– Kemény időszakon vagyunk túl, de talán még annál is keményebb az, amiben most vagyunk.

– A világ változik és vele mi is mindannyian, csak nem mindig könnyű lépést tartani. Az elmúlt évek váratlan történései, mint a COVID, majd a közeli háború, számunkra eddig ismeretlen veszélyeztetettség-érzést szült, aminek a feszültsége miatt, valamint a vírushelyzeti kényszerű összezártságban felszínre kerültek az addig lappangó kapcsolati problémák. Ez nálunk, a rendőrségen is lecsapódott, hiszen 2022-ben emelkedett például a kiskorú veszélyeztetése, kapcsolati erőszak miatt indult nyomozások száma, valamint a hozzátartozók sérelmére elkövetett testi sértéseké.

– Már irodalma is van annak, hogy a középiskolás, iskolás korosztályt érintette durván a járványidőszakban a lezárás. Lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, de egyre gyakrabban jelenik meg arról hír a sajtóban, hogy tinik kísérlik meg az öngyilkosságot. Ezek már a végső kétségbeesett lépések, de mi az Ön tapasztalata?

– A lelki konfliktusok magja nem sokat változott az elmúlt évtizedekben. A kamaszkori leválás, tanulási problémák, a közösségben betöltött státusz áll ma is a középpontban. De az online létezés nagy veszélyeket rejt magában. Egymást mindig piszkálták a gyerekek, csak a módszerek változtak. Az online létezés teljesen átalakította a személyiséget. Számos tanulmány van arról, amelyek levezetik azt az átalakulást, ahogy az érzelmi intelligencia átalakul, leépül. A szobában ülve élhetjük az életünket, virtuális barátokkal, virtuális csoportokkal, a négyszemközti valós kapcsolatokban pedig már nehezebben igazodnak el az újabb generációk.

Kutatások mutatták ki, a fiatalok, ha elmennek az első állásinterjúra, sokan nem tudnak megfelelni. A kommunikációnak ezt a személyes típusát nem ismerik, így nem tudnak jól reagálni. Ez óriási baj, mert elvesz valami fontosat az embertől, a társas létezés valóságát és értékeit.

– Baj, de hogyan lehet ebben segíteni? Fiatalokra rázuhan a felnőttek megítélése, nem olvasnak, csak a telefonjaikat bújják. Az iskolák, ahol ez a korosztály az idejének a nagy részét tölti, inkább büntetik az infokommunikációs eszközök használatát. Ez is frusztrálja a fiatalokat. Nem nekünk kellene igazodni?

– Ez igaz, de mindemellett meg kell próbálni megtanítani a közösségi létezést is. Erre van is igény. Nem véletlenül követnek el tizenévesek öngyilkosságot, kerülnek be a pszichiátriákra. Valahol megbillent az egyensúly. Alapvetően még közösségeken keresztül működik a társadalom, hiszen az emberek az iskolában, munkahelyen töltik az idejük nagy részét, miközben azon kívül jutva, már a virtuális világban élik az életüket. A kortársak online bántalmazása kapcsán nem egyszer találkozunk azzal, hogy a bántalmazónak fogalma sem volt arról, hogy a kipécézett társának milyen fájdalmat okoz, és ha látta volna a reakcióját, akkor nem folytatta volna. Nem egyszer csak jó poénnak szánják. Természetesen más esetekben jelen van ebben a bántó szándék is, ami az arctalanságot, névtelenséget kihasználva határt nem ismerve képes kibontakozni. Fontos tényező ebben a személyesség hiánya, hiszen ha például a pedagógus arra kéri a bántalmazó diákot, hogy mondja a bántalmazott szemébe, amiket írt neki vagy róla, akkor azt már nem tudja megtenni.

A bántalmazó és a bántalmazott szerepek váltakozhatnak. Nekem is volt olyan esetem, amikor olyan vált bántalmazóvá egy adott helyzetben, aki korábban bántalmazott volt. Alapvetésnek kellene lennie, hogy nem szégyenítek meg mást, és felnőttként nem hagyom, hogy megszégyenítsenek egy gyermeket és hogy képesek legyünk belegondolni, milyen érzés a másiknak, amit teszek és én mit éreznék, ha velem tennék.

A felbillent egyensúly helyreállításában nagy szerepe van a családoknak, az iskolának, és alapvetően a felnőtt társadalomnak. Nehéz feladat ez, hiszen a társadalmi, gazdasági folyamatok mindent korosztályt váratlan feladatok elé állítanak. Nem az én szakterületem, így nem tudom a megoldását, de valahogy azt meg kellene tanítani a gyerekeknek az óvodától kezdődően, hogy a közösségben hogyan kell jól együtt működni, hogy milyen következményei lehetnek a tetteiknek.

– Az ilyen esetekről szóló cikkek után gyakran olvasom, hogy a felnőttek berzenkednek, hogyan is büntetnék a „galád erőszaktevőket”, miközben felnőttek minden gátlás nélkül teszik ugyanezt, hasonlóan az interneten, vagy éppen offline. A közszereplőkről nem is szólva.

– A problémákat mindig könnyebb kívülről megítélni vagy éppen elítélni a résztvevőit, de nehezebb szembe nézni önmagunkkal és őszintén átgondolni, hogy mi mit teszünk azért, hogy ne így legyen. Hogy szülőként miképpen próbálok segíteni a gyermekemnek, milyen értékrendet képviselek, milyen mintát mutatok neki, hogyan tudom tartani a magánélet és a közélet határát. Mennyire tudok partnerként viselkedni egy helyzetben és mennyire gyakorlok inkább hatalmat a másikon. A világ önösebb lett és ezzel a mindennapi harcok is más színezetet kaptak. Az önérvényesítés előtérbe került, de ennek ára van. A másokkal folytatott kisebb nagyobb harcok a gyermekek, fiatalok közötti viszonyokban is új módszereket szülnek. Sokszor már nem iskolai piszkálódásról beszélünk, hanem hosszantartó bántalmazásról, amivel egyedül megküzdeni nagyon nehéz vagy lehetetlen. Ekkor jönnek a figyelmeztető jelek a gyermekek viselkedésében, amire a környezetének időben reagálnia kell, vagy kellene.

– Ezt itt, a rendőrség áldozatvédelmi referenseként nem ritkán csomagban kapja.

– Igen, ez így van. Többségében egy-egy esetről kiderül, hogy az nem egy eset, hanem ezernyi ága-boga van, az egész család csomagja, aminek mindenki az elszenvedője. A gyermekek, mint tudjuk sokszor a családi működés tünethordozói. A nehéz élethelyzetek nem ismeretlenek számomra. Kamaszkoromban tagja voltam a Tini-Telefon Lelkisegélyszolgálatnak, aminek az volt az újszerűsége, hogy a segítséget kérő kamaszok telefonhívásait kortárssegítő kamaszok fogadták. Felnőtt életemet egészségügyi szociális munkásként kezdtem, még a kilencvenes években, akkor indult először ilyen képzés Magyarországon. Újdonság volt és nagyon izgalmas. A főiskola utolsó évében már szociális munkásként dolgoztam dr. Pető Zoltán által vezetett Neuropszichiátriai Rehabilitációs Osztályon. Tanár úr felhívott, amikor az intézet nyitására készültek, és azt mondta, szüksége van egy szociális munkásra, és szeretné, ha én lennék az. Nem volt kérdés bennem. Megtiszteltetés és öröm volt részt venni egy modern, komplex szemléletű segítő közösség munkájában. Pszichiátriai és neurológiai betegek rehabilitációs osztálya volt ez és egyben nappali szanatóriumként is működött. A pácienst a maga összetettségében megközelítő gyógyítás remek példája volt ez a hely, ami sokat adott a pácienseknek és az ott dolgozó különböző szakembereknek egyaránt. Itt váltam igazán segítővé, ami mint kiderült az elkövetkező évek alatt, meghatározóvá vált az életemben. A munkáim mellett folyamatosan tanultam, így lettem jogász, majd európai jogi és fiatalkorúak ügyeinek szakjogásza, de diplomát szereztem képi kifejezéspszichológiából is. Majd jogászként tettem egy pár éves kanyart a cégvilágban és végül 2014-ben tértem vissza a segítő szakmába, már a rendőrség berkein belül. Hiszen egy hatóság tagjaként segítő szerepben is vagyok, vagyunk rendőrként. Azt az élettörténeti csomagot most a rendőrség áldozatvédelmi referenseként veszem át. Bűncselekmények áldozataival és hozzátartozóikkal foglalkozom, valamint megkeresnek nehéz élethelyzetben lévő, valamilyen problémával küzdő emberek is, akik fontolgatják a feljelentés megtételét, vagy a segítségkérést, de számos bizonytalanság, kérdés van bennük. Ilyen esetben tájékoztatom őket a büntetőeljárás menetéről, a segítségkérés lehetőségeiről, beszélgetünk a nehézségeikről. Ha szükséges felveszem a kapcsolatot az Áldozatsegítő Központtal vagy más segítő szervezettel, hogy a megfelelő segítő támogatást megtaláljuk a hozzánk fordulónak. Amennyiben szükséges, akkor a nyomozás során egyes eljárási cselekményeknél jelen vagyok, hogy ezzel támogassam az áldozatot. Munkámhoz tartozik az áldozattá válás megelőzéséért folytatott prevenciós tevékenység is. Tehát van ebben a feladatban jog, pszichológia, segítő beszélgetés, amire leginkább szükség van. Mindez a szakmai kompetenciák keretei között.

– Ezek az elérhetőségek nem annyira ismertek, nem?

– Minden rendőrkapitányságon és rendőrfőkapitányságon vannak áldozatvédelmi referensek. Őket meg lehet keresni. Emellett működnek az országban áldozatsegítő központok, így 2020 decembere óta Szegeden is, a Sólyom utcában. Ezek a központok az Igazságügyi Minisztériumhoz tartoznak, és az állami áldozatsegítés elemei. A bűncselekmények áldozatainak nyújtanak szolgáltatásokat térítésmentesen, többek között pszichológiai segítséget. Ha a rendőrségen egy bejelentés, kihallgatás során úgy látjuk, hogy szükséges, akkor mi is odairányítjuk az ügyfeleket. A közös cél az áldozatok minél szélesebb körének elérése, amit jogszabályok is rögzítenek. Az áldozatok közvetlen elérésének rendszere azt jelenti, hogy a személy elleni erőszakos és tulajdon elleni bűncselekmények áldozatainak meghallgatása során tájékoztatjuk őket, hogy jogosultak igénybe venni áldozatsegítő szolgáltatásokat, és ha hozzájárulnak, akkor az általuk megadott elérhetőségen felkeresi őket az Áldozatsegítő Központ.

– Mivel keresik fel a legtöbben, milyen élethelyzetekkel találkoznak?

– Alapvetően a vagyon elleni bűncselekmények vannak túlsúlyban. De ezek háttere is összetett. Sokszor találkozunk pont a vagyon elleni bűncselekmények kapcsán is jelentős traumákkal. Gondoljunk csak az internetes és telefonos csalásokra, amiknek az elkövetői éppen az áldozatok lelki kitettségére alapoznak, az ő érzelmeikkel élnek vissza és okoznak így jelentős anyagi veszteséget Ezek mellett gyakoriak a kapcsolati erőszak, kiskorúak veszélyeztetése, zaklatás, testi sértések, szexuális jellegű bűncselekmények.

– A nyilvánosságot talán a legjobban foglalkoztató iskolai, kortársi erőszakot érintettük, a családon belüli erőszakot még nem. Attól ingoványos talaj, hogy a környezet mikor avatkozhat be. Mit lehet tenni, hol a határ?

– Működik a jelzőrendszer.

– Működik?

– Működik. Akár oktatási, akár egészségügyi vagy szociális vonalon, ahol jelzőrendszeri tagoknak a törvény szerint is jelzéssel kell élniük veszélyeztetettség esetén. Magánemberként az valóban dilemma lehet, hogy mikor és kinek jelezzem, ha más kapcsán veszélyeztetettséget érzékelek. Vajon beavatkozhatok más magánéletébe? Erről én azt gondolom, hogy ha már egy szomszédban, vagy a környezetben felmerül a kérdés, hogy normális-e az, ami ott történik, és megszólalnak a belső vészharangok, akkor az már valószínűleg nem normális, és jelezni kell. Inkább, mint hogy késő legyen.

A jelzést meg lehet tenni névtelenül is. A telefontanú száma fent van a rendőrségi oldalakon. Lehet e-mailt írni a rendőrségnek, a gyámhivatalnak, gyermekjóléti szolgálatnak, az áldozatsegítő központnak. A szálak összefutnak.

A fizikai bántalmazás külsérelmi nyomai miatt könnyebben, habozás nélkül élnek jelzéssel az emberek, hiszen ez egyértelműen utal a bántalmazásra, míg a lelki erőszak megítélése nehézkesebb. Pedig az is éppen olyan mély traumákat tud okozni, ha nem nagyobbakat. A fizikai bántalmazás többnyire a lelki bántalmazással is együtt jár.

Ha a médiában megjelenik egy-egy tragikus eset, akkor azt követően többen fordulnak hozzánk a saját problémájukkal is, hiszen rádöbbennek, hogy nincsenek egyedül a nehézségeikkel vagy felismerik, hogy nagyon hasonló cipőben járnak, ami veszélyes és nem akarják megvárni, hogy az ő történetük is úgy végződjön. Ilyen szempontból jótékony hatású a média.

Valóban nem szabad egy veszélyeztetett helyzetben a végsőkig elmenni, hiszen ez egy indulati kötéltánc. Bárkivel előfordulhat, hogy áldozattá válik, nem lehet tudni, hogy hol fordul át a történet.

– A szokványos vélemény: úgysem történik semmi, amíg vér nem folyik.

– Ez a szlogen ránk ragadt, pedig nem kell, hogy vér folyjon, ahhoz, hogy a rendőr intézkedjen. Persze nem is tud mindenben segíteni egy rendőr, hiszen az ő kompetenciái jogszabályok által szigorúan szabályozottak. De az éremnek két oldala van. Nyilván nekünk is kell ezen a szemléleten dolgozni, hogy az emberek elhiggyék, lehet segítséget kérni, nemcsak akkor, amikor már megtörtént a bűncselekmény vagy folyik a vér. Be lehet jönni, el lehet mondani. Sokszor egy beszélgetéssel pont abban tudunk segíteni, hogy valaki felismerje a helyzetét és megtegye a feljelentést.

Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a rendőr sincs könnyű helyzetben, amikor egy családi konfliktushoz hívják és a felfokozott lelki állapotban lévő felek elmondásai alapján kell döntenie a helyzetről, sokszor úgy, hogy a feltételezett bántalmazó már nincs is a helyszínen. Lehet, hogy nem is először jár már a családnál.

A rendőri munka során is tapasztaljuk, hogy maguk a bántalmazottak sem képesek azonnal cselekvőn fellépni. Köztudott, hogy egy bántalmazó kapcsolatból többszöri próbálkozást követően sikeres a kiszakadás. Ez a segíteni akaró számára lehet frusztráló.

Mindez a kapcsolati erőszak dinamikájával magyarázható. Ez egy nagyon hosszan elhúzódó folyamat, amelyben a sértettet folyamatosan éri nemcsak a fizikális, hanem a lelki bántalmazás is. Ez a személyiségre is kihat, fokozatosan leépül a bántalmazott akaratereje, sérül önmagáról alkotott képe. Egy idő után már önmagát kérdőjelezi meg. Lelki, érzelmi, anyagi függésben vergődik a bántalmazott, amiből nehéz a kiszakadás. A bántalmazó fokozatosan alakítja ki az egyre erősebb kontrollt a bántalmazott felett, elszigetelve őt más kapcsolataitól és lebontva önértékelését. Mindez a hatalomról szól. A féltékenység, az „aranykalitkába zárás” már nem a szeretet jele, hanem az irányításé.

– Mint annyi minden más bűncselekményt, a kapcsolati erőszakot is a nehéz anyagi körülmények között élőkkel kötjük össze.

– Pedig egyáltalán nem így van. Azért nehéz arányokat mondani, mert nagy a látencia, hiszen intim szférát érint. Sokakban erős a szégyenérzet, főként a jobb anyagi körülmények között élőknél merül fel a kérdés, hogy valójában mi bajom, hiszen mindent megkapok. Érzelmi és anyagi függés nem csak az alacsonyabb egzisztenciájú családokban alakítható ki. A kapcsolat dinamikája ugyanaz. A bántalmazó próbálgatja a határokat és idővel egyre többet enged meg magának a másikkal szemben.

– Az elmúlt tíz évben nőtt-e a szám, vajon a szemlélet változott-e?

– Hiszem, hogy változik a szemlélet, hiszen ezért dolgozunk. Segítséget kérni nem könnyű és valamiért a magyar mentalitásban az a gyengeség jele. Ezzel még mindig küzdenek a segítő szakmák. Hányszor halljuk, hogy „nem megyek én agyturkászhoz, nem vagyok én őrült”. Pedig bizony vannak és lehetnek olyan élethelyzetek, veszteségek, amelyekkel nem lehet egyedül megküzdeni vagy csak nagyon nehezen, és akkor miért nem kérhetnénk ehhez segítséget? A cél az, hogy jobban legyünk, nem? Ha kérünk segítséget egy nehéz csomag felemeléséhez, akkor a lelki terhek felemeléséhez miért nem tesszük? Mindezek mellett azért elmondható, hogy talán jobban megtalálnak bennünket, és a média jó érzésű, dokumentarista esetbemutatásainak is köszönhetően könnyebben vállalják fel a problémáikat, veszteségeiket vagy traumáikat páran. De az érzékenyítés, az ismeretterjesztés, a szemléletformálás egy véget nem érő feladat.

– Csapongok, mert rengeteg fontos kibeszéletlen téma maradt még így is, csak a jéghegy csúcsát érintettük annak a csomagnak, amit itt, az áldozatvédelmi munkában lecsapódik. Már ez is felkavaró. A referens otthon a fogasra akasztja az áldozatvédő kabátot?

– Itt a rendőrségen az élet nem szép oldalával találkozunk nap, mint nap és ebben vannak nehezen feldolgozható történések, de tudni kell fogasra akasztani otthon azt a kabátot. Hogyan? Megbeszéljük, ha kell, segítséget kérünk a rendőrségi pszichológustól. Az esetek jelentős részében pedig működik az, amit életem első munkahelyén, Pető tanár úr mellett megtanultam, hogy a feladatom a kísérés. Nem én fogom a megoldást megtalálni a hozzám forduló problémájára, én csak kérdéseket teszek fel, terelgetek, hogy ő találja meg a saját megoldását. A problémát mindenkinek magának kell végül megoldania.

Ha sikerül az elkövetőt elkapni, vagy ha azon a kanapén ülő, ahol most ülsz, azt mondja a beszélgetés után, hogy most jobban érzi magát. Vagy ha a kamasz gyerek, amikor lelki krízisbe került, inkább felhív engem, bejön beszélgetni, mintsem meglépné azt, ami a fejében megfordul, akkor elmondhatom, hogy tettem valamit.