Spórolás, megszorítás? Ahogy az esze kiadja – Ceglédi Zoltán jegyzete

Sorjáznak a bejelentések, hogy az egekbe szökő energiaárak okán ki miként tervez spórolni: önkormányzatok, intézmények, vállalkozások, civilek nyilatkoznak kényszerű és végtelenül lehangoló önkorlátozásaikról.
Ceglédi Zoltán

2022. szeptember 23. 09:55

Spórolás, megszorítás? Ahogy az
esze kiadja – Ceglédi Zoltán jegyzete

Ez így nem jó. Itt gondolkodni, tervezni és együttműködni kéne.

Valahol vártam rá, és be is jött: Nyáry Krisztián szépen megírta a vonatkozó Churchill-idézetet, rámutatva, hogy bár nem igaz, de akár mondhatta is volna, pláne, hogy vannak a jelennek szóló tanulságai (miként a Churchill által szintén nem mondott statisztika-hamisítási mondatnak is, teszem hozzá). Olvassák el, én egy lépéssel tovább szeretnék menni.

 

 

Hogy tudniillik nem egyszerűen az lenne a feladat, hogy „Churchill” módjára a kulturális intézmények bezárása előtt tegyük fel a kérdést: akkor miért harcolunk? Hanem tisztázva azt, hogy az életmódunk, civilizációnk védelme nem csak a matéria, azt is végiggondoljuk, hogy mivel rendelkezünk, milyen erőforrásokat tudunk összekapcsolni, hogyan tudjuk a legkevesebbet veszíteni.

 

Nonszensz ugyanis, hogy az egyébként egymásba érő kerületek és szerte az országban az egyes települések mind szólóban és maguk jelentik be, hogy miként fognak spórolni, értsd: mit zárnak be. Miért nem koordinálja ezt senki?

 

Keresni kéne egymást, egybetolni az egyes helyi infrastruktúrákat ismerő embereiket, hogy készítsenek tervet, miszerint itt marad egy kultúrház, ott egy uszoda, ezeket az ügyeket ide fogjuk csoportosítani, azt a szolgáltatást ők fogják végezni. Miért nem szervez ilyet Budapesten a fővárosi, az országban meg mindenhol az illetékes megyei vezetés? És hát az állam, a fene egye meg, a szokásos fűnyíró helyett, miszerint mindenhol legyen „kicsit hideg”, inkább koncentrálhatná az erőforrásait, hogy kevesebb intézmény marad nyitva, de ott már ne fázzék senki. Kiszedte az oktatást és az egészségügyet is az önkormányzatok kezéből, most mégsem látjuk ennek hasznát az egyeztetést igénylő helyzetekben.

 

Praktikus ügyek. Tudok-e úgy kapacitást növelni ezen a menzán, hogy azt a másikat lezárhassam? Tudok-e gyalogtávon, esetleg helyi tömegközlekedéssel elérhető új oktatási helyszínt adni a tanárnak, aki eddig a napja jó részét drága ingázással töltötte? Sőt, ha lenne egy központi terv mindezekről, akkor ahhoz tudnák szabni a tömegközlekedés új rendjét, ide kevesebb is elég, ott sűrítünk. Tudnánk, hol lehet nekiugrani rég várt felújításoknak – ezt is legalább ad hoc csinálja például a hegyvidéki önkormányzat vagy Szeged.

 

Triviális, de legyen itt, hogy a sorállós, helyben aláírós processzusokat most kéne csak igazán kiváltani az elektronikus ügyintézéssel. A pandémiás lezárások ezer nyűge, baja, tragédiája mellett legalább elkezdtük üzemszerűen fellőni a recepteket a felhőbe. Menjünk tovább ezen az úton!

 

De, visszaélve némiképp a helyzettel, hogy egy online felületen érem el az olvasót, hadd küzdjek kicsit a nyomtatott formátumok és az ezeket kínáló kulturális terek érdekében is, hogy tudniillik a könyvtárak. Mert szeretném innen a képernyőről kiszakítani magunkat, és megkeresni azt, mit lehet itt és most a hús-vér világban tenni. Rettenetesen rühellem a minden krízisben patológiás áloptimizmussal lehetőséget látni igyekvő nekibuzdulásokat, de ha már egyszer helyzet van, és a polgármesterek jó része a könyvtárak lezárásával kardozná le a rezsiszámlát, lécci, fussunk ezzel még egy kört. Mi lenne, ha inkább azon gondolkodnánk, hogy 2022-ben mi lehet MÉG a könyvtár?

 

 

A könyvtár definíció szerint „beülős hely”. Társasági hely. Tanulni, olvasni, a megfelelő térben mással találkozni és beszélgetni is lehetne. Kávé, konnektor, wifi. Közösségi iroda. Újságok, fejhallgatós filmek-videók. Nonszensz bezárni, gyűlölöm mára ezt a szót, bezárni, megint bezárni állami meg önkormányzati közösségi helyeket, ha mellette a franchise kávézó elbírja magát. Olyan csodálatos, reményt visszaadó, emberi és pont ezért váratlan fordulat lenne, ha az energiakrízis és a gazdasági válság kapna egy csattanós pofont visszakézből, hogy most nem az otthon rettegés lesz, hanem nézd, kitaláltuk és megcsináltuk a XXI. századi könyvtárakat. Ezek lesznek mostantól az új központjai a kirajzásunknak, a városi tereinknek.

 

És ez csak egy példa. Konstans és kevéssé kielégített, politikát érintő vágyam a tervezés, az előrelátás, az összedolgozás – erre pedig most ismét nagy szükség lenne. Esetleg kezdjenek beszélni egymással azok, akik eddig külön-külön döntöttek el és jelentettek be mindenféle szomorú dolgot. Úgy talán kisebb lenne a bánat, több a maradék.