Sütő Máté viharvadász: Egyszer ötven méterre csapott le mellettem a villám

Ha jön egy zivatar, nem túlzás: mindent eldob, és megy, fotózza. Csoporttársai az egyetemen már megszokták, a Sütő olyan, hogy ha „idő van”, akkor lehet akár a Dunántúlon is. Máté elmondta azt is, a vörös szegedi képei hogyan készültek és min múltak a színek, spoiler: kábé tíz percen és azon, hogy a Bakonyban felszakadozott a felhőzet, de közben a Bács-Kiskun vármegyében csepergett az eső. Nagyinterjú.
Sütő
Máté viharvadász: Egyszer ötven méterre csapott le mellettem a
villám

– Miért a viharvadászat?

 

– Már kisgyerekkorom, óvodás korom óta rajongtam a zivatarokért. Nagyon-nagyon szerettem őket, tetszettek. Aztán mostanában bekerültem egy meteorológiai társasághoz, csapathoz, és ott még jobban beletanultam, egyre izgalmasabbá vált, minél többet tudtam meg róla.

 

– Ne rohanjunk ennyire! Tehát az oviban odamentél az ablakhoz, és ujjongtál, hogyha leszakadt az ég, meg villámlott? Igen, hogy kell elképzelni?

 

– Otthon is! Tanyán nőttem fel, fogtam magam, kirohantam a pusztába, ha jött a zivatar...

 

– A szüleid nem mondták, nem kéne kimenni?

 

– Említették... Azért nem voltam az a felelőtlen típus, hogy feltétlenül agyon akarom magam csapatni, csak addig rohantam ki, amíg biztonságosnak éreztem a dolgot. Egyszer volt azért, hogy majdnem fejbe kólintott a villám: körülbelül ötven méteren csapott le tőlem. Összeestem, szerintem még alsós lehettem, elsős, másodikos.

 

(fotók: Szabó Luca)

 

– Hol nőttél fel, hol van ez a tanya?

 

– Felgyőn. Csongrád mellett.

 

– A szüleid ott élnek még?

 

– Igen. Még most is vannak földjeink, van egy kisebb gazdaságunk, bár sajnos már csak anyum és öcsém él ott, édesapámat elveszítettem egy éve.

 

– Tehát gyakorlatilag „kirohantál a kertbe”, és nézted azt, ahogy dörög az ég, vonulnak a felhők, esik az eső.

 

– Igen. Azért nem álltam mindig kint a pusztában, de az ablakból, az ajtóból, ahol éppen mertem, vagy ahová kiengedtek, onnan néztem, hogy esik a jég, hogy felhőszakadás van.

 

– A szüleid mikor törődtek bele abba, hogy jó, akkor a fiunk nem normális ebből a szempontból, és talán tud vigyázni magára, és tényleg nem csapatja adja önmagát az első villámmal?

 

– Igazából szerintem ez még folyamatban van. Amikor elindulok viharvadászni, akkor anyu mondja, hogy vigyázzak magamra, ne szálljak ki a kocsiból. Én meg kint állok a dombtetőn, és fotózom a villámokat...

 

– Térjünk rá akkor arra a bizonyos meteorológiai csoportra!

 

– Ez egy régebben alakult kis társaság, egy baráti közösség. Ez a Metkép. Rámírtak, hogy nem akarnék-e esetleg csatlakozni hozzájuk. Egy komment alapján hívtak meg, leírtam nekik, hogy mit gondolok, milyen időjárás lesz, hol lesznek zivatarok, és úgy gondolták, értelmesen tudok beszélni az időjárásról.

 

 

– Arra emlékszel, mikor fotóztál először nagy vihart, zivatart villámlást?

 

– Szerintem még telefonnal fotóztam először vihart. Volt már nyolc–tíz éve is, hogy az első komolyabb zivataros szupercellás képet megcsináltam. Az első igazán izgalmas képet 2016-ban csináltam, az tényleg kemény volt: 130–140-es széllel érkező zivatar volt.

 

– Ez hol volt?

 

– Otthon. Felgyőn. Gyakorlatilag szét is szedte a tanyát...

 

– Azóta hova mindenhova mész el egy-egy viharos, esős, villámos természetfotóért?

 

– Legutóbb voltunk fönt december elején, egy metképes barátommal a Kőszegi-hegységben, a nyugati határnál, az Alpokalján. Fönt éjszakáztunk a hóviharban a hegyen, és aztán jöttünk haza másnap, ez egy 36 órás kis kiruccanás, kábé 1000 kilométeres út volt. Ez úgy működik, hogy megpróbáljuk megtervezni az utat napokkal előtte már nézzük a különböző időjárási modelleket, azoknak különböző paramétereit, hogy mennyi az esélye mondjuk egy zivatarnak. Például ez a legutóbbi kőszegi sztori azért is érdekes, mert ez egy nagyon regionális helyzet volt. Ott egy 5–10 négyzetkilométeres területen volt komolyabb havazás, de máshol szinte semmi nem esett.

 

 

– Hányszor volt, hogy úgy gondoltátok, megéri elindulni, aztán nem lett semmi az esőből?

 

– Jó párszor, azért az időjárás szereti fölülírni azt, amit elvárna az ember. Ez általában a zivataroknál szokott bejönni: a talajfront kifut, az azt jelenti, hogy a szél megelőzi a frontot, és akkor a várt zivatarokból lesz egy nagy szélvihar és más semmi. Jártunk már egy párszor így 5-600 kilométeres utakon is. Akkor azért szívjuk a fogunkat rendesen...

 

– Mennyire ilyen napi elfoglaltságotok már az időjárás fotózása? Hobbi még vagy lassan már munka?

 

– Minden egyben. Nyilván hobbinak indult. Attól függő minden, hogy az időjárás „mit ad”. Ha száraz nyarunk van, mint a tavalyi, akkor nem egyszerű sokszor utazni, de a zivataros nyarakon azért heti rendszerességgel utazunk. Tehát, hobbi is, munka is, meg szenvedély is. Kicsit függőség szerintem, mert amikor zivatar van, akkor igencsak nehezen tudok itthon a fenekemen maradni, mondjuk egy órán az egyetemen. Volt már olyan, hogy kirohantam az óráról is szupercellát lefotózni.

 

– A csoporttársaid, tanáraid tudják, hogy ebből a szempontból őrült vagy?

 

– Vannak, akik tudják, vannak, akik nem, vannak, akik támogatnak benne, van, akik szerint tényleg hülye vagyok....

 

– Tehát akkor rendszeres ez, hogy „jól van, oké, elindult a Sütő fotózni, jön a rossz idő...”

 

– Volt ilyen igen. De olyan is volt, hogy rámírtak, hogy nem vagyok ott az órán, mi van velem. Azt válaszoltam, épp a Dunántúlon vagyok, fotózok egy szupercellát, vagy itt vagyok a Mátrában éppen hóviharban... Néha tényleg nem értik, honnan jön nekem ez a hülyeség, hogy beülök az autóba, és akkor autókázok a világ végére is az időjárás fotózása miatt.

 

– Egyébként ezt is tanulod az egyetemen?

 

– Nem, vegyésznek tanulok. Most fogok BSC-diplomát szerezni. Feltéve, hogyha sikerül az államvizsgám...

 

 

– És nem lesz vihar akkor...

 

(nevet) De sikerülni fog. Ez fontos dolog. Aztán megyek tovább mesterképzésre.

 

– Ezzel akarnál majd foglalkozni, vagy gondolkodtál azon is, hogy a fotózással próbálsz meg valahogy majd érvényesülni?

 

– Igazából attól függ, hogy melyik jön be. Szeretnék a fotózással foglalkozni, már csináltam egy vállalkozást, esküvői fotózásokat is vállalok. Nyilván az egy másfajta kihívás, de az is szerethető, abban több esélye van az embernek elhelyezkedni fotósként.

 

– Viharos háttérben is lehet esküvőt fotózni...

 

– Igen, egyébként van már egy ilyen tervem! Múltkor majdnem összejött, csak kicsit később érkezett a vihar a kelleténél, úgyhogy mégsem tudtuk megcsinálni a képet.

 

– De egyébként benne lett volna az ifjú pár?

 

– Benne lett volna, igen. Szeretik, ismerik a viharos képeimet, úgyhogy azt mondták, benne vannak a dologban.

 

– Beszéljünk a vörös szegedes képeidről, amiket mi is átvettünk tőled. Ezeket hogyan fotóztad?

 

– A végével kezdem: azt most is előre elterveztem, meg általában tudom fejben, hogy honnét fogok fotózni, honnan fog jól kinézni az adott esemény. Ez a naplementés sorozat is ilyen volt: néztem a műholdképeket. Lehetett rajtuk látni, hogy körülbelül aznap a Bakonynál lesz a felhősávnak a vége, ott alá tud még sütni talán a Nap, amikor lemegy. Közben teljesen borult volt az ég Szeged környékén, meg még több megyével arrébb is, csak bíztam benne, hogy tényleg a felhők alá fog sütni a nap. Már veszni látszott a dolog, néztem az órát, pont most megy le, még igazából nincsenek színek, nem lesz belőle semmi, aztán négy-öt perccel később berobbant ez a vörös. Úgyhogy ez nagyon ki lett centizve, egy öt–tíz kilométeres sávon múlt kábé, hogy jó lett ez a naplemente. A színt a Bács-Kiskun vármegyében lehullott gyenge esőnek is köszönhetjük. Amikor bevörösödött az ég, akkor már rég kinn voltam a helyszínen, kirángattam a feleségemet is, nagy örömére.

 

 

– Ő egyébként belenyugodott már a viharvadászatodba?

 

– Azért szoktam kapni tőle az ívet... Mindig mondja azt is, vigyázzak magamra, kinyír, ha kinyír a villám, tehát duplán leszek meghalva, de támogat. Egyedül azt viseli nehezebben, amikor mondjuk családi esemény van, de az esküvőnkön is mondtam, hogy azért imádkozzon, hogy ne legyen szupercella, mert akkor onnan is kimegyek lefotózni...

 

– El szokott néha kísérni?

 

– Persze, sokszor el szoktam rángatni, nem mindig örül neki...

 

– De amikor sikerül egy-egy jó képet csinálni, akkor azért megbocsát?

 

– Igazából sosem szokott rám ezek miatt megharagudni.

 

– Most itt vagyunk a Belvárosi hídon. Azt mondtad, hogy a híd, meg a Lapos az egyik kedvenc helyed, ahonnan szeretsz így fotózni.

 

– Így van, szeretem a Tiszát. A Belvárosi híd és az új híd közötti szakaszt nagyon szeretem mind a két oldalon. Ki szoktam menni a Boszorkány-sziget felé is. A liget másik, amit nagyon szeretek, van onnan egy csomó őszi képem. De sokszor van, hogy körbejárom a várost.

 

– Amikor fotózol, akkor nézed az órát? Vagy teljesen beszippant a fényképezés, és egyszer csak észreveszed, hogy besötétedett...

 

– Amikor aggódik értem, akkor azért felhív a feleségem. Amikor a SZIN alatt volt a nagy vihar, akkor beálltam a híd alá fotózni a villámokat, csapkodott körülöttem rendesen, akkor azért aggódott, mert rengeteg lecsapó villám volt. De olyan is volt, hogy vizsgára kellett menjek öt percem volt még, hogy beérjek, de kellett még egy kép. Meglett végül mindkettő.

 

Ez a fotó így készült: „éppen egy kisebb viharvadászatból tértem haza, ahol nem volt semmi, besült. Már temettem a napot, ittam egy pohár bort, amikor Szerbiában és Horvátországban bedurrantak a zivatartcellák, nekem irányban kedvezően. Mivel ittam, a kocsi bukta volt. Fogtam magam, állvánnyal és kamerákkal kifutottam a Belvárosi-híd alá, és vártam az érkező egyébként szupercellás zivatart. Rengeteg villám volt, nagyon sok csapott be 100 méteren belül, sőt volt olyan, ami saccra 30–50 méterre lehetett. Nem mondom, hogy nem voltam betojva, pláne mióta láttam, milyen az, amikor tőled 100 méterre agyoncsap két embert a villám a strandon, a Körös-torokban éltem át pár éve. De a jó kép reményében a kamerát ráállítottam a Dómra, és akadt pár impozáns lecsapó villám.” Kattintson ide, nézze meg nagyobb méretben is!