Stahl Judit: Nem szeretek híres ember lenni, engem az nem boldogít

Valaha egy ország rajongott érte, ma már csak akkor ismerik fel az utcán, ha ő is úgy akarja. Stahl Juditnak nem hiányzik a tévézés, most könyveket ad ki, spanyolul tanul és beszélgetéseket vezet Szegeden, a Szabadtéri Szalonban. Egy könyvkiadás jogáért kontinenseken át nyomozott, de nem adta fel. Mesél arról is, hogyan élte meg, hogy híres volt, miért nem lehetett hagymaszagú a keze, miért nem néz ma már tévét, és hogyan vitt süteményt tanárainak a színművészetire.
Rafai Gábor

2022. július 14. 09:30

Stahl
Judit: Nem szeretek híres ember lenni, engem az nem boldogít

– Ha Stahl Judit, akkor azt a szót, hogy televízió nem lehet kikerülni. Ez tette ismertté, híressé. Most, hogy visszajött Szegedre a Szabadtéri Szalonba műsort vezetni, gondolkodik azon, hogy visszatér a médiába, a képernyőre?

 

– Nem!

 

– Miért nem?

 

– Úgy érzem, nagyon szerencsés ember vagyok, mert megadatott nekem, hogy mindig azt csináljam, ami érdekel. Rendező-szerkesztő szakon végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, így én a kamera mögül kerültem a kamera elé. Számomra a televízió nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindig látható vagyok, a lényeg, hogy valamilyen alkotásnak a részese lehessek.  Most nem látom a helyem a mai magyar televíziózásban.

 

– Nem érez kihívást? 

 

– Kipróbálhattam már magam a hír műfajban, majdnem tizennyolc éven keresztül készítettem főzőműsort. Kipróbálhattam, hogy a saját ötletem alapján milyen legyen egy akkor még Magyarországon teljesen ismeretlen típusú műsor. Voltam japán álriporter is, a Micukoban, ahol nyolcvanöt interjút vettünk fel magyar celebekkel. Ezek mind-mind fantasztikus kihívások voltak, de jelen pillanatban nem látok olyan helyet, vagy feladatot, ami nekem való lenne a hazai televíziózásban. 

 

– Nem hiányzik a rivaldafény?

 

– Nem úgy születtem, hogy okvetlenül szükségét érezzem annak, hogy képernyőn legyek, máig sincs is meg bennem ez a késztetés, ezért megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy nem alkuszom meg olyannal, amit amúgy nem csinálnék szívesen. De ha az kell, hogy képernyőre kerüljek, akkor köszönöm, nem kérek belőle.

 

– Lenne ma a televízióban olyan műsor, amit nem utasítana vissza, ha idejönne egy producer és felkérné, csináljon egy teljesen új műsort?

 

– Elképzelhető, hogy lenne ilyen, de az elmúlt tizennyolc évben én alapvetően a saját műsoraimnak voltam a producere.

 

– Egy legendás időszakban, a rendszerváltás utáni években volt a televíziózás élvonalában. 1997 és 2002 között volt az akkor induló TV2 szerkesztő-műsorvezetője, a Tények egyik vezető arca. Egy ország ismerte és szerette.

 

– Fantasztikus lehetőségként éltem meg én is.

 

– Mégis ott hagyta. Sokan máig nem értik, mért állt fel?

 

– Sokan mondják, hogya Tények volt a csúcs. Kinek? Nekem nem, én nem éreztem úgy. Azért álltam fel, mert engem mindig az hajtott, hogy az ötleteimet megvalósítsam. Öt év után hagytam ott a Tényeket, fél évtizeden keresztül minden hétfőtől péntekig a képernyőn voltam. Ez egy idő után számomra már nagyon monotonná vált. És ha valami azzá válik, akkor az engem már nem érdekel, nem érzem úgy, hogy tovább kellene csinálni. Mindig azt csináltam, ami engem foglalkoztatott. 

 

– Nem csábítja a hírnév?

 

– Nem szeretek híres ember lenni, engem az nem boldogít. És mi az, hogy híres ember? A fodrásznak az jár munkájával, hogy hajakkal foglalkozik, egy képernyősnek meg az, hogy képernyőn van, ezért megismerik, de ettől nem lesz semmivel, de semmivel más, jobb, mint mások.

 

– Ma még megismerik az utcán?

 

– Ha akarom, akkor igen, ha akarom, akkor nem!

 

– ???

 

– Ezt úgy értem, ha nem veszem fel a szemüvegemet, leengedem a hajamat, akkor azt a típust hozom, ami annak idején voltam, de elég jellegzetes hangom is van, igaz a Micuko óta azt is megtanultam elváltoztatni.

 

– Néz mostanában tévéműsorokat? Milyennek látja a magyar televíziózást?

 

– Nem nagyon nézek tévét. 

 

– Elege lett belőle?

 

– Nem érdekel, azt gondolom, hogy ma már a televíziózás nem feltétlen televíziós csatornát jelent. A lányom szinte csak YouTube-ot néz, vagy podcastokat hallgat, de nem tévézik, az már nem az ő világa. Én például, ha YouTube-csatonát nézek, olyan tartalmakat keresek, amelyek egészen biztosan nem lennének megtalálhatók egyetlen kereskedelmi csatornán sem.

 

 

– Nagyon eltűnt a közéletből. Szándékosan vonult vissza?

 

– Igen. Teljesen szándékosan álltam fel annak idején a Tényekből is, de később ugyanolyan szándékosan álltam fel a főzőműsorokból is.

 

– A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett, amikor a diákok elfoglalták az egyetemet, sok közéleti ember megszólalt. Ön nem, miközben a Forbes Magazin szerint a nyolcadik legbefolyásosabb magyar nő. Miért hallgatott?

 

– Számomra az a kérdés, hogy azzal használok, ha megszólalok, vagy azzal, ha hallgatok, de megtaláltam a módját, hogy a FreeSZFE-seknek csendben, a háttérből segítsek egy kicsit. Én nem az vagyok, aki ezt az egész celebesdit szereti, aki mindig, mindenről meg akar szólalni, mert úgy érzi, mindig, mindenről hangoztatnia kell a véleményét. Szerintem az ember, ha odafigyel, akkor megmaradhat magánember is. És lehet, hogy magánemberként olykor sokkal többet tud tenni.

 

– Egyetértett a volt egyeteme átalakításával?

 

– Nem, egyáltalán nem értettem egyet azzal, ami történt, de tudtam, bármit is csinálok, akkor is meg fog történni. Egy pillanatra sem voltak kétségeim. 

 

– Ha már SZFE, igaz, hogy úgy engedték el a főiskolai tanárai a szakmunkásképzőbe cukrászkodni, ha visz nekik süteményt?

 

– Ennek a történetnek szegedi vonatkozása is van. Tizenkét éves koromtól fogva érdekelt a biológia és viszonylag gyorsan kiderült számomra, hogy engem a sejtek, a molekuláris biológia érdekel. Az országban akkor egy helyen indult ilyen szak, Szegeden. Az Apáczay Gimnáziumba jártam, azért biológia-kémia szakra, hogy ide, Szegedre felvételizhessek. Rengeteget tanultam, és az érettségi évében kiderült, ha tudományegyetem mellett jelentkezem egy művészeti főiskolára is, akkor kapok két szabadnapot az iskolában. Nekem a gimiben két szabadnap nagyon sokat ért, képzőművészetire nem jelentkezhettem, mert nem volt kézügyességem, zeneművészetire szint úgy, mert nem volt jó hallásom, de arra, hogy én beírjam a színművészeti szerkesztő-rendező szakát, nem mondhattak semmit az iskolában. Ki is adták a két szabadnapot a felkészülésre. Számomra volt a legnagyobb döbbenet, hogy fel is vettek a színművészetire. 

 

– Ugrott Szeged?

 

– Úgy döntöttem, inkább oda megyek, és ha még később is akarom, jövök Szegedre. Erre a szüleim azt mondták, rendben, csináljak, amit akarok, de szerezzek egy szakmát, mert a színművészeti minden, csak nem életbiztosítás. Édesapám matematika professzor volt, az anyu ügyvéd. Sütni mindig szerettem, így mentem el az Ecseri útra szakmunkásképzőbe. A színművészetis osztály még nem indul el rögtön, mert a fiúkat elvitték egy évre katonának. A szakmunkásképző másfél év volt, elkezdtem, amikor elindult a főiskola, még volt fél évem a szakmunkásképzőben. Megkérdeztem, mit csináljak? Azt mondák a főiskolán, nyugodtan menjek el az órákról, csak hozzak süteményt.

 

– És vitt?

 

– Mindig vittem. 

 

– A televíziózás után az élete következő nagy periódusát éppen a cukrászat, a gasztronómia határozta meg!

 

– Így van, de ezt akkor még nem tudhattam. A Tényeknél sokszor kértem, hadd csináljak főzőműsort, nagyon szeretném. Nem engedték, azt mondták, aki a Tényeket csinálja, annak nem lehet hagymaszagú a keze, döntsek. Négy év után döntöttem, de nem engedtek el azonnal, még egy évet rá kellett húznom. Utána a saját pénzemből elkészítettem egy demóműsort, amire azt mondták, rendben, innentől kezdve a saját pénzemből csinálhatok főzőműsorokat. Ez évekig így ment, összeszedtük rá a pénzt, legyártottuk, befizettük a sugárzási díjat, ha maradt rajta, maradt, ha nem maradt, nem maradt. Négy évvel ezelőtt egyszer csak azt mondták, mostantól négyszeres díjat fizessünk be. Úgy döntöttem, inkább abbahagyom. 

 

– Közben pedig egy egész birodalom felépült a műsor köré: többek között magazint és könyveket adott ki, kiépült egy Stahl brand.

 

– Sok-sok véletlenen múlt minden. A legelején megkérdeztem, ki lesz a producere a főzőműsoromnak, mire a csatorna akkori igazgatója azt mondta, minden hülye tud producer lenni, miért nem leszel te a saját producered. 

 

– És?

 

– Úgy voltam vele, ha tényleg minden hülye tud, akkor megpróbálom. Így lettem producer.

 

– Hogy lett ebből később magazinkiadó?

 

– Úgy, hogy a Sanomával másfél évig ment a tárgyalás, hogy legyen Stahl Magazin. Lerajzoltam, elmeséltem, mit, hogyan szeretnék, de másfél év után azt mondták, mégsem indítják el, mert úgy ítélték meg, hogy az akkori gazdasági helyzetben nem lenne sikere.

 

 

– Elveszett másfél évi munkája?

 

– Szomorú voltam, de két nap után összekaptam magam és elkezdtem megszerkeszteni az oldalakat, s mivel könyvkiadónk akkor már volt, azt gondoltuk, próbáljunk meg újságot csinálni. Gőzöm nem volt, hogyan kell, de úgy voltam vele, mit veszíthetek?

 

– Ilyen bátor?

 

– Mindig szorongtam az új dolgok miatt, de végül mégis mindenbe belevágtam.

 

– Szeret kockáztatni?

 

– Nem szeretek a fenekemen ülni. Jobban frusztrál az, ha nem próbálok meg valamit, mit az, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Van az mondás, hogy alapvetően mindenki fél az újtól, csak van, aki megpróbálja és van, aki csak fél. Én az vagyok, aki megpróbálja. 

 

– Mi lett a főzőműsoraival? 

 

– Azok a TV2 tulajdonában maradtak, elindítottak egy gasztrocsatornát, aminek a nagy részét a mi régi műsorainkból állították össze. Hogyan tudtam volna együttműködő partnereket keresni egy újhoz, amikor a saját régi műsoraimat indították el ellenem. 

– Évek óta már teljesen mást csinál! Nem régiben még a kiadója is nevet váltott!

– Igen, mert már nem nagyon adunk ki szakácsköveket, így lett a Kulináriából mára Lettero, már a százhatvanadik könyvet adjuk ki. 

 

– Üzletasszony lett?

 

– Üzlet meg a könyvkiadás? Ne vicceljen! Aki sok pénzt akar keresni, kerülje el a könyvkiadást.

 

– Többször is azt nyilatkozta, már nem a pénzkeresés hajtja!

 

– Ez nem egészen így hangzott el, én mindig is azt mondtam, nem akarok olyan munkát végezni, amit nem csinálnék ingyen is szívesen. Ez nagyon nagy különbség. Rólam már annyi hülyeséget írtak. Készült velem olyan interjú is, hogy meg sem keresett az újságíró előtte. Így Leninnel is lehet interjút csinálni. Engem már régen nem érdekel, hogy miket írnak rólam. 

 

– Térjünk kicsit vissza a kiadóra. Úgy tudom, női témájú könyveket, krimiket és trilleket adnak ki. 

 

– Nagy rajongója vagyok a krimik koronázatlan királynőjének. Adtunk is ki vele kapcsolatos könyveket. A legemlékezetesebb a Miss Marple-ről meg Poirot-ról kiadott fikciós életrajz. Egy kanadai nő, aki mániákusan imádta Agatha Christie-t, elolvasott és összeszedett mindent Miss Marple-ről meg Poirot-ról és megírta mindkettő fikciós életrajzát a hetvenes években, olyan jó írások voltak, amire az Agatha Christie Alapítvány is áldását adta. Másfél évig kutattam a kiadás jogáért. Közben a nő meghalt, de nem adtam fel, végül elértem a lányát, aki egy kormányhivatalban dolgozott British Columbiában. Így tudtam megszerezni a kiadói jogokat. Az egészben az volt a legszebb, hogy a hölgy végül azt mondta, ne neki utaljuk át a jogdíjat, hanem egy Kanadában letelepedő külföldieket támogató alapítványnak, hiszen Poirot is migráns volt.

 

– Most mit tervez?

 

– Szeretném jól érezni magamat!

 

– Kicsit konkrétabban?

 

– Az elmúlt két évben megtanultam spanyolul. Egy hónapig voltam is Spanyolországban, két rokonomnál.  Minden nap iskolába jártam, nyelvet tanultam én voltam az osztály nagymamája. Csodálatos egy hónap volt.  

 

– És Szeged?

 

– Éppen erről beszéltem! Itt jól érzem magam. Mindig boldogan jövök ide. Mondja, olyan nagy dolog, ha valaki ötvennégy évesen olyan dolgot akar csinálni, amit szeret?