső legitimitását kifejezetten aláásta, nem megerősítette, a gazdasági helyzet rosszabbodása is elkerülhetetlen stb.), de ne legyenek illúzióink. Észak-Korea vagy Belarusz vagy Oroszország is stabil politikai rendszerek, a kedvezőtlen külső körülmények ellenére is, kellene itt még valami más is.

 

A másik, hogy minden bizonnyal azok járnak most helyes úton, akik azt mondják, hogy másfajta módszerekkel kell politizálni, az erőforráskülönbségeket sokkal nagyobb szervezettséggel pótolva kell ellensúlyozni. Erre nézve vannak biztató példák, olyan helyekről is, ahol az ellenzéki győzelem messze nem volt borítékolható négy évvel ezelőtt még mint Jámbor András vagy Orosz Anna mostani kampányai.

 

És persze a nagyobb szervezettség nem csak technológiai kérdés, hanem tartalmi is: nem lehet nagyobb politikai aktivitásra, erősebb szerveződésre számítani, ha ehhez nem társul olyan mondanivaló, ami alkalmas rá, hogy szemtől szemben állva az emberekkel, az érdekes legyen számukra, lekösse őket, helyeselni tudjanak rá, sőt, hozzátegyék a magukét.

 

De ebben az az igazán szomorú, hogy ezt az ellenzék valójában tizenkét éve tudja.

Csak épp nincs egyenes út ennek tudásától a helyes cselekvésig. Utóbbit még pluszban akarni is kell, még pedig nem elég csak akarni, de annyira kell akarni, hogy történjen is valami. És persze fárasztó csinálni és sok kudarcélménnyel is jár, ezért könnyebb abbahagyni, egyszerűbb megoldásokat keresni mint leszegett fejjel menni előre és csinálni tovább. Nem is mindenki engedheti meg magának az ehhez szükséges időt, érzelmi energiát. Nem könnyű, mondom. Ezért is mondom, hogy fogalmam sincs, hogy lehet mindezen nehézségeket áthidalni és még hozzátenni minden emberi vállalkozás sikerének titkos receptjét, a je ne sais quoi-t.

 

De majd talán kiderül. Ha szerencsénk lesz. Csak sajnos a történelemben nincs mindig happy end.