– Budapesten született, gyerekkora egy részét ott töltötte, ezek után került családjával együtt Szegedre. Hogyan történt ez?

– Budán születtem, 1956 után kerültünk át Újpestre. Korai emlékem, hogy egy légópincéből felnézve láttam a Budapestre bevonuló vöröscsillagos szovjet tankokat. Nagybátyám részt vett a fegyveres ellenállásban, menekülnie kellett, így költöztünk az ő árván maradt újpesti kertes házába. Tízéves koromig éltünk a fővárosban, utána jöttünk Szegedre. Apám beruházómérnök volt, az ország szinte valamennyi textilgyárának kivitelezésében részt vett. Mindig távol volt, többnyire hétvégéken láttuk. Szegeden akkor épült a textilgyár, és amikor elkészült, apám itt lett főmérnök. Így költöztünk 1963-ban Szegedre.  

– Milyen volt akkor a város?

– Azonnal jó élmény volt Szeged, de hozzá kell tennem, hogy Budapestből addig nem sokat láttam. 

– Nem volt kimondottan nagyvárosi gyerek.

– Így van. Elég idős sem voltam ahhoz, hogy nekiinduljak a városnak. Szeged abban az időben nyugodt kisváros volt, ahol a szüleim már az első nyáron egyedül elengedtek. Eleinte olyan volt, mint egy két hónapos nyaralás.  

– Útravalóra mit kapott a szüleitől?

– Jó könyvtárat. Apám mérnök volt, anyám textiltechnikus, de mindketten olvasó emberek. A művelt polgár típusai voltak, ebbe születtem bele. Mondhatnám, a könyvek közé. Tanulmányi versenyre írt dolgozataimat apám elolvasta, miután legépeltem őket. Leültetett, és azzal fordult hozzám, hogy ebből most „mákostésztát” készítünk. Vagyis addig javította és firkálta a szöveget, míg az úgy nem nézett ki, mint a mákostészta. A javítások eleinte nagyon bántottak, aztán rájöttem, hogy ebből sokat lehet tanulni. És ma én is mániákusan javítok, erről a diákjaim sokat tudnának mesélni.  

– Az önt ismerők tudják, hogy vízilabdázott, hogy kis kitérővel érkezett a szegedi bölcsészkarra, mert előtte jogot hallgatott. Egy önnel közel tíz éve készült interjúban olvastam, hogy a bölcsészkaron három nagy tanáregyéniség tanította: Csetri Lajos, Lukácsy Sándor és Szörényi László. Mit tanult tőlük?

– Ők tényleg meghatározóak voltak számomra, de nem csak tőlük tanultam. Hanem például Keserű Bálinttól, aki hihetetlenül jó szervező volt, és hihetetlen empátiával foglalkozott a diákokkal. Későbbi oktatói mentalitásomat ez nagyban formálta. Szakmailag valóban a felsoroltak gyakoroltak rám nagy hatást. Három egymástól teljesen különböző tanáregyéniség. Szerencsés helyzet, mert nem egyetlen mesterem volt, aki rám nyomta volna a bélyegét. Csetri Lajos nagy tudós volt, de nem igazi pedagógus. Így visszanézve persze akár erényeként is említhetném, hogy a diákjai dolgozatait úgy olvasta, mintha azt akadémikus írta volna, és így is kritizálta, de ez azért nagyon letaglózó tudott lenni. Szörényi László korban közelebb állt hozzánk, ő hihetetlen könnyedséget hozott magával, óriási szakmai tudást, miközben a legkisebb elmeszikráért is lelkesedett. Lukácsy Sándort eleinte furcsállkodva fogadtuk. Az egyetemisták körében akkor a strukturalizmus hódított, a szerző nem érdekelt minket, csak a mű. Lukácsy ezzel szemben félig történész volt, hihetetlen adatmennyiséggel a fejében. A szemináriumainkon nagy konfliktusaink alakultak ki vele, de beleültette a fejünkbe a gondolatot, hogy azért talán a szerző is létezik. Elképesztően színes egyéniség volt, és remek előadó.

– Az egyetem elvégzése után egyértelmű volt, hogy Szegeden marad? Voltak hosszú távú tervei?

– Abban biztos voltam, hogy irodalommal szeretnék foglalkozni, de azt nem tudtam, hogy ötvenéves történet kezdődik itt, amikor hallgatóként belépek a bölcsészkar kapuján. Végzés után kétéves gyakornoki ösztöndíjjal sikerült az egyetemen maradnom. Ez anyagilag nem volt vonzó, annál inkább vonzott, hogy ebben a nagyon inspiráló szakmai körben folytathatom.

– 1988-ban a Bécsi Egyetem vendégoktatója lett, összesen négy évet töltött kint. Belelátott egy nyugati egyetem működésébe, az ott folyó oktatói és kutatómunkába. Miben különbözött ez a szegedi egyetem bölcsészkarán folyó munkától?

– Valamennyire beleláttam, de ennek megvoltak a korlátai. Bécsben, majd később Berlinben hungarológiai vagy finnugor tanszékeken tanítottam. Kis tanszékek voltak ezek, kevés hallgatóval. Nagyjából az a méret, mint ma a szegedi bölcsészkaron az olasz vagy a francia szak. Ebből következően nem olyan képzések folytak ott, mint Szegeden a magyar szakon, ahol akkoriban 100-120 főből állt egy-egy évfolyam.  

– Milyenek voltak a hallgatók?

– Bécsben, majd később Berlinben olyanok voltak, mint ma nagyjából Szegeden. Többségük nem volt igazán motivált. A tantárgyaikon túl nem feltétlenül voltak érdeklődőek. Bécsbe az 1980-as évek Magyarországáról csöppentem. A magyar hallgatók többsége akkor társadalompolitikai kérdések iránt fogékony volt. Ezzel szemben kint közömbös prakticizmussal találkoztam. Ez nagyon furcsa volt. Akkor jobb volt itthon tanítani. Mára itthon is azt tapasztalni, amit én akkor tapasztaltam Bécsben és Berlinben. És ez azért eléggé elgondolkodtató.

– Pályája során volt a bölcsészkar dékánja, jelenleg is tagja az egyetem szenátusának. Egy tudósember ezek szerint nem kizárólag a könyvtárban és a kutatószobában érzi jól magát, hanem közéleti feladatokat is el kell látnia?

– Az értelmiségi felelősséggel tartozik az iránt, ami a környezetében történik. Vannak olyanok, akik politikailag is pozicionálják magukat. Én soha egyetlen pártnak sem voltam a tagja, és ennek a gondolata sem merült fel bennem. Egy értelmiséginek feladata, hogy a társadalmi problémákat láthatóvá tegye, és megoldási javaslatokkal éljen. És kutyakötelességemnek tartottam azt is, hogy az egyetem szenátusában elmondjam az aggályaimat az alapítványi átalakulással kapcsolatban.

– Mennyire érte váratlanul, hogy díszpolgárnak választották?

– Eléggé. A polgármesteri kabinetből kerestek, hogy Botka László szeretne velem beszélni. Sejtelmem sem volt, hogy miről. Meglepetés volt.

– Az elmúlt öt-hat évtizedben hogyan változott a város és az egyetem meglátása szerint?

– Amikor ideérkeztünk, sokkal szürkébb volt Szeged. Hallgató koromban leginkább a város nyomott hangulata volt az alapélményem, és az, hogy az egyetem idegen test a városban, mert az egyetemen azért már akkor is szabadabb volt az élet. De a tehetséges embereknek végzés után nem volt itt helyük. Pol Pot megye volt, Komócsinokkal. A város külső képe mára erőteljesen átalakult, és egészen más lett az egyetem és a város viszonya is. Az egyetem ma a város integráns része, egyetemi oktatóként városi polgárnak érzem magam. Korábban inkább visszahúzódni igyekeztem a csigaházba, az egyetem falai közé, ma derűt érzek a városban, úgy érzem, kevésbé frusztráltak itt az emberek, mint másutt, így aztán türelmesebbek és udvariasabbak is egymással. Jólesik sétálni Szegeden, és el sem tudom képzelni, hogy máshol élhetnék, mint itt. A város épül-szépül, ami nagyon jó dolog, de önmagában kevés volna. Máshol is térköveznek, de itt a térkő beleépül a jó városi közérzetbe. Ez együtt adja Szeged jó hangulatát.