Diszfunkciós családok, terhelt gyerekkor, tragédiával átitatott sorsok: mind a végső shortlistre került alkotások, mind a nevezettek között számos olyan nemzetközi filmet találunk, ami fiatalok nehézségeit helyezi a narratív keret középpontjába. A négy Oscar-díjat bezsebelő Nyugaton a helyzet változatlan mellett a legjobb ötbe jutott a barátság határterületeit vizsgáló belga Közel, a szűkítések során lemorzsolódó, izlandi iskolások borzalmas hátterébe betekintést engedő Csodálatos teremtmények, de ide vehető az inkább a belső családi viszonyokat hangulatfilmbe ágyazó Arany Medve-díjas Alcárrást is.

Ehhez a tendenciához csatlakozott A csendes lány is, amely – némileg meglepetésre – bejutott az utolsó körbe, díjat végül nem nyert, ám Cáit (Catherine Clinch) szívszorító története – amely Clarie Keegan Foster című novellájának adaptációja – a legnépszerűbb filmes platformon képviseltette magát. Colm Bairéad első nagyjátékfilmjének központi cselekménye két mondattal leírható: 1981-ben járunk, ahol megismerjük a végtelen zöldellő mezők között menedéket kereső kilencéves kislányt, aki anyja terhessége és az otthon uralkodó létminimum közeli körülmények miatt a szünetet távoli rokonoknál tölti. A csodálatos, érzelmekkel és élményekkel telített idill mögött azonban feldolgozhatatlan tragédia helyezi új alapokra a fogadott család kapcsolatát, miközben a szelíd lépteken szaladó, gondtalan nyári napok vészesen fogynak, a sárguló falevelek az iskola kezdetét, a visszatérés végzetes időpontját jelzik.

A csendes lány minden elemében tiszta film: szűk eszközkészlettel mesél egy egyszerű, nüanszokból építkező történetet, ami valójában nagyon is komplex, mélyre temetett traumák felfakadásáról és három ember szeretetnyelvének ki- és újraalakulásáról szól. Nagyrészt statikus, 4:3-as képek, hallgatag szekvenciák, hétköznapi helyzetek váltakoznak a vásznon, amelyek mögött folyamatosan ott épül a néző és a szereplők által is tudva tudott feszültség: mi történik, ha a harmónia ajtaján bekopog az ágybavizeléssel átitatott valóság. Cáit alapvetően nem furcsa, valószínűleg az átlagosnál introvertáltabb lány, aki sem az iskolában, sem otthon nem találja a helyét: mindenhol átnéznek rajta, ezért inkább a természetben keresi a nyugalmat, a csendes társat, aki szavak nélkül is képes megérteni az ingerszegény környezetben szocializálódott, szorongó kislányt.

Azonban a nyár nemcsak számára, hanem Seán (Andrew Bennett) és Eibhlín (Carrie Crowley) számára is új kezdetet jelent: előbbi folyamatos hallgatással, munkába menekülve igyekszik elkerülni a súlyos tragédiával való szembenézést (nem igazán beszél feleségével, inkább kerüli társaságát), míg utóbbinak szüksége lenne a törődésre, az interakcióra, az érintésre és a kommunikációra, ám ezek hiányában ősz hajszálait növesztve (ami a trauma fizikai kivetülése) végzi a ház körül feladatokat. Eibhlín főz, most, takarít, amely teendők elvégzése közben mérhetetlen fájdalom nyomja a vállát, hisz minden tárgyban, minden mozdulatban ott lakik a hiány, a múlt iránti csillapíthatatlan vágyakozás. Ezt az űrt tölti be Cáit, akire a melegvíz, a megvetett ágy, a fésült haj, az asztalon hagyott süti, a kedves szó vagy az érdeklődő tekintet mind-mind az újdonság erejével hat. Nincsenek ehhez köthető referenciái, hisz az elemi érzései (éhség, tisztaság, lelki és szellemi egészség stb.) sem számítottak, a törődés világában éppen járni tanuló csecsemő, aki fokozatosan belenő a szerepbe és igyekszik mindenben megfelelni fogadott szüleinek, akiknek igazából csak két fő kérése van: ne titkoljon el semmit és hagyja, hogy szeressék.

Persze A csendes lány nem csak Cáit története: a film első felében az anya–lánya, a második részben az apa-lánya relációban követjük az eseményeket. Míg Eibhlín már az első perctől tudja, mit kell tennie, hogyan kell megszólítania a lányt, addig Seán tartja a tisztes távolságot, látványosan nem akar (és valószínűleg nem is tud) érzelmileg bevonódni, ám A kis herceg rókájához hasonlóan fokozatosan közelebb engedi magához Cáit-t, hogy végül ne csak az indirekt gesztusok, hanem a kölcsönös szövetségen és bizalmon alapuló szülő-gyermek kötelék szintjét érjék el.

Ehhez Bairéad a letisztult formanyelv és a festői ír környezet mellett visszatérő szimbólumokat, metaforákat alkalmaz, melyek egymással kölcsönhatásba lépő, de egyenként is értelmező jelentésrétegeket hoznak létre. Cáit rengeteg jelenetben szalad, ám az ahhoz kapcsolt konnotációk megváltoznak: kezdetben a futáshoz a menekülés, a távolságtartás majd a postaládáig vezető úthoz már a szabadság, az oldottság érzete társul. Ugyanígy a nyitó- és zárókép alatt hallható kakukkfiókák hangja a film tükörképét adja: a madár, aki nem a saját, vér szerinti szülőknél, hanem más fészkében kapja meg a minden fiókának járó gondoskodást. Központi szerepe van a természetnek is, akárcsak A csendes lánnyal versenyző Közelben: egyrészt fontos a fantasztikus tájak esztétikuma, másrészt az ahhoz fűződő viszony, a természethez való közelség a barátság helyértékét veszi fel. Cáit csak a környezettel, a zöld mezőkkel, a fák lombkoronáival, az őt bújtató, derékig érő növényekkel alakított ki bensőséges viszonyt, ám Cinnsealach-éknál mindez megváltozik: megtanulja, sőt saját bőrén tapasztalja, hogy a természet (víz, föld, állatok stb.) éltető erő, amit felelősen kell használni. A hangvételből és a dráma jellegéből fakadóan könnyen előfordulhatott volna, hogy egy-egy jelenet (vagy akár az egész film) patetikus giccsbe fordul, ám Bairéad végig tartja az egészséges balanszt, csak egy-két esetben használ tolakodó zenei aláfestést, mely nem a soundtrack minőségére (hisz a vonósok valóban illenek az összképhez), inkább annak túlhasználatára vonatkozik. A kezdetben üres, később fénnyel teli tekintetek, a levelek között suhanó, víz tükörsima felszínét simogató szél, a madarak csiripelése és a csend mesélnek mindarról, amit szavakkal nem tudunk leírni.