Szajbély Mihály: Veszem a kalapom, és maradok

Hány történet „lakik” az egyetemi szobájában? Hogyan változik meg az élete azzal, hogy nyugdíjba kell mennie? Miért mondott beszédeket a tanártüntetéseken? Mit csinál Szeged díszpolgára a szürke hétköznapokon? És miért hasonlít a cím az érettségire? Hogyan érdemes Szabadkán sétálni? Évvégi nagyinterjú.
Szajbély Mihály: Veszem a kalapom, és maradok

Egyszer csak letegeződtünk, és úgy maradtunk, és ez most, a beszélgetés alatt sem változott, és ugyan tettem egy kísérletet arra, hogy magázódva írjam meg ezt az interjút, de hamar kiderült, képtelenség lenne úgy megcsinálni. Szóval tegeződünk, mert ez a természetes. Egyetemi szobájába lépve pedig első pillantásom a sajátosan retró fénycső-csillárra esett.

 

Egy megmentett ipari műemlékről, és sok más fontos szobai tartozékról

– Érdekes, ugye? Ki akarták dobni, de megmentettem.

 

– Mesélj akkor először erről!

 

(fotók: Szabó Luca)

 

– A csillárok hajdan a szobák díszei voltak, a főúri termektől kezdve a polgári szalonokig. Valójában ma is azok. Aztán divatba jött a neonvilágítás, a fénycső. Nem tudom, mikor és kinek juthatott eszébe, hogy méteres szabvány-fénycsövekből dizájnos csillárt lehet összeállítani, itt ebben a szobában mindenesetre egy ilyen fénycső-csillár-kuriózum világított, már akkor is, amikor hallgatóként valamikor az 1970-es évek elején először léptem be ide. Aztán a régi energiafaló világítótesteket energiatakarékosabbakra, a mennyezeten elhelyezett világítótestekre cserélték. A fénycső-csillárt pedig ki akarták dobni. Én viszont ragaszkodtam hozzá, mert ez egyféle kuriózum, ipari műemlék, amit szabvány-fénycsőből szerkesztettek csillár alakúra. Sehol máshol nem láttam még ilyet. Így aztán visszaakasztották, és bár most nem ez világít, de sajátos hangulatot ad a szobának. Nem véletlenül csodáltad meg, amint beléptél, mások is így vannak ezzel. Daliás idők emléke, ipari műemlék a szocializmus korából. Kissé eklektikusan berendezett szobánknak ez a legmegdöbbentőbb darabja.

 

– Mikor léptél be először ebbe a szobába?

 

– Még hallgatókoromban. Kiss Lajos tanár úrhoz jöttem vizsgázni. Akkor még a mostaninál is eklektikusabban volt berendezve, itt volt már ez a szép régi biedermeier garnitúra, üveges szekrény, íróasztal, székek, ahol most ülünk, de mivel egy nagy sarokszobáról van szó, a teret még ki kellett tölteni valamivel, és gondolom adódott, ami adódott, így aztán a biedermeierhez az 1950-es évekből származó csőbútorokat, kanapét, foteleket, a szocializmuskori lakberendezés e jellegzetes darabjait társítottak. Elég megdöbbentő együttes volt, fölötte a fénycső-csillárral, jól emlékszem az első benyomásra, ami a szobába lépve fogadott, valami stílussá emelkedett stílustalanság, vidám összevisszaság. De mire oktatóként visszakerültem ide, addigra a csőgarnitúrát kiselejtezték, azt már nem tudtam megmenteni. Pedig az is magán viselte egy kor emlékét. És én úgy vagyok ezzel, hogy nem kell feltétlenül megszabadulni valamitől, csak azért, mert eklektikus és ronda, mert éppen ronda eklekticizmusában egy kor ízlésének a lenyomata, azok is mi voltunk egykor, és a múltat végképp eltörölni egyszer már nem bizonyult bölcs dolognak. És ha mementóként tekintünk rá, ironikus idézőjelbe tesszük, akár még gyönyörködhetünk is a hajdani ízléstelenségben.

 

Háttérben Péter László asztala

 

– Akkor már vegyük végig a szekrényeket és az asztalokat is!

 

– Csetri Lajostól és Péter Lászlótól hallottam, hogy a biedermeier garnitúrát Baróti Dezső, a neves irodalomtörténész hozta magával az 1950-es évek elején, talán a főiskoláról. Őt ugye legtöbben úgy ismerik, mint a szegedi egyetem rektorát, aki 1956-ban a forradalmi hallgatóság mellé állt. Később Szauder József ült az íróasztal mögött, aki meghatározó és mindmáig idézett tanulmányokat publikált a felvilágosodás irodalmáról és a Kazinczy-korról. Majd utoljára Péter Lászlóé volt az asztal. Akár kis emléktáblákat is el lehetne helyezni rajta. Csak Csetri Lajos neve hiányozna, aki nem ült soha oda, mondván, annyira tisztelte Szaudert, hogy nem tudna az íróasztala mögé ülni. Mi egyébként hallgatólagosan Csetrit követjük, aki nekem egyik mesterem volt, Péter László halála óta az asztalt senki sem foglalta el.

 

Inspiráló dolgozatok

– Mennyi időt töltöttél itt? Mennyit nőttek azóta a fák?

 

– A fák, amiknek a koronája látszik itt a második emeleti ablakokon kitekintve, már akkor körülbelül ilyen nagyok voltak, amikor idekerültem, így rajtuk nem lehet lemérni az idők múlását. Csetri Lajossal mindig szobatársak voltunk, miután 1977-ben, végzés után az egyetemen maradtam, de eredetileg nem itt, hanem egy kisebb szobában voltunk a keresztfolyosón. Ide valamikor a kilencvenes évek elején költöztünk, ami nagyon jó volt, mert a műhelyszemináriumokat mindig a tanári szobánkban tartottuk, és a korábbiban már nehezen fértünk el. Mindig este, amikor már nincsen utána más óra, s így semmi sem korlátozta a beszélgetések időtartamát. Ezek a műhelyszemináriumok egyébként azóta is folyamatosan vannak, ma is összejövünk itt minden kedden este. Formálisan a doktorandusz hallgatóknak szól ez, de mindig részt vehettek rajta az érdeklődő graduális hallgatók is. Akikből – sokukból – aztán doktoranduszok lettek és doktoráltak, és ma már sokan a magyar irodalomtudomány meghatározó kutatóhelyein dolgoznak. Mindig nagyon inspiráló esték voltak ezek. Nem csak a hallgatóknak, hanem nekem is. Valahogy úgy viszonyulok én is a mai hallgatókhoz, ahogyan annakidején Csetri viszonyult hozzánk. Írtunk valamit, odaadtuk neki, ő meg elolvasta és alaposan szétcincálta. Nagy diadal volt, amikor a kisdoktori disszertációmat odaadtam neki, másnap jött, és én vártam, hogy szétszedi megint, de legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy „édes öregem, ez így rendben van.” Néztem rá, és rendkívül büszkén kihúztam magam...

 

 

– Előtte hány dolgozatodat cincálta szét?

 

– Az összeset, nem okozott ez gondot neki. De visszatérve a kisdoktorira: másnap megint jött, és azt mondta, „édes öregem, gondolkodtam egy kicsit...” És akkor darabokra szedte azt is. Én meg továbbra is nagyon büszke voltam, mert hát huszonnégy órára volt szüksége ehhez... Akkor már tudtam, hogy anélkül, amit leírtam, neki talán nem is jutott volna az eszébe az a koncepció, amit azután elővezetett nekem. Nagyon jó munkakapcsolatban voltunk, később már kölcsönösen inspiráltuk egymást. És most én is nagyon hálás vagyok a hallgatóimnak, hogy inspirálnak engem a dolgozataikkal, amiket alkalmasint darabjaira szedegetek. Az irodalomtudomány területén nincsenek olyan feladatmegosztáson alapuló munkacsoportok, mint a természettudományos területeken, nem igazán jellemzők a közös publikációk sem. De közös gondolkodás, inspiratív együttlét, az van, ráadásul, és ez is tradíció, nem csak én vagyok ott a hallgatókkal, hanem a kollégáim is, egyikük Kolozsvárról kapcsolódik be rendszeresen online. Valamennyiünknek nagyon fontos ez. És aztán mindenki viszi haza, amit kapott, a magányos íróasztala mellé. A rákövetkező keddig. Pályafutásom legsikeresebb részének tekintem ezeket a műhelyszemináriumokat, folynak ma is, remek a közös gondolkodás, és most is remek hallgatóink vannak.

 

– Ők mennyire szokták meg ezt a cincálást?

 

– Teljesen. Ők is szedik szét egymás munkáit rendesen. Segítő szándékkal természetesen. Nagyon jó hangulat van mindig. Azért hozza a dolgozatát mindenki, hogy beszélgessünk róla, dolgozatkezdemények, ötletek is idekerülnek, ötlet ötletet szül, írják, szétszedjük, megint összerakják, aztán lesz belőle egy publikáció. És azt aztán olyan jó olvasni. Azért jó ez az egész, mert nincs benne semmi kényszer, csak mértéktelen segítőkészség. Órák után iszunk egy sört a Campusban vagy a Mojóban, beszélgetünk kötetlenül és bármiről, de néha valakinek még itt is eszébe jut valami szakmai, és akkor folytatjuk, ahol a sarokszobában abbahagytuk. Ilyenkor szemeszter végén bort forralunk, karácsonyozunk, a tavaszi félév végén a kertben sütögetünk. 

 

– Beszéljünk most arról, mit jelent az, hogy Szajbély Mihály nyugdíjba ment?

 

– Próbálom úgy felfogni, hogy veszem a kalapom, és maradok. Az egyetem megtisztelt azzal, hogy már emeritus professzor vagyok, azaz kedvem szerint taníthatok. Azokat az óráimat szeretném továbbra is vinni, amik a leginspiratívabbak. A doktori hallgatókkal való foglalkozást mindenféleképpen, de már töröm a fejem, hogy a kommunikáció szakon is kiagyaljak valami speciális kollégiumot, amiről úgy gondolom, a hallgatóknak érdekes és hasznos lehet. Szép lassan leadtam a különböző vezetői tisztségeket, 65 év felett ezek többségét a mostani szabályozás szerint nem lehet betölteni, nem is okozott ez fájdalmat, inkább megkönnyebbülést. A szenátusi tagság volt az utolsó, mára nem maradt más, csak a doktori program vezetése, azt emeritusként is lehet csinálni. Szóval nem éreztem magam úgy, mint a nyaralás utolsó napján, hogy na ennek visszavonhatatlanul vége.

 

 

Az utcán

– Egy picit lépjünk ki az egyetemről! Előbb tavasszal, majd most ősszel is hallottalak beszélni a pedagógusok demonstrációin. Felkértek ezekre, vagy te gondoltad úgy, hogy meg kell szólalj?

 

– Felkértek, mind a két esetben. És én úgy gondoltam, hogy ezeket a felkéréseket nem utasíthatom vissza. Még akkor sem, ha úgy gondolom, hogy én nem termettem agórára, és nem ambícióm, hogy néptribunként szónokoljak tömeggyűléseken. De a helyzet ma olyan, hogy ha nem akarom megtagadni mindazt, amit életem során képviseltem, és szeretnék reggelenként nyugodtan nézni a tükörbe, akkor az ilyen felkéréseket nem lehet hárítanom. Arról nem is beszélve, hogy én is tanár vagyok, még ha egyetemi is, és a felsőoktatás ugyanattól a fejtől bűzlik, mint a közoktatás. Az ország jövőjét tékozolják éppen. Magamtól nem jelentkeztem volna, de egyik megszólalás sem esett nehezemre.

 

– Milyen volt lenézni a tömegre?

 

– A tavaszi, Klauzál téri furcsa volt, az volt az első, hogy így utcán megszólaltam. Nevezhetjük ősbemutatónak... És mint ilyenre, az ember egyfajta belső feszültséggel készül.

 

 

– Akkor a Dugonics téri rutinból ment már...

 

– Az azért túlzás, volt bennem feszültség rendesen. És elszorult a torkom, rettenetesen meghatott és nagyon felemelő érzés volt, hogy a tanárok és az oktatás helyzete ennyi embernek fontos, hogy tele a tér. A hangulat volt nagyon különleges. Valamivel hamarabb odamentem, és láttam, hogy jönnek és csak jönnek az emberek, az élőlánc eleje már visszaért a Széchenyi térről, és a vége még el sem indult. Lehetett érezni abban a másfél órában, hogy mindenki elejétől a végéig ott van lélekben is. És tökéletes volt szervezés. Ez nagyon fontos, mert a tüntetések úgy általában nagyon vontatott és emiatt rettentő unalmas dolgok. Most meg olyan ritmusa volt az egésznek, olyan jól állt össze minden, hogy egy pillanatig sem éreztem unalmat, ami pedig szinte mindig elfog engem a tüntetéseken.

 

 

– Miért lesz unalmas egy tüntetés?

 

– Mert a tüntetés nem egy profi színházi előadás, profi rendezőkkel és szereplőkkel. És aki a legérdekesebbeket és legeredetibbeket gondolja, az nem biztos, hogy utcán, nagy tömeg előtt elő is tudja azt adni. Ami egy klubban jól hangzik, az a téren nem biztos, hogy működik. Az, hogy az eredmények nem azonnal jönnek, kevésbé hangol le, mint az, amikor úgy érzem, nem sikerült az ügyet igazán jól és hatásosan képviselni. Mert ha utcán vagyunk, nem azokat kell meggyőzni, akik úgyis ugyanazt gondolják, mint mi. És azt kell elérni, hogy akik velünk vannak, azok máskor is eljöjjenek. Az eredmények akkor majd szintén eljönnek egyszer. Persze jó lenne, ha inkább előbb, mint később. De nem vagyok naiv, nem azért megyek egy tüntetésre, mert azt gondolom, sétálgatok egy kicsit sokadmagammal, és akkor ott hirtelen minden megváltozik. A dolgok lassan érnek be, de nem érnének be sohasem, ha nem lennének ezek az események. 

 

Egy hétköznapi egyetemi megszólalásról

– Akkor beszéljünk arról a „mesterségbeli megszólalásról” is, ami lehet, hogy valójában teljesen természetes, csak nekünk, átlagembereknek volt váratlan, szokatlan: arra a bizonyos egyetemi szenátusi ülésre gondolok, ami a fenntartóváltásról szólt, „érdekes” volt a szavazása, és ahol megszólaltál, majd utána nem hagytak szóhoz jutni.

 

– Nem szoktam magamban tartani a véleményemet, igyekszem mindig világosan fogalmazni, azt a felszólalásomat sem éreztem rendkívüli dolognak. A szenátus tagja voltam, volt egy fontos ügy, arról nekem volt véleményem, a karon azért választottak meg szenátusi képviselőnek, hogy ott a véleményemet elmondjam. Az ügy fontosságára való tekintettel előzetesen tájékozódtam, és amikor úgy találtam, hogy a választóim nagy többsége ugyanazt gondolja, amit én, elmondtam. Semmi rendkívülit nem éreztem ebben. Az, hogy mégis lokális néphőssé lettem, nem az én dicsőségem, hanem a körülmények hozadéka, és a körülményekről mond el a legtöbbet. Az, hogy amikor valaki egy szervezet tagjaként a megfelelő fórumon elmondja a véleményét, az ekkorát szól, mindennél jobban mutatja, hogy nem normális körülmények között élünk.

 

 

– Pont ezért volt szokatlan a megszólalásod.

 

– Igen, mert a rendszerváltás után jó harminc évvel ismét sokan félnek, nem is feltétlenül ok nélkül, mások meg apatikusan legyintenek, úgysem történik semmi. Én viszont nem vagyok apatikus. Tényleg úgy gondolom, és ha az ember egy kicsit történelmi távlatokban gondolkodik, ez igazolható is, hogy az apró és értelmetleneknek tűnő kiállások előbb-utóbb meghozzák az eredményt. Nem dolgozunk hiába, még ha úgy látjuk is, hogy hiába dolgozunk. Ezt el szoktam mondani azoknak a fiatal barátaimnak, akik sokat dolgoznak és időnként elkeserednek. Különösen fontosnak tartom, hogy az ember a saját körén belül vállalja a saját véleményét. Mert az is fontos dolog, hogy kiálljunk a tanárok mellett, vagy bármilyen más ügy mellett „külsősként”, de igazán akkor lehetünk hatékonyak, ha azon a körön belül szólalunk meg, ahol ismeretünk, szakértelmünk van, ahol a pozíciónknál fogva hatásunk lehet. A tanárok most éppen ebben mutatnak példát nekünk.

 

– Mekkora most Szajbély Mihály hatása?

 

– Nyilván jóval kisebb, mint akár egy évvel ezelőtt. Nem vagyok dékán, nem vagyok már a szenátusa tagja, nyugdíjba mentem.

 

– Viszont Szeged díszpolgára vagy. Ennek ebből a szempontból milyen jelentősége, súlya van?

 

– A díszpolgár az díszpolgár, megtisztelő cím, és nem szakmai pozíció. Akik úgy gondolják, hogy nem érdemtelenül kaptam, azok talán mégis odafigyelnek, ha megszólalok. Talán azért is, mert az én megszólalásaimat már nyilvánvalóan nem érdekek vezérlik, még csak nem is a morális kötelességérzet, hanem a legtisztább meggyőződésem.

 

 

– A díszpolgársággal meg kellett tanulni együtt élni? Volt olyan, hogy egyszer csak eszedbe jutott, basszus, díszpolgár vagyok? Azt nem gondolom, hogy ezzel kelsz minden nap, de egy ilyen elismerést hogyan lehet feldolgozni?

 

– Nem tapad másképp a fejemen a haj, amikor fekszem az ágyban... Szerintem nem is lenne egészséges, ha folyamatos eufóriában élnék azóta, hogy megkaptam a címet. A díszpolgárnak egy ideig vannak feladatai, amikre szerencsére időben emlékeztetik. Például mondjon beszédet valamelyik állami ünnepen. Én október 6-át választottam, ez jobban illett a mostani hangulatomhoz, mint például augusztus 20. Mert harminc év után látszik, a rendszerváltást elbuktuk, egy történelmi lehetőség megint kimaradt. Másik hagyományos feladat, vagy inkább kedves kötelesség volt nemrég a harmadik adventi gyertya meggyújtása a Dóm téren. De a sor ezzel véget is ért, a díszpolgárság pedig szépen lassan belesimul a hétköznapokba. Olyan ez, mint az érettségi: büszkék vagyunk rá, aztán napirendre térünk felette.

 

Egyéb fontos dolgokról

– Az év vége hogyan telik nálatok?

 

– Családegyesítéssel a Dunakanyarban, Pilismaróton. Ott él a feleségem édesanyja, de mióta az apósom elhunyt, átköltözött a sógornőmékhez, így azt a házat, ahol korábban éltek, most mi használjuk nyaralónak, de ott gyűlünk össze télen, karácsonykor is. Ide érkeznek haza a fiaim Németországból, az egyik Bonnban, a másik Heidelbergben tanul, meglátogat minket a nagylányom a férjével… A háznak a kertje felszalad egy dombra, aminek a tetején egykor a római limes egyik őrtornya állt, ma régészetileg védett terület. Nagyon szép a kilátás, bár a fák miatt mi már nem látunk úgy körbe, amint annakidején a római őrszemek, akik Dömöstől fölfelé egészen Szobig tarthatták szemmel a Duna völgyét. Nyáron is nagyon jó Maróton lenni, erdőt járni, kajakozni a Dunán, a karácsony meg különösen hangulatos, jó a központi fűtés, de ott a kályhában lobog a tűz.

 

 

– És a munkában, publikációkban milyen terveid vannak, mire készülsz mostanában?

 

– Lassan egy hónapja, hogy megjelent a Magvető Kiadónál egy kis Csáth-könyv, képes útikalauz. Szabadka szépségeiről a címe. Arról szól a címadó novella, hogy az Orient-expresszel megérkezik a világjáró angol lord, és arra kéri régi ismerősét, az elbeszélőt, hogy mutassa meg neki Szabadka érdekes és szép épületeit. Az elbeszélő kétségbeesik: nincs itt semmi. Aztán mégis körbevezeti a városban, megmutat bizonyos épületeket, beszél arról, miért látja szépnek őket, majd visszakíséri lord Lawrence-t a vasútállomásra. A megmutatott épületek majdnem mindegyike áll ma is, a hajdani útvonal bejárható, ráadásul szinte mindegyik házról találtunk korabeli fotókat, képeslapokat. Ugyanígy felkereshetők A varázsló kertje című novella helyszínei is. És akkor már odatettük a két szabadkai novella mellé Csáth Géza palicsfürdői írásait is, az Emlékirat eltévedésemről című novellát, meg a naplójegyzeteit, palicsi fotók, családi képek kíséretében. A kötetet Hicsik Dórával, a szabadkai múzeum könyvtárosával állítottuk össze, Pintér József, a kiadó művészeti vezetője pedig fantasztikus munkát végzett, a képek nagyon jó ritmusban, pontosan illeszkednek a szöveghez. Ezzel foglalkoztam a nyáron, az ősszel meg egy Bálint Tiborról, a Zokogó majom szerzőjéről szóló konferenciára készültem, amelyet december közepén rendeztek Kolozsváron. Élni Szegeden szeretek legjobban, látogatóban lenni Szabadkán vagy Kolozsváron. A 20. század második felének erdélyi magyar irodalma nekem nem szakterületem, de a Zokogó majom egyik legkedvesebb regényem. Középiskolás voltam, amikor megjelent, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című regényével párhuzamosan. Egyiket sem volt egyszerű megszereznem annak idején, de mégis sikerült, lelkesen olvastam őket. A kettő közül a Zokogó majom bizonyult igazán maradandónak, és most végre alkalmam nyílt arra, hogy Bálint Tibor egész pályáját áttekintve beszéljek róla a szülővárosában, a születésének kilencvenedik, halálának huszadik évfordulójára rendezett konferencián. Nagy munka volt, terjedelmes életmű, de kedvvel csináltam. Egyáltalán, most már csak azzal foglalkozom, csak olyan konferenciára, tanulmányra szóló felkérést fogadok el, amihez igazán kedvem van.

 

– Jövőre mi mindenhez lesz kedved?

 

– Nem tudom még, tényleg. Petőfi-évforduló lesz, kérnek tőlem írásokat, valamit szeretnék megírni, majd kiderül, elkészül-e időre. A Bálint Tiborról szóló konferenciaelőadást is tanulmánnyá kell majd formálnom. És szeretném az irodalom médiatörténetére vonatkozó kutatásaimat folytatni, mozgolódik bennem egy Justh Zsigmondról szóló nagyobb tanulmány terve. Majd kiderül, mi minden készülhet el ezekből.