Szerdahelyi Péter a Tamásitól kissé délnyugatra, a Koppány-patak mellett fekvő kicsi faluban, Somogydöröcskén született. Senki se mondaná meg róla, hogy jövőre lesz hetvenéves, mert remekül néz ki, fitt és fiatalos. Ötven éve él Szegeden, és több mint negyven éve foglalkozik fotográfiával, ami a szenvedélye.

Szegedre az egyetem miatt jött a hetvenes évek elején, de a tanulmányai megkezdése előtt egy évig katona volt előfelvételisként Hódmezővásárhelyen. Dömötör Mihály Heideggert idézve hangsúlyozta, hogy a körültekintés és elidőzés a fotózásnak is alapja. A sajátos látásmóddal megáldott Szerdahelyi Péterre pedig nagyon is jellemző, hogy körültekint és elidőzik fényképezés közben.

– Dunántúli gyerekként eleinte furcsa volt számomra a síkság, az alföldi táj, amit végül a festészeten keresztül szerettem meg. Rokoni szálak is fűznek Hódmezővásárhelyhez, ahol rendszeres látogatója voltam az Őszi tárlatoknak. A vásárhelyi rokonok mondták, hogy ők ki nem állják a hegyeket, mert azoktól nem látják a felhőket, így nem tudják, milyen idő lesz másnap. Megszerettem azt a nyitottságot és szabadságot, ami az alföldi ember lételeme. Tornyai János festészete révén pedig megszerettem „a nagy sömmit” – fogalmazott Szerdahelyi Péter, aki szerint az Alföldön kiválóak a fényviszonyok, és mindig érdemes kivárni a legalkalmasabb pillanatot. Így aztán soha nem manipulálja utólag a képeit, hanem inkább türelmesen vár. Szerdahelyi Péter elmondta, hogy a festőművészeket tekinti mestereinek, ennélfogva a fotóinál is a festői hatásra törekszik. Novák András és Aranyi Sándor szegedi festőművészeket, valamint Balogh Sándor szobrászt külön is megemlítette a kávéházi beszélgetésen.

– Balogh Sándor műtermében ez a mondat olvasható a falon: „A valóság a legelvontabb dolog.” Ez teljesen igaz, mert nehéz szétválasztani a valóságot az absztrakttól. Nincs olyan, hogy absztrakt, mert az maga a valóság – hangsúlyozta Szerdahelyi Péter, aki fotográfusi hitvallását is megfogalmazta az esten:

Elhangzott, analóg géppel kezdte a fotózást, és kezdetben csak a családtagjainak, a barátainak és közvetlen ismerőseinek mutatta meg a képeit. Majd kilépett a virtuális térbe, de nem azért, hogy lájkokat gyűjtsön a közösségi médiában.

– Nem vagyok lájkvadász, hanem a lélekrokonokat keresem, velük lépek kapcsolatba a Facebookon – hangsúlyozta Szerdahelyi Péter, aki a szegedi egyetemen előbb vegyészetet tanult, majd az orvosi egyetemen szerzett orvosbiológus doktori címet és PhD-fokozatot. Két évig az Amerikai Egyesült Államokban is foglalkozott Alzheimer-kór-kutatással. Állítása szerint a kutatómunkához és a fotózáshoz egyaránt szükséges a kreativitás.

Úgy véli, hogy a festészethez hasonlóan a fotográfia is néma költészet, amely élményt, hangulatot közvetít. Nem ad, nem szeret címet adni a képeinek, mert nem akarja azzal befolyásolni a szemlélőt. Inkább csak különböző érzéseket szeretne kiváltani a képeivel. A fotózás a dopaminszint növelése miatt is fontos a számára.

– Más időbe csöppenek, kiemelkedek a közegemből, ha fotózok. Áhítattal tekintek azokra a dolgokra, amiket fényképezek. Káprázatosak a reggeli fények, amelyek – bár hidegebbek, mint az alkonyi fények – gyönyörűen rajzolják ki az alakzatokat – mondta Szerdahelyi Péter, aki imádja a természetet, a Tisza holtágait, a Holt-Marost, és a várost, amely szerinte folyamatosan változik. Igyekszik megörökíteni az eltűnőfélben lévő kincseket, akár egy napsugaras oromdíszt, egy ajtódíszt, egy ajtókopogtatót vagy kapubejárót. Nagyon szeretné, ha Szegeden emléket állítanának például a Dóm téri Pantheonban Moholy-Nagy Lászlónak.