Soha nem ér körbe – Veszprémi Szilveszter tárcája

Nincs menetrendje, mint a villamosoknak, csak érezni lehet azokat az időket, amikor megint eljönnek. Érhetnek otthon, a szobámban ülve, amikor csak annyi napfényt látok, ami betűz az ablakon, és érhet rohanásban, állomások között. Csak az hasonlít ezekben a napokban, hogy nem veszem észre a megérkezésüket, csak utólag lehet elmagyarázni, mint a túlsózott levest.
Veszprémi Szilveszter

2022. május 03. 16:21

Soha nem ér körbe – Veszprémi
Szilveszter tárcája

Nem alszom nyugodtan ilyenkor. Gyerekkorom óta nem. Azt álmodom, hogy üldöznek, és nem tudom, hogy kik azok, de biztosan többen vannak, rám tudnának törni és menekülnöm kell előlük, tudom, hogy bántani akarnak, nem is élném túl, ha megtalálnának.

 

Menekülök, de a terek felmondják a maguk okszerű, helyes rendjét. Apám házának ajtaja a nagymamám udvarára nyílik, az ólak mögött a gyerekkori hátsó kert emelkedik, ami mögött a nővéremék háza áll, de benyitva megint apám hátsó szobájában találom magam, és így újra elölről. Soha nem ér körbe, bár bizonyos szobákba többször térek vissza, több irányból, több ajtón keresztül.

 

Nem tudom irányítani a menekülést. Ha az ajtón túl egy biztos búvóhelyet is ismernék – persze, gyerekkorom óta sincs fogalmam biztos búvóhelyekről – az álmodás logikája szerint kint már úgysem annak a terei várnának. Az ajtóból sem fordulhatok vissza, akkor sem, ha volna is hová. Az sem jelentene biztosat. Érzem, hogy akkor hátba lőnének, elkapnának, két irányból is rám vetnék magukat.

 

(fotó: Kiss Ferenc Mátyás)

 

Belakni egy várost, az az ilyen álmokkal ér véget. Már nem csak a gyerekkori helyszínek ugranak fel. Eltelt hat év, tele új terekkel, ahol majdnem biztonságban érezhetném magam, potenciális búvóhelyekkel, ahol talán néhány perccel később keresnek majd. Elbújhatnék tömegekben, a Kárász utcán sétálgató emberek között, a Széchényi téren csak egy üldögélő ember lennék, aki nem gyanakodva kémlel, hanem csak a jó dolgában nem tudja mit csináljon, így mindenkit megnéz. Közelednék az OTP felé, és a vasalós ház helyén megint az otthoni ház állna az udvarán apám faházával.

 

Nincs menekvés ezekben a terekben sem. Ha a villamos el is megy épp mögöttem, és a ráragasztott reklámmatrica kitakarja a rohanásom irányát, a biztonság csak egy-egy pillanatig tart. Ha a nagyszüleim ablakából a rendőrséggel szemben mászok ki, akkor sem kérhetek segítséget, valójában egyedül vagyok a tereimben, senki nem tud a menekülésről, senki sem látja őket, én sem, de én tudom, hogy üldöznek, ők, a bárkik is, Szegeden, és régi otthonokon keresztül, nincs biztonság, nem lehet pihenni, amikor itt vannak.

 

Veszprémi Szilveszter költő, az Eközben Szegeden szerkesztője.