Szeretlek, Nagytestvér! – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. április 13. 13:10

Szeretlek, Nagytestvér! – Sinkovics
Gábor jegyzete

„Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat, légy ami lennél, férfi, s a fű kinő utánad...”

(J. Attila kertészeti tippjei)

 

’pot kívánok! Csak én lennék, a gondolatbűnöző. Engem kellene felakasztani. Vagy legalábbis átnevelni. Winston Smith vagyok, a magányos férfi, aki titokban naplót vezet, és aki majd hamarosan beleszeret Júliába, de ennek a sztorinak nem lesz happy end a vége.

 

Tisztelt Gondolatrendőrség! Halkan kérem, adjanak egy esélyt, hogy megváltozzak.

Hogy megvilágosodjak. Ehhez talán az is elég lenne, ha bezárnának egy szobába, és egész nap Orbán Viktor, Kósa Lajos vagy Németh Szilárd beszédeit hallgathatnám. Egyiket a másik után. Esetleg beültethetnének a felcsúti stadion VIP páholyába, amikor a hazai aranylábú gyerekek a Kisvárda elleni rangadót vívják, a lelátón százharmincnyolc fanatikus előtt. És csak hallgatnám, hallgatnám azt a sok okos, derék hazafit, szotyizás és meccsnézés közben. Fejlődni akarok, ideológiailag fejlődni, mert alighanem velem, bennem van a baj.

 

Nem szerettem az uralkodó politikai nézetet az Angszocot, modernebb, emberségesebb, szerethetőbb nevén az illiberális demokráciát.

 

Nem szerettem, pedig ez a nekem való. Csak még nem tudatosult bennem.

Meg akarom találni a helyem itt, a Kárpát-medence közepén, ugyanazt akarom érezni, amit a Békemenet unott arcú tagjai éreznek, ahogy baktatnak véges-végig a városon, a világon. Csatlakozni akarok hozzájuk.

 

Szeretni akarom az embereket, megint.

„Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg, s ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg...”

 

Ide tartozom, ide születtem, és mi, magyarok ilyenek vagyunk – ilyenek, akik szeretik, ha gondoskodnak róluk, ha a Nagytestvér figyeli őket, és megmondja helyettük, miről, mit gondoljanak. Már Rákosi pajtást is felállva tapsolták, a nevét kiabálva a gyűléseken, a Parlamentben, és lám, ez a remek, lélekemelő szokás ma is érvényes: ugyanezt kapja Orbán Viktor, a Fidesz közgyűlésén.

 

De Kádár apánkat is szeretettel fogadtuk, néhány hónappal a forradalom véres leverése, eltiprása után, május 1-jén a Hősök terén, mintha mi sem történt volna. És szolgáltuk őt egyre kevesebb morgással, tiltakozással,

  • mert megkaptuk a rántott csirkét uborkasalátával,
  • mert megkaptuk a lehetőséget, hogy két-három műszakban halálra dolgozhassuk magunkat, plusz a hétvégi fusival kergessük a soha utol nem érhető álmainkat.

 

Kádár apánk is gondoskodott rólunk.

Csak annyit kért, kussoljunk. Fogadjuk el az ő játékszabályait, ne menjünk az utcára, ne hőbörögjünk, ne szítsuk a tüzet és ne ideologizáljunk.

 

Mintha még mindig itt lenne közöttünk. Mintha még mindig a Kádár-rendszerben élnénk.

 

Winston Smith vagyok, gondolatbűnöző, akiről azt írták egyszer: „naplót ír, melyben elégedetlenségének ad hangot, fellázad a totális elnyomás, a szegénység, a családok és érzelmek eltűnése, az állandó megfigyelés, és a Nagytestvér ellen...” De ez csak film, ez csak egy regény, ez csak egy utópia, tisztelt Gondolatrendőrség!

 

A Pegazus-ügy is csak koholmány. És az is, ahogy engem, gondolatbűnözőt utcára löktek, megaláztak, bíróság elé citáltak és minden mocskot a fejemre zúdítottak a törvény színe előtt.

Mintha meg sem történt volna.

 

Szeretni akarom azokat, akik ezt tették velem. Mert jó keresztények ők, és talán meggyónták az aljasságukat, az is lehet, hogy csak nevelő célzattal vettek el tőlem mindent. És én szeretném hinni, hogy a rendszer, amelyben élünk ugyancsak jó, és minden, tényleg minden miattunk, a mi érdekünkben történik.

 

Szeretnék beilleszkedni.

És már kisatíroztam, kiradíroztam a naplómból az olyan szavakat, minthogy Orbanisztán, Abszurdisztán, Üzbegisztán, hogy mi ebben élünk. Szó sincs róla, tisztelt Gondolatrendőrség. Bár én a Magyarország kifejezéssel is csínján bánnék, mert legfeljebb fél Magyarországot lehetne írnunk most – tudniillik a lakosság fele világgá menne innen most. Mert nem kér a Nagytestvér szeretetéből. Már nem akarok közéjük tartozni. Itt akarok élni, nézni szeretném reggeltől estig a köztévé M1-es csatornáját. Olyan lenne ez nekem, mint az Isaura, az Onedin-család, vagy a Tavasz tizenhét pillanata, esetleg a Rózsa Sándor. Nem lehetne abbahagyni, mert az ember mindig várja és várja az újabb friss híreket.

 

A hiteles, tűpontos tájékoztatást.

Szeretni akarom az ott dolgozó embereket, akiket korábban rendszerszolgának, propagandistának hívtam. És szeretni akarom az összes olyan tévé és rádió csatornát (van belőlük bőven, hajjaj...) ahol az igazságot nyomják, az egyetlen színtiszta igazságot a Nagytestvér csodálatos cselekedeteiről, erről a szeretettel teli keresztény rendszerről.

 

Hiteles mindaz, amit képviselnek.

 

Hiteles,

  • ahogy újra és újra átírják az Alaptörvényt, ezt a gránit szilárdságú valamit,
  • ahogy a melegorgia után lemásznak az ereszcsatornán,
  • ahogy a ringatózó hajón, az Adrián, lyukas zokniban teszik magukévá az örömködő lányokat, asszonyokat.
  • Ahogy dőzsölnek, rongyot ráznak, nagyságos asszonyosdit játszanak, műdzsentri szerepében tetszelegnek.

Ők az igazi hazafiak, ez nem is kérdés. Ők a kereszténység utolsó lovagjai, akik ha mégis félredugnak, ha mégis szeretőt tartanak, ha mégis a saját nemükhöz vonzódnak – egyszerűen meggyónják.

 

Közéjük akarok tartozni.

Szeretni akarom a Nagytestvér országát, és szeretni akarom azokat az embereket is, akik hatalomban tartják őket. Volt bennem néminemű düh a választások után, úgy álltam sorba a közértben, hogy azt lestem, ki lehet az előttem vagy mögöttem állók között Fideszre szavazó, k inek üvöltsek bele a képében három centiről, hogy miként tarthattad ezeket a képmutató, hazafit játszó tolvajokat hatalomban? De elszégyelltem magam, és most már tudom, hogy ők döntöttek jól. Ők, akik nem akarnak tudni a lopásról, a korrupcióról, az agymosásról. Nem is érdekli őket mi történik három emelettel felettük. El sem jut hozzájuk mi zajlik ebben az országban. És ham égis kapnak valamilyen csoda folytán hírmorzsát, arra egyszerűen rátaposnak.

 

Csak a saját életük a fontos.

 

És ez így van rendjén.

Legyen mit enni, legyen mit inni, és jusson idő egy-két havonta egyszer kötelességből szeretkezni.

 

A többi... Nos, a többi le van szarva.

Be akarok lépni a Fideszbe, tisztelt Gondolatrendőrség, úgy ahogy Győzike tette nem olyan régen. Mert jó a győztesekhez tartozni, cinikusnak lenni, a hatalomtól megmámorosodni, a veszteseket kiosztani, vagy ha a helyzet úgy hozza, felpofozni, és azt mondani nekik: takarodjatok innen, ha nektek nem tetszik a rendszer. Mert olyan vagyok tisztelt gondolatrendőrség, hogy „én nem tudom, hogy hol a határ, és szeretem azt is, ha valami fáj, miért lennék jó, miért lennék kedves, én vagyok az áldozat, én vagyok a tettes...”

 

Szeretem azt is, ha valami fáj.

De az ember vigaszt talál ebben a szeretetteli országban, és pozitív példákra lel, hogy lám, itt is lehet fejlődni, gazdagodni, álmokat utolérni. Szeretni akarom a gázszerelőt is, szeretni és tisztelni őt, amiért lecserélte a csőkulcsot arra a Backstreet boys-os szerkóra, s ahogy megtalálta a szerelmet, az önzetlen szerelmet, hiszen csak a rosszindulatúak, az irigyek mondják azt, hogy egy Havanna lakótelepi kelkáposztafőzelék szagú másfél szobás lakásban is egymásba kapaszkodnának ők ketten.

 

És szeretni akarom az írásokat, a kritikákat, a helyzetjelentéseket. Ahogy megírja az a költői lélek, hogy kiket kell majd taknyán-nyálán kirángatni, hogy kik a haza ellenségei. Mert kellenek a szép, magasztos gondolatok. Nekem, nekünk, valamennyiünknek. És kell ez a harmónia, amit most Magyarország jelent lakóinak.

 

És én is jókedvűen, egyre jobbkedvűbben énekelek: „Hiába élni a szakadék szélén, kezdjük a végén, kezdjük a végén. Sikíts, karmolj, remeg a testem, repülni szeretnék, de az ágyamon fekszem...”

 

Repülni szeretnék, tisztelt Gondolatrendőrség!

De az ágyamon fekszem.

 

És immár a jövőnk, a mi közös, dicső jövőnkön gondolkodom, és megnézem újra meg újra a Nemzeti dal legújabb giccsbefulladt változatát, ahogy az a fehérhajú kiénekli azt az idegesítő Jeaaaht, ahogy ezek a derék hazafias érzelmű énekesek kiéneklik fennhangon, hogy: „rabok tovább nem leszünk...” miközben ők az igazi haszonélvezői ennek a rendszernek, díjakkal, ilyen-olyan támogatással – de én őket is szeretni akarom.

 

És gondolatbűnözőként a remélt javulás útján motyogom, majd egyre hangosabban kiabálom, hogy: „A bűn az nem lesz könnyebb, hiába hull a könnyed, hogy bizonyság vagy erre, legalább azt köszönjed...”

 

 

A bűn az nem lesz könnyebb.

 

És mi, az ország bólogató, biztonságba ringatott, egyre inkább spórolásra kényszerített, kiszolgáltatott lakói együtt mondjuk ezt a Nagytestvérrel.