Szaszák Zsolt: Pofátlan gyereknek tartom magam

A maga 21 évével a legfiatalabb a Szegedi Nemzeti Színház társulatában az újonnan érkezett Szaszák Zsolt. Azt mondja, a Dóm térre jár nosztalgiázni, hiszen a szabadtérin lépett fel először a városban. És már van egy kis otthonérzete is.

2021. február 01. 07:53

Szaszák Zsolt: Pofátlan gyereknek tartom magam

– Válogatáson dőlt el, hogy Szegedre kerül. Meséljen erről!

– Békéscsabai vagyok, de elköltöztünk Sopronba a szüleimmel, és a Budapesti Operettszínház színészképzőjében tanultam zenés színész szakon. Sok munkát kaptam már közben is, és amint végeztem, megláttam, hogy meghallgatást hirdet ez a csodálatos intézmény. Az volt a problémám, hogy a kiírás szerint diplomázott fiatal színművészeket, illetve egyetemi gyakorlatukat töltő színművészetiseket kerestek 22 és 35 év között, és ez egyik se illik rám. Pofátlan gyereknek tartom magam, de csak ilyen castinghelyzetekben, és úgy döntöttem, megpróbálom, tehát eljöttem. A főrendező, Horgas Ádám nyilván már tudta, milyen szerepekre szemezget közülünk, de mi nem, és ez hatalmas segítség volt számomra, mert nem éreztem a nyomást.

– Mivel ugrotta meg a szintet?

– Valószínűleg életkoromból fakadóan nem tudok a próbákon végig összpontosítani, de válogatásokon, amiknek még az előadásoknál is nagyobb tétje van, nagyon fókuszáltan koncentrálok, és ez tetszhetett meg. Először egy gyakorlati tréningsort vezetett Ádám, az volt az első rosta, a második fordulóra verset, monológot és néhány dalt kellett vinni. Megkérdezték, mit szeretnék ezek közül, én az éneklést választottam, mert abban érzem igazán otthonosan magam. A Rikkancsok című musicalből énekeltem, a Santa Fe című dalt, ami mostanra az igazi castingdal lett számomra. Ahogy befejeztem, Borovics Tamás csak két szótagot mondott, ami nem tűr nyomdafestéket, én pedig álltam megszeppenve, hogy ez most vajon jót jelent-e.

– Az életben vigyorgó, őszinte kölyök vagyok – mondja Szaszák Zsolt (fotók: Szabó Luca)

– Ezt a dalt a színház Tisza-parti hétvégéjén is elénekelte nyáron.

– Igen, ugyanis a meghallgatás után felhívtak Horgas Ádámék, hogy gondolkodnak bennem, és szeretnék, ha idejönnék. Egyik kezemben a kutya póráza, másikban a szemét, rajtam egy negyvenkilós táska. Megint nem idézném, mit kiabáltam, amikor felfogtam, hogy leszerződtettek, csak elkezdtem zokogni. Elmondták, milyen szerepekre hívnának, ezek között több szerepátvétel is lenne, de mindebből semmire nem emlékszem, olyan hatalmas volt az eufória. Ha két ilyen elképesztően jó szakmai ember ilyen szintű bizalmat szavaz nekem a mostani helyzetben, akkor az emberhűségre ad okot. Ők nagyon nagy kockázatot vállaltak velem, egy ennyire fiatal pályakezdővel, bízom benne, hogy a mestereim lesznek.

– Akkor ön most harapós, vagyis bizonyítani akar?

– Igen, igen. Pont amiatt, hogy itt vagyok ebben a soktagozatú, nagy társulati tagsággal rendelkező intézményben, nem tudok fürdőzni ebben az élményben, hanem még nyomaszt a felelősség.

– Milyen szerepekkel kínálták meg?

– Nyáron már próbáltam Bulcsú szerepét az Időfutárban, az én agyamnak ez nagy ugródeszka volt, mert rövid idő alatt kellett megtanulni sok szöveget és a színpadi járást. Utána kezdtük a Sirályt, aztán A padlást, ahol a Herceget és a főszerepet, a Rádióst játszom a kettős szereposztás miatt. Kérdés, melyik nehezebb: két külön szerep két darabban vagy két szerep egy darabon belül. Nekem az utóbbi, mert olyan, mintha magammal beszélgetnék, a színészi játékról nem is beszélve, hiszen két különböző karakter, és nekem még nehéz agyban szétválasztani. Emellett minden szabad hétvégémen hazamegyek a szüleimhez Sopronba, Maszatot, a mentett keverék kutyust viszem magammal a csomagtartóban. Szinkronozni feljárok még Pestre, egy film tömegjelenetéhez adtam a hangom legutóbb. Azért kell minden kis szerepet megfogni ott is, mert hátha kiemelnek majd egy nagyobbra. Azt érzem, ennyi még bőven belefér.

– Az Időfutár és a Sirály próza. Az nehezebb?

– Barnák Laci rendezte mindkettőt, és ő elég sok zenét használ, úgyhogy az Időfutárban kaptam pici szabad kezet, danolászhatok is. Ez helyreteszi a komfortérzetemet.

Először a Budapesti Operettszínházban láttam egy nagy előadást, az Elfújta a szél című musicalt. Ez úgy nézett ki, hogy beültem anyukámékkal, tátott szájjal végignéztem, és semmire nem emlékeztem, mert akkora katarzis volt. Magától értetődő lett, hogy ott fogok állni a színpadon

– A padlásban a járvány miatt kettős szereposztásban tanultak meg mindent. Kivel mit?

– Károlyi Krisztiánnal játsszuk a Rádióst váltva, és Krausz Gergővel a Herceget. A Rádiós mindenképpen nagy kihívás, mert a prózás gondolkodást is használom benne, beszélünk és énekelünk is. Azért is nehéz, mert különböző agyféltekéket mozgatunk a daloknál és a beszédnél; az egyik művészetnek, a másik reálnak felel meg állítólag. Nem úgy, mint a szerepálmaimban, a Miss Saigonban és a Dorian Grayben, ami csak ének.

– Dorian Gray narcisztikus, feminin. Melyik illik önre?

– Olyan típusú pasinak tartom magam, és eddigi barátnőim is azt nyilatkozták rólam, hogy nagyon hiszek a férfi–női szerepekben. Ettől függetlenül tudok beszélni azon a nyelven, ahogy egy nővel kell, szinte női aggyal gondolkodva. Ezért csodálatos ember Dorian Gray, mert a femininsége miatt képes hatalmat gyakorolni, sarkítok: mosolygós bérgyilkosként. Szeretném ezt a tudományom színpadon kipróbálni.

– És életben?

– Ott nem, az életben vigyorgó, őszinte kölyök vagyok.

– Gyerekkorában is énekelt, de akkor népdalokat. Miért váltott?

– Általános iskolában néptánc szakra jártam, és az ottani csodálatos mesterem bevezetett a népdalok világába. Középiskolában ötödjére sikerült bejutnom az Országos Népdaléneklési Verseny döntőjébe, és meg is nyertem. Akkor úgy éreztem, ebben a művészeti ágban számomra nem terem több babér, és éppen bejött a színház az életembe. Nem családi indíttatásból, hiszen anyukám diplomás ápolónő, apukám villanyszerelő, vagyis abszolút reál családból származom, ami a gondolkodásomon is meglátszik. Én ennek sokkal több előnyét érzem, mint hátrányát, mert nincs az a művészi lebegős állapot állandóan, hanem vannak feladatok, amiket meg kell csinálni. Valószínűleg ezért ennyire fontos az egészségem, és ezért nem dohányzom, nem iszom.

– Mégis hogy jött a színház az életébe?

– A szüleim engem nem vittek színházba; a gyerekkoromból ez teljesen kimaradt. Először a Budapesti Operettszínházban láttam egy nagy előadást, az Elfújta a szél című musicalt. Ez úgy nézett ki, hogy beültem anyukámékkal, tátott szájjal végignéztem, és semmire nem emlékeztem, mert akkora katarzis volt. Magától értetődő lett, hogy ott fogok állni a színpadon. Sopronban 15-16 évesen bekerültem a Petőfi Színházba, két szerepet is eljátszottam: Rickyt a Made in Hungáriában és Ficsúrt a Valahol Európában című musicalben. Utóbbit itt is játszom öt év elteltével. Azt hittem egyébként, könnyebb lesz amiatt, hogy már ismerem a darabot, de nem. Nagyon sok olyan dolog rögzült, amiről érzem, hogy nem aktuális, de kiölni sokkal nehezebb.

A Sirályban Jakov, a cseléd

– A színházat már értem. És honnan a szegedi kötődése?

– Érettségi után felvételiztem az Operettszínház stúdiójába. Az első év után leküldtek a szegedi szabadtérire az Apácashow-ba statisztálni. Ott táncoltam, mint rajongó tömeg. A következő évadban Somogyi Szilárd rendező meghallgatást hirdetett a Titanicra, abban már kaptam egy kicsi, de szólista szerepet, olyan elképesztő nevek között, mint Szolnoki Tibor, Vágó Zsuzsi. Amikor kimentem a hajóhídra, felnéztem a csillagokra, előttem több ezer ember, olyan energiák mozognak ott! Vagyis Szegedet már ismertem, nagyon szerettem. Egyedül az volt nehéz, hogy más volt barátokkal lejönni, és más egyedül. Félreértés ne essék, nagyszerű ez a társulat emberügyileg. Itt újra fel kell építeni egy új kapcsolatrendszert, ez most a feladat. Szerintem ez számomra egy-két év legalább.

– Végül a kötelező kérdés: milyennek találja Szegedet?

– Csak dicsérhetem, már van egy kis otthonérzetem. Sokat nosztalgiázom a Dóm téren, hiszen én eddig csak úgy láttam, hogy be volt építve színpaddal, most még hatalmasabbnak látszik. Elsősorban a kutya miatt sokat bolyongunk a belvárosban a barátnőmmel, aki egyébként a kaposvári egyetem színész szakára jár, úgyhogy oda is rendszeresen utazunk. Szeretek futni, és talán, ha majd lesz időm, akkor még többet láthatok ebből a csodálatos városból futás közben.

Dombai Tünde