Úgy tűnik, az impozáns, már-már fellengzősnek ható sztárparádéiról elhíresült David O. Russell (Sivatagi cápák, The Fighter – A harcos, Napos oldal) többéves hallgatása alatt sokadrangú tényezővé degradálta a működőképes történetmesélés fontosságát alkotói hitvallásában, visszatérése apropóján ugyanis egy minden aspektusában kaotikus filmmonstrumot szabadított a nagyérdeműre. A 2013-ban bemutatott, tíz Oscar-díjra jelölt Amerikai botrány után azt gondolhattuk, képtelenség tovább hatványozni az egy filmre eső világsztárok számát, a konvencionálisnak távolról sem nevezhető stílust képviselő rendező-forgatókönyvíró legújabb alkotása, a castingjához képest címében jóval minimalistább Amszterdam azonban kárörvendően cáfol rá naiv feltételezésünkre. Valósággal elfárad az ember, mire végigér az A-listás színészekkel telepakolt film stáblistáján, rögtön hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy az a szerencsés(nek tűnő) együttállás, miszerint Hollywood jelenlegi krémjének egy számottevően nagy szeletét csodálhatjuk egyugyanazon vásznon, legalább annyira garancia a biztos sikerre, mint amennyire a csúfos kudarcra. David O. Russell arányérzék hiányában szenvedő alkotói víziója miatt az Amszterdam az utóbbi eset mintapéldájaként marad emlékezetes az idei filmtermésből.

Mindez annak fényében bosszantó igazán, hogy páratlan színészgárdáján túl az Amszterdam valós alapokon nyugvó, zavarba ejtő aktualitást hordozó története révén is az év egyik nagy dobásának ígéretével kecsegtetett. A sztori magját képező „megtörtént” esemény a következő: a két világháború közötti Amerikában nagytőkések egy csoportja puccsot tervezett a meggyengült egészségi állapota miatt alkalmatlannak ítélt Roosevelt elnök ellen. A demokratikus intézményrendszer hatékonyságát megkérdőjelező pénzemberek az európai mintán felbuzdulva Mussolinihoz és Hitlerhez hasonló vezetőt akartak az Egyesült Államok élére kinevezni, ádáz tervük véghezviteléhez pedig a(z egyébként jogosan elégedetlenkedő) háborús veteránok tömegét próbálták maguk mellé állítani. A diktátori posztra kiszemelt Smedley Butler tábornok (a filmben Gil Dillenbeck tábornok, az utánozhatatlan Robert De Niro alakításában) viszont szerencsére időben felismerte a szervezkedés valódi célját, és lebuktatta az összeesküvőket. Az imént összefoglalt, felettébb izgalmas – habár részleteiben megcáfolt – történelmi miliő három barát véd- és dacszövetségének fiktív történetébe (a főbb szerepekben Christian Bale-t, Margot Robbie-t és John David Washingtont tisztelhetjük), műfaji szempontból pedig egy szövevényes bűnügyi komédiába ágyazva kerül bemutatásra a filmben. Ha mindez nem volna még elég, ráadásként az egész művet áthatja – nem csupán az elbeszélés szintjén – a korszellemre reflektáló, és a címadó város szabadságeszményével szoros relációban álló dadaizmus avantgárd művészeti irányzata.

Az Amszterdam egyik legfőbb problémája pontosan abban rejlik, amit ez a rövid ismertető is sugallni szándékozott: Russell olyan sokat akar markolni, hogy végül jóformán alig fog valamit. Az arcpirító áthallásokkal bíró sztorit – ami könnyedén értelmezhető a Trump-éra Amerikájának parabolába bujtatott kritikájaként – el-, illetve agyonnyomja a grandiózus sztárparádé súlya, de láthatóan ugyanígy nem bírja el a dramaturgia sem ennyi szereplő szimultán mozgatását. Ebből fakadóan olyan hollywoodi csillagok, mint Margot Robbie, Rami Malek vagy Denzel Washington fia, John David Washington – mivel ebben a kvázi sztár-tömegnyomorban nincs terük és lehetőségük igazán kibontakozni – kénytelenek saját intuícióik alapján felépíteni karaktereiket, aminek eredményeként valamennyi alakítás kellemetlen ripacskodásba fullad. Szívvel-lélekkel voltaképpen csak Christian Bale és Anya Taylor-Joy játszik ebben a követhetetlen színésziskolai kavalkádban, habár kettejük eszköztára sem mentes a groteszk módon túlhúzott gesztusoktól.

A dadaizmus szabados felfogása felől is magyarázható túlzsúfoltsággal persze önmagában nem lenne gond, ha mindeközben a látottak nem váltanának ki olyan mértékű érdektelenséget a nézőből, ahogyan ezen a téren az Amszterdam már a játékidő felére csúnyán elvérez. A film háromnegyede másból sem áll, minthogy a főszereplők egyik találkozóról a másikra sietnek, melyek alkalmával – a szintén A-listás szupersztárok által megformált mellékszereplők társaságában – értetlen arckifejezéssel igyekeznek megfejteni a kibogozásra váró történet igencsak nyilvánvaló fordulatát. Az alkotók fikarcnyi esélyt sem hagynak a nézőnek arra, hogy a szereplőkkel együtt derítsen fényt a titokzatos bűntény miértjeire, a párbeszédek és a felesleges narrációk ugyanis rendkívül tolakodóan nyomják az arcunkba a mondanivalót, amit így talán épp csak egy csecsemő nem ért meg. Az Amszterdamot látva egészen hihetetlen, hogy ez a fárasztóan túlírt forgatókönyv ugyanannak az embernek a kezéből került ki, aki a Napos oldal című, hamisítatlan feel-good movie-ban térdcsapkodósan vicces, megkapóan vagány dialógusokat adott Bradley Cooper és Jennifer Lawrence szájába.

Mindenképpen a film kevés pozitívuma közé sorolandó az ötévnyi szünetet követően ismét kamera mögé álló, eddig három Oscar-díjjal jutalmazott Emmanuel Lubezki (Gravitáció, Birdman, A visszatérő) operatőri munkája, aki védjegyének számító, éterien lebegő képi világával megkapóan tárja elénk a két világégés közötti Amerika kétségbeejtő kilátástalanságát, amit az a skizofrén helyzet idézett elő, hogy a népesség nagyja még nem heverte ki az első világháború borzalmait, de fél lábbal már a következő, minden addigit felülmúló pusztításban taposott. Nem érheti rossz szó a részletgazdag jelmez- és díszlettervezést sem, hiszen a film unalmasabb pillanatai – amiből akad bőven – kiválóan elüthetőek a lélegzetelállító ruhakölteményekben, valamint a hitelesen megteremtett, korhű környezetben való gyönyörködéssel – más kérdés, hogy önmagában emiatt még nem éri meg végigszenvedni a több mint kétórás játékidőt. Az egyre nevesebb produkciókban dolgozó, szintén markáns szerzői kézjeggyel rendelkező Daniel Pemberton ezúttal viszont meglehetősen jellegtelen, jobbára feledhető aláfestő zenével rukkolt elő, amihez képest az ugyancsak idén debütált Ecc, pecc, ki lehetsz? című krimi-vígjátékhoz komponált filmzenéje messze emlékezetesebbre sikerült.

Nyilvánvaló, hogy David O. Russell az időleges visszavonulása előtt készített Joy kudarcát szerette volna feledtetni, kompenzálni a minden korábbi munkájánál nagyobbat vállaló Amszterdammal, „a kevesebb néha több”-elvéről megfeledkezve mégis totálisan ellentétes hatást ért el. Fontos lenne a mélyére ásni annak a kérdésnek, minek köszönhető vajon ez az egyértelmű lejtmenet a rendező pályában olyan remekművek után, mint A harcos vagy a Napos oldal, ám kezdetnek az is megtenné, ha Russell felhagyna a tipikusan álomgyári „film mint árucikk”-felfogással – ami az ő olvasatában azt takarja, hogy egy produkció attól lesz sikeres, ha egy vászonra zsúfolja benne fél Hollywoodot –, hiszen legújabb alkotása az intő példája annak, mennyire érdektelen és didaktikus végeredményt képes szülni – bármilyen ígéretes alapanyag ellenére is – ez az attitűd.