Szélvihar – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. február 02. 14:11

Szélvihar – Sinkovics Gábor
jegyzete

„A párttal, a néppel egy az utunk, a jelszavunk munka és béke...”

 

Hová bújjon az ember a tomboló szélvihar elől?

Odakint mintha Kőhegy mögül közeledne a világvége. Babzsák alakú felhők futnak versenyt, mintha kergetné őket az idő, és az egyre morózusabb, gondterheltebb teremtő. Az ember riadtan les ki az ablakon, belekapaszkodva a kredencbe, és arra gondol, ez már a végítélet előszele. Nem elég a járvány, a bizonytalanság, a kétségek, hogy immár kísérleti nyulak lettünk, belénk spriccelnek valamit, ami ott belül, leges-legbelül önálló életre kel és véd, támad, véd, támad egyszerre.

 

Nem csitul a szél.

Talán önt is megzavarhatta ez a Kárpát-medencei tájfun, rektor úr. Talán ezért is beszélt a szokásosnál is elfogultabban, propagandistábban, felháborítóbban. Mert az átlagember, a néző, aki csak kikapcsolódásra, olykor kulturális kúrára vágyik, megdöbbenve olvashatta szavait, amikor kinevezése után néhány másodperccel már mondta is a magáét a pártlapnak, benne olyan mondatokkal, hogy:

 

„a Színművészeti Egyetem előző vezetésének az egyoldalú világnézeti nevelés volt a fontos...”

 

Tudja egyáltalán, hogy mit beszél?

Végiggondolta, hogy kiket sértett vérig, hogy milyen évtizedeken, milyen munkáról, milyen alkotói légkörről és mennyi tehetségről mondott véleményt. Néhány pillanatra azt gondolhattuk, hogy valami baj van a fejében, a lelkében és olyan alkotói válságba került, mint Axler, Philip Roth zseniális kisregényének, a Kiégésnek a főhőse:

 

„Oda a varázsa. Elfogyott az ihlete. Bukni sose bukott a színpadon, minden alakítása erőteljes volt és sikeres, most mégis itt a szörnyűség: nem tud játszani. Kínszenvedés, ha ki kell mennie a színpadra. Eddig biztosan tudta magáról, hogy nagyszerű lesz, most tudja, hogy csődöt fog mondani. Zsinórban háromszor történt meg ez, s harmadjára már nem érdekelt senkit, nem is reagáltak. Axler nem tudta megszólítani a közönséget. Elsorvadt a tehetsége...”

 

Van ilyen.

Valamennyien leblokkolunk, kiégünk, és riadtan keressük egykori önmagunkat. Van ilyen, hogy az ember kínlódik otthon a tükör előtt, és kínlódik a tömegben az emberek között, hogy sehol sem találja önmagát. Az igazi önmagát. A hiteleset. A szerethetőt.

 

Vajon most mit gondol saját magáról, rektor úr?

Mit gondol, amikor odaköpött, odasercintett, sőt odahányt egyet abba az intézménybe, ahol egykoron tanult? Ahol megtapasztalhatta, átélhette milyen is színésszé válni, közönségszórakoztató művésszé. És ahol legendák sora nevelődött és csiszolódott. Írjak ide neveket? Felesleges. Ott vannak bennünk, az emlékeinkben és a filmtekercseken – valamennyien.

 

Hegel egyszer azt írta:

 

„A művészet, a legmagasabb rendű öröm, amivel az ember megajándékozhatja önmagát...”

 

Immár ön az SZFE rektora, egyedüli jelentkezőként győzött, mintha valaki magányosan kocogná végig a New York-i maratont, és boldogan csapna a levegőbe a célba érkezés után. És ahogy elfoglalta az irigyelt karosszéket, máris megkezdte propaganda-hadjáratát és csak úgy ömlik önből az unalomig ismételt süket szöveg: „Az SZFE botrányban megnyilvánuló hallgatók komoly előnevelésben részesültek. Mindegyikük a kormányt és a kormány politikáját támadta. Ezt a befolyásolást nem tartom megfelelőnek. Az egészséges kezdeményezésekre, értékekre nyitottnak kell lenni...”

 

Miért vádaskodik?

 

Miért gondolja a hallgatókról, sőt az ifjúságról, hogy agymosottak? Hogy nincsenek önálló gondolataik, hogy az ügy, amely mellett az utolsó, a leges-legutolsó pillanatig kiálltak, vállalva a következményeket, az nem belülről fakadt nekik, hanem valamiféle kommunista ideológus vagy genderszakértő tette kötelezővé a számukra az ellenállást. Miért nem feltételezi ön és az ön által olyannyira imádott, elismert kormány, hogy felnőttek ebben az országban olyan nemzedékek, akiknek saját világképük van.

 

Saját világnézetük.

Hogy az életük nem csak a csajozásról, az ajakfeltöltésről, a mellnagyobbításról, a minden nap más nőt viszek az ágyamba-szerű gondolkodásról, a marihuana iránti rajongásról, a tuc-tuc zene bódult állapotban lévő hallgatásáról szól.

 

Élnek és élni próbálnak, hevesen, mámorosan, élményekkel telve. Úgy ahogy annak idején ön, ahogy mi. Ez a kormány mintha a Marsról nézné a magyar ifjúságot, olyan távolságra van tőle. Vicces, sőt inkább szánalmas, ahogy próbálkoznak a megmondó embereik a különböző felületeken, ahogy lazáskodni akarnak, behízelegni negédeskedni, coolnak tűnni, trendinek látszani, fiatalosnak mutatkozni. Látszik a görcsölés, az erőlködés. Látszik minden egyes mondatban, minden egyes képsoron. Mit akarnak rektor úr a színművészetivel? Milyen irányt mutatnak a felvételizőknek?

 

Elsősorban tisztogatni, igaz?

 

Megtisztítani ezt a patinás épületet a poshadástól, a rohadástól, a múlt penészes szagától.

 

És ezt a hazafias műveletet immár ön irányít, annyival előrébb vagyunk mi, nézők, néhány percnyi kultúrára éhezők, hogy legalább nem egy katona vezényel jobbraátot, balraátot, a hallgatóknak, ahogy eddig. Hogy is mondta rektor úr: „Az egyetemen nincs szükség irányított világnézeti nevelésre, a szakmai oktatás mellett, inkább példamutatásra kell törekedni, aminek nevelő hatása lehet...”

 

Hamis prófétának lenni sem egyszerű.

Embert próbáló feladat nyomni ezt az üres lózungot, ezt a süketelést, ezt a púderral behintett arcoskodást. Méghogy nincs szükség világnézeti nevelésre önök szerint? Hiszen mást sem csinálnak, mint nevelni próbálnak. De mire is? Hazafiasságra, patriotizmusra, a múltunk tiszteletére. Gyönyörű elképzelés, csak egy a baj vele: ön és az ön által szolgált (és bizony szolgált...) kormány hiteltelen ehhez. Mert milyen világkép az amit mutatnak, sugallnak? A lopás, a korrupció, a cinizmus, a gyűlöletkeltés, a hatalomszerzés, a vagyon iránti vágy és a hazugság világképe.

 

És ebbe nem fér bele a szabad véleménynyilvánítás.

 

Ebbe nem fér bele Pintér Béla, Alföldi Róbert, vagy Schilling Árpád művészete.

 

Ebbe nem fér bele Hofi Géza, Gálvölgyi János, és immár Cserhalmi György művészete sem.

 

Ők a másként gondolkodók, igaz? A nagy, világméretű liberális fősodor alakjai.

 

Helyettük majd jön az SZFE-re tanítani a végtelenül idegesítő, üres tekintetű, szolgalelkű televíziós, a rendszerhű ilyen-olyan díjast, kapó vagy épp arra ácsingózó színészek. És jön majd Bandi ’bá, a haza hangja, bajszos véleményvezér, aki nemes egyszerűséggel csak szutykos odúnak becézte a színművészetit.

 

Szutykos odúnak.

 

A bajszos Bandi ’bá.

 

Még több bajusz kéne.

Egyre több bajusz, mert a magyarokhoz ez illik. Ungarise betyár, ahogy mondták ránk. Az igazi férfi egyébként is Fidesz-szavazó, ezt már tudjuk.

 

Mit akarnak a színházi élettel?

Mit akarnak a honi művészvilággal? Mert a XXI. század Aczél elvtársa, Demeter Szilárd és ön, tisztelt rektor úr, valami egészen sötét jövőképet festett már fel. És mi, nézők, visszafogott lelkesedéssel hallgatjuk, ahogy a híres „politikától távolságot tartó...” jazz-zenész a „Piros lett a paradicsom nem sárga” című „dalt” játssza zongorán.

 

A Katona már szitokszó – mondta a legendás színház egyik művésze.

Hová lehet még fokozni a megosztottságot, rektor úr? És éppen ön panaszkodik, hogy azért nem kapott eddig tanárként lehetőséget az egyetemen, mert úgynevezett jobboldali. Nem gondolkodott rajta, hogy esetleg alkalmatlannak tartják erre a feladatra? Hogy a pályafutása egyszerűen nem jogosította fel egy ilyen felelősségteljes beosztásra? Hogy a honi szappanoperákban nyújtott emlékezetes alakításai, a Barátok közben, Mátyás, a sármőr szerepe nem volt elég ahhoz, hogy kiemelkedjen – hogy valóban oktathasson?

 

Mit mondanak majd az új hallgatóknak szeptemberben?

 

Mit mondanak majd akkor, ha valamelyik órán valamelyikük felteszi a kérdést, hogy milyen országban is élünk? Hogy miként lehet itt a leggazdagabb közöttünk egy dadogó, hebegő, gázszerelő? Hogy az uralkodó osztály immár mérhetetlen vagyonnal rendelkezik, hogy a prűdnek, vagyontalannak és egyszerű állampolgárnak tűnő miniszterelnöknek Hatvanpusztán épül egy olyan birtok, amelyet még Ceaușescu is megirigyelne. Mit válaszolnának arra a kérdésre, hogy miként fér bele a nemzet újjáépítésébe a tiszta keresztény-konzervatív eszmékbe a lopás a zacskóban vitt pénz, az okosba elintézett vizsgát, a bírák megfenyegetése, a javak egymás közötti elosztása?

 

Ha lesz ilyen kérdés ki és mit válaszol majd rektor úr?

 

Hiteltelen az önök tiszta országa.

Hiteltelen, és giccses. Azt írta egyszer Abraham A. Moles:

 

„A giccs bazári áru, bóvli, olyan művészeti melléktermék, amely létét a tömeges árutermelésnek köszönheti, abban a társadalomban, ahol az áruház, a pályaudvarral egyetemben a modern idők templomának szerepét tölti be...”

 

Nekünk nézőknek a színház a modern idők temploma.

 

Kéretik, sőt követeltetik a művészet szabadsága.

 

És ha nem így cselekszik, rektor úr, elárulja, megbecsteleníti mindazt, amit a színészet varázsa és a Színművészeti Egyetem mítosza jelent nekünk.

 

Nekünk, egyszerű, lelkes nézőknek.

 

Odakint rángatja a világot a szél.

Befütyül az ablakon, a rossz nyílászárón. Elbújni szinte lehetetlenség előle. Befúj egészen a lelkünk mélyéig, de egyszer, talán egyszer majd változik a szélirány.

 

És akkor kisöpör minden rossz érzést. És nekünk a kultúrára, szabad kultúrára vágyó embereknek nem kell alkotói válságban lévő Axelhez hasonlóan egy 850-es Remington vadászpuskát a saját fejünkhöz tartani.

 

Nem érné meg.