Szeressük a gázszerelőket! – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. május 04. 13:45

Szeressük a gázszerelőket! –
Sinkovics Gábor jegyzete

„Jól hazudni csak az tud, aki el is hiszi amit hazudik...”

(Szerb Antal)

 

Rövidke történet lesz ez. Nem is lesz túl vidám, és meg nem mondom, miért is jutott eszembe. Hogyan szólítsam? Szilárdnak, esetleg Sziszinek, mert hát végül is ön a legfontosabb kulturális izé ebben az országban.

 

Erdős Péter reinkarnációja.

Szóval, bambultam valamelyik délelőtt, odakint szél rángatta dühösen a fákat, jobb volt behúzódni, üres tekintettel a képernyőt bámulni. Aztán kapcsolgatás közben a YouTube-on egyszer csak elindult egy rövidke videó. Gyönyörű havas, hangulatos téli tájat lehetett látni, kipirosodott arcú, jókedvű embereket, ahogy sítalpakon lebegnek nagyjából másfél méterrel a föld felett. És az idillt még lehetett fokozni, amikor egyszer csak begurult a képbe egy böhöm nagy műanyaglabda.

 

Vagy inkább gömb.

Benne egy férfival, aki mintegy marionettbábú, úgy mozgott a látszólag biztonságos, örökmozgó műanyagban. Jópofa dolognak tűnt. Afféle kiegészítő programnak, a sízés mellett. A férfi ott a gömbben kiszolgáltatva, turbófokozatba kapcsolt adrenalinszinten várta, hogy elindítsák. Egy jól irányzott lökés, egy barátságos rúgás, és zsupsz, már gurult is az óriáslabda, miközben mindenki hangosan nevetett, kiabált ott fent, egészen fent, alig néhány emelettel lejjebb a mennyországtól. És csak gurult, gurult, jeges, havas talajon a lankák között, a kikapcsolódni vágyó férfi ott a gömbben és mindenki irigyelte őt. Aztán a labda mint valami rosszul elvégzett szabadrúgás után, balra vette az irányt.

 

Balra, az ismeretlen táj, a szakadék felé.

És ment, ment megállíthatatlanul, benne a kikapcsolódni vágyó férfival, és már kiabáltak, sikoltoztak az emberek, volt aki megpróbált elé vetődni, megállítani, lefékezni, mindhiába. A gömb önálló életre kelt, és magával vitte a halálba a férfit. Megdöbbentő képsorok voltak ezek. És benne volt minden, amit csak az élettől remélhetünk: a kalandvágy, a bátorság, a kockázatvállalás, a magamutogatás, a pillanat mámora, s persze a kiszolgáltatottság. Érdemes lenne megnéznie ezt a felvételt Szilárd. Néha az átlagember is így érzi magát itt lent a Földön. Éppen így. Különösen ebben az országban, ahol viszonylag ritkán lehet harmóniáról, nyugalomról, össznépi szeretetről beszélni. De most, hogy túl vagyunk a vértelen polgárháborún, a szócsatákon, a szájkaratén, a gyűlölködő üzengetéseken, Most hogy eldőlt, a nagy meccs, a profik nem hat–háromra, hanem tizenhat–háromra verték az innen-onnan összetrombitált amatőröket, történelmi lehetőség kínálkozik előttünk – magyarok előtt. Ebben lehet fontos szerepe önnek, Szilárd, mint kultúrügyi izének, hogy azok is visszataláljanak magyarságtudatukhoz, akik valahogy, valamikor elhagyták, elfelejtették ezt. Ebben segítsen nekünk, eltévelyedetteknek. Ránk férne némi ideológiai képzés, mert nem szégyen az, ha az ember buta, vagy tájékozatlan. Látta a Tanú című filmben a börtönőr is megkérdezte az akasztásra váró, épp vadast zabáló, bort kortyolgató Pelikán Józseftől hogy mi az a duma bojkottja.

Nem szégyen az okosabbtól tanulni.

  • Mi is szeretnénk büszkének lenni a magyarságunkra.
  • Mi is szeretnénk csatlakozni a békemenethez.
  • Mi is szeretnénk a győztesek oldalához tartozni és
  • mi is szeretnénk tudni, mit is jelent pontosan az illiberális rendszer.

 

De lenne itt néhány kérdés, a duma bojkottján kívül is. Például mit kezdjünk ezzel az idézettel:

 

„A magyar települések negyvenhárom százalékán százhatvanezer forint alatt volt a nettó átlagfizetés 2020-ban, ezek közül tizenkét százalékban a százhúszezer forintot sem érte el...”

 

Azért ezek is fontos dolgok, nem?

Mert szép a magyarságtudat, hátborzongató érzés hallgatni a miniszterelnök beszédeit, az ember belelkesedik tőlük, de azért valamiből mégiscsak fizetni kell a közértben is. Nem lehet minden nap csirkefahátat venni és enni. Van itt, lenne itt egyéb más kiadás is. Azzal nem lakik jól az ember, ha reggeltől estig a Bánk bánt hallgatja. Vagy hogy egy kicsit modernebb legyek a Nemzeti dal legeslegújabb feldolgozását, amelyben úgy, de úgy néz bele a kamerába az a néhány híres énekes, hogy az ember legszívesebben kardot rántana, és meg sem állna Bécsig. Vagy Moszkváig. Vagy Brüsszelig.

 

Segítsen nekünk Szilárd, hogy valódi hazafiak legyünk. Hogy ne csak ténferegjünk, vakarózzunk, panaszkodjunk, ebben a gyönyörű országban, hanem tegyünk is érte.

 

Mi a teendőnk, Szilárd?

 

Mi a kérés felénk, onnan fentről?

 

Mert hát leginkább a kultúrán keresztül lehetne megszólítani bennünket, eltévelyedetteket, néhány jó népzenei est, és persze azoknak a kiváló művészeknek a koncertjei, akik matyó hímzéssel takarják el a tetoválásaikat, akik hűségesküt tettek a kormánynak, persze önzetlenül, semmiféle díjat, vagy támogatást nem várva érte. Őket kellene néznünk, jó sokat, őket hallgatnunk, hátha akkor megvilágosodnánk. Kérdezném is rögtön, Szilárd, hogy mit olvassanak a gyerekek innentől kezdve? Például Márait, vagy Szerb Antalt szabad? Nem viszi félre a gondolkodásukat valamelyik bölcs és imádnivaló írásuk? És mit tanítsanak a tanárok?

 

Azok a pedagógusok, akikről a kurucos házelnök azt mondta néhány napja: „nyilvánvalóan az egyik feladat, amit meg kell oldani az az rövid távon, hogy a pedagógusokat is meg a rendvédelmiseket is újra elő kell venni, újra elő kell venni az ő jogos követeléseiket, és a megfelelő minimális mértékben emelni kell a pedagógus-béreket, annak érdekében, hgoy újra vonzó legyen a pálya. Mert nagyon sok fiatal elmegy inkább mást csinálni, minthogy iskolában próbáljon vesződni a gyerekekkel...”

 

Minimális mértékben emelni. Milyen gyönyörű, előremutató mondat! Milyen magyaros!

 

Olyan Erős Pistás Ungarishe betyáros.

Mert hát be kell osztani a pénzt, a közpénzt, és megy az mindenhová, hogy aztán valami aprócska, mütyürke fillérecske maradjon a szerencsétlen pedagógusoknak is. És érdemes idebiggyeszteni egy hírt is, amely szerint: „tavaly rekordot döntött a betöltetlen tanári állások száma.” Volt olyan beszámoló is, ami szerint százhatvanezer forint volt egy tanár alapfizetése, az ország egyik legjobb gimnáziumában...

Az elmúlt hét évben a kormány befagyasztotta, és a 2014-es minimálbérhez igazította a pedagógus béreket.

 

Szóval nem lehet reggeltől estig Bánk bánt hallgatni.

 

Volna itt más dolog is a magyarkodás mellett. De majd kialakul, előbb-utóbb kialakul minden. Talán megszokjuk, hogy újra van uralkodó osztályunk, a habzsidőzsi-generáció, a jachtozók, magánrepülőzők, kiválasztottak csapata, ahová bekerülni szép hosszú nyelv, sok-sok bólogatás és megannyi közös szelfi a miniszterelnökkel szükségeltetik. És persze a harcos kiállás, a közösségi térben, a folyamatos mondatgyártás, az ellenzéknek nevezett szerencsétlenek kigúnyolása és a fennálló rendszer, a létező rendszerek legjobbikának hozsannázása.

 

Nem beleszólva a munkájába, de érdemes lenne elgondolkodnia a pártiskolák újraélesztésén.

Volt ilyen a Kádár-rendszerben, jó sokan el is végezték arra gondolván, hogy ettől majd nem három, hanem öt csirke alsócomb jut a vasárnapi ebédhez és ki tudja, esetleg egy dunabogdányi víkendház ott fönt a hegyen. A helyezkedésben mi magyarok mindig is jók voltunk. Újjá kellene éleszteni a pártiskolát, és ott, az olyan nemes gondolkodók, mint Kósa Lajos, Németh Szilárd, Deutsch Tamás vagy Rogán Tóni tarthatnának előadást a magyarságtudatról, a Fidesz jó cselekedeteiről, és a türelemről, amelyet természetesen elvárnak a magyar néptől – úgy mint annak idején Kádár apánk is.

 

Mert majd egyszer jó lesz nekünk.

Jó lesz nekünk a súlytalanságban szeretkezünk.

 

De addig Borsodban, Szabolcsban, Békésben az ország döntő többségén százhatvanezer forint alatt marad az átlagkereset.

 

Élj meg ennyiből, magyar!

 

És élj meg aprópénzből, nyugdíjas, miközben már a sírod helyét keresed a faluszéli temetőben.

 

Élj meg ennyiből, és érd be a mézes-mázos hazafias mondatokkal. Lakjál vele jól.

 

A pártiskola már csak azért is remek ötlet, mert akkor legalább azok a szavazók, akik hatalmon tartják az önök hazafias pártját, végre megtudhatnák, hogy kit és miért is támogatnak. Már persze a közmédiának becézett televízió híreiben folyamatosan nyomtatott kulcsszavak, olyan mint: nyomorult ellenzék, Gyurcsányferi, háborút akaró Márki-Zay, rezsit csökkentő Fidesz, valamennyiünket megvédő Orbán Viktor... mellett.

 

Mert fontos az ideológia.

Még akkor is, ha a szavazók hetven–nyolcvan százalékát nem érdekli.

És talán nem is érti.

 

Ez is egy kimutatás, nem afféle vagdalkozó mondat, ezen is lehet változtatni, Szilárd.

 

Elsősorban önnek, a kulturális izének, aki utat mutathatna ennek a bizonytalan országnak. Ennek az önmagában is bizonytalan népnek.

Fejlődni akarunk, megvilágosodni, és szeretetben élni. Szeretni akarjuk az oligarchákat, a puccos ruhájukban, a Maldív-szigeteki nyaralásaik során. Szeretni akarjuk a gázszerelőt is, sőt valamennyi gázszerelőt. Hiszen a miniszterelnök is megmondta: a fiatalok tanuljanak szakmát, legyenek lakatosok, asztalosok, kőművesek, ezekre van szüksége ennek az országnak, nem nyafogó, romkocsmákban lerészegedő, hőbörgő egyetemistákra.

 

Mert Magyarország a legjobb hely a világon.

 

Itt élni valósággal kitüntetés, és az élet ajándéka.

 

Csak el kell fogadni a játékszabályokat.

 

Egy ember játékszabályait.

 

Segítsen nekünk bizonytalanoknak, Szilárd.

És addig a magyarnóta helyett hallgassuk meg együtt a Rammstein talp alá való muzsikáját a Dicke tittent, és táncoljunk rá önfeledten, bizakodva, hej, hej... hej, hej...

 

 

Segítsen, mert különben úgy érezhetjük magunkat, mint aki beáll egy gömbbe a Gellérthegy tetején, és az óriáslabda csak gurul, gurul vele, s ki tudja hol áll meg.

 

Ki tudja hol állunk meg a kulturális forradalom közepette.