Simi kékben – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. február 23. 17:14

Simi kékben – Sinkovics Gábor jegyzete

„Öregen, őszen és agársoványan, mégis de jó, de jó, de jó, hogy nyár van…” (Márai Sándor)

 

Hohó, Simike, Hohó!

 

Kiabálok itt Neked, mintha legalábbis a hangerőn, a decibelen múlna, hogy hallasz-e. Jó lenne elhinni, hogy valahol ott fönt, egészen fönt már túl az űrállomásokon, a csillagok végtelen horizontján, a Mars vörös homokján létezik egy mennyország. Jó lenne hinni ebben. A maga vakító fényességével, puhaságával, szeretettengerével. Persze Neked nem ott kellene lenned, Simi, hanem itt lent, a szélfútta Földön, a mi kicsinyes gondjainkkal, nagy-nagy álmainkkal, porszemként haladva valami felé. Sokszor eszembe jut az a júliusi délután, szinte látom, ahogy haladsz az öregecske autóddal, talán Rolling Stones szólt és Mick Jagger nyomta. És Te énekelhettél, dúdolhattál, tudom is én. Mentél úgy, ahogy előtte százszor meg ezerszer azon az úton, mentél hazafelé, hogy aztán egyszer csak… 

 

Azt mondják meg van írva előre a sorsunk.

 

Valamit nagyon elírhattak Veled kapcsolatban, Simi. Annak a busznak, annak az út szélén lerobbant járgánynak nem ott kellett volna állnia. Van, aki azt állította, hogy talán rosszul lettél, esetleg infarktust kaptál, megszédültél, elájultál, mert az nem létezik, hogy fényes nappal a délutáni csúcsforgalomban az M1-esen Biatorbágy felé haladva nem lehet észrevenni egy félreállított, böhömnagy autóbuszt.

 

Vajon volt-e időd megijedni? 

 

De miket is kérdezek Tőled, hiszen ez már a múlt, júliusban lesz három esztendeje, hogy elmentél hatvannégy esztendősen. Mindössze hatvannégy esztendősen. Harminc évig dolgoztunk együtt. 

 

Majdhogynem emberöltőnyi időszak. Harminc évig hallgattam, ahogy végigcsoszogsz a szerkesztőségen abban a kék-fehér csíkos papucsodban. Mintha csak otthon, a fürdőszobába mennél. De nem volt ebben semmi póz: Te valóban otthon érezted magad a szerkesztőségben, hiszen odatartoztál, ez volt az életed.

 

A kézilabda. 

 

Nálad elégedettebb, kiegyensúlyozottabb újságírót nem ismertem. Az a mosoly, az az angyali mosoly ott az arcodon minden nap… Honnan volt benned ez a belső harmónia? Még a legzaklatottabb pillanatokban is, honnan volt az erő, hogy csak a munkára, az imádott sportágra koncentrálj? Sokszor beszélgettünk. És Te mindig viccelődtél, mindig elsütöttél valami olcsó poént, olykor vulgáris szavakkal megspékelve. És felvidítottad vele a környezetedet, mintegy jelezve: örüljetek, hogy éltek, örüljetek, hogy itt vagytok, örüljetek, hogy azzal foglalkozhattok, akit a legjobban szerettek. És milyen igazad volt, Simi. 

 

Kivételezettek voltunk, a Népsporthoz bekerülni olyan volt mint egy álom. Abban a rendszerben, a Kádár-korban, ott írni, akárcsak két sort egy Blasz I-es teniszmeccsről már rangot jelentett. És micsoda újságírókkal dolgozhattunk: Vad Dezső, Boskovics Jenő, Szekeres Pista, Varga Gyula, Gyenes J. András, Borbély Pál, Lakat T. Károly. Akkor még Borókai Gabi sem kormányszóvivő volt, hanem labdarúgó szakíró. Ott éltünk a szerkesztőségben, mert jó volt odatartozni, és jó volt együtt lenni. Később néhány évvel később még gombfocibajnokságot is rendeztünk. Az Arsenal voltam, Henryvel, Ljungberggel, Piressel, Bergkamppal, Vierával és a többiekkel. Volt egy gyönyörű felvonalazott asztalunk, meg nem mondom honnan került elő és sorsoltunk, mindenki játszott mindenkivel. Talán Te voltál az egyetlen, aki nem vett részt ebben az őrületben.

 

Aztán minden megváltozott.

 

Költöztünk egyik helyről a másikra, angyalföldi függőfolyosós bérház alagsorában írtuk a cikkeinket, miközben föntről a harmadikról öntötte ki a lavórból a vizet Rozi néni. Mentünk Zuglóba, és zabáltuk a sarki hentesnél a főtt kolbászt mustárral, friss kenyérrel. Aztán a meló után beültünk a sörre a szomszédos krimóba. Mert nem volt elég napközben együtt gyártani a híreket, még a szabadidőnkből is egymásra szántuk az időt.

 

A végtelennek tűnő időt.

 

Mert ott és akkor úgy éreztük sokszor, hogy ez már mindig így lesz. Hogy kergetjük a nem létező szenzációt, visszasírjuk a régi szép idők futballsikereit, és örökké fiatalon, teli s tele világmegváltó gondolatokkal bejárjuk az országot, a világot. Csodálatos volt Kuvaitból, Rióból, Izlandról, Tunéziából s Európa szinte minden országából tudósítani.  Azt gondoltam,  s talán valamennyien azt gondoltuk, hogy az élet császárai vagyunk. És Te, Simi, még közülünk is kiemelkedtél. Mert amíg ránk „futballszakírókra” sokszor csak legyintettek, mondván, ez ír a fociról, mikor labdát sem látott gyerekkorában, ez a tornából felmentett, ez ad nekem négyes, vagy hármas osztályzatot? 

 

De Téged, Simi már akkor is elfogadtak.

 

Elfogadtak.

 

Talán ez a legnagyobb kincs egy sportújságíró számára: hogy beléphet a klubházba, bemehet az öltözőbe, és nem súgnak össze a háta mögött, „ki ez a hülye?” hanem barátsággal, sőt szeretettel fogadják, nyilatkoznak neki, és olykor megosztják vele a legféltettebb titkaikat is. Ezt harcoltad ki Te az évek, évtizedek alatt. Így lettél a kézilabda krónikása. Már-már halhatatlan szereplője ennek az izgalmas, népszerű sportágnak. Látod Simike, most épp ez ért írok Neked. Mert immár szó szerint halhatatlan vagy. Szegeden olyat tettek, olyan gesztust gyakoroltak, hogy a könnyeimet törölgettem. Felkavart az a tisztelet, amelyet immár három évvel a halálod után is megkaptál tőlük. A várostól, a csapattól. Néhány napja jelent meg a hír, hogy az ország legjobb férfi kézilabda klubja, az új impozáns csarnokában a nemrég átadott félelmetes arénában Rólad nevezte el az újságírók számára kijelölt helységet. 

 

Jelképesen Te is kék dresszt kaptál.

 

Simon József sajtószoba.

 

Hohó Simike, Hohó!

 

Hallod ezt!?

 

Így szeretnek Téged, így és ennyire tisztelnek. Pedig soha nem voltál elfogult egyetlen klubbal szemben sem. Ugyanúgy meghajoltak előtted Veszprémben, Győrben, Tatabányán, Debrecenben és szinte mindenhol ahol csak pattogott ez a kis labda. Ha valahol megjelentél átöleltek, hellyel, már-már lakosztállyal kínáltak. Irigyeltelek Simike. Irigyeltelek a rangért, amit kiharcoltál. A tisztességeddel, a munkamániáddal, a következetességeddel, a precizitásoddal, a tehetségeddel. Hányszor hallottam, hogy németül karattyoltál mögöttem, de ha a helyzet úgy hozta, megértetted magad szerbül, szlovákul, oroszul, tán még spanyolul is. 

 

Hiányzol, Simike!

 

Hiányzol a kollégáidnak, már akik Veled dolgoztak, s tudták, milyen ember is vagy. S hiányzol a sportágból, nagyjából tudom mit írtál volna most a kudarccal végződött, részben hazai rendezésű férfi kézilabda Eb után. Tudom, mert ennyire ismertelek. Szóvá tetted volna finoman, de határozottan, hogy sok, túlságosan sok az idegenlégiós, hogy világválogatottakat vásárolnak össze itt is ott is, amott is, hogy a magyar gyerekek csak a futballban epizodisták, miközben dán, spanyol, szerb, izlandi s még ki tudja, milyen náció képviselői játsszák a főszerepet. Aztán tessék, ennek itt van az eredménye.

 

Büszke vagyok Rád, Simike és hálás vagyok Szegednek. Engem itt befogadtak, lehetőséget adtak arra, hogy kiírjak magamból indulatot, dühöt, keserűséget, vagy épp reményt. 

A Te emlékedet pedig megőrizték az utókornak.

 

Furcsa hogy itt és így „találkoztunk újra”. A szerkesztőségben soha nem beszéltünk politikáról, nem érdekelte egyikünket sem. Aztán amikor a gázszerelő és csapata átvette a sportnapilapot, és nem sokkal később az idevezényelt komisszár, párttitkár, behívatott magához és azt kérdezte tőlem: miért vagyok én itt ekkora nagy sztár. S én csak néztem rá bambán és már sejteni lehetett, hogy új idők jönnek. Amikor riadtan, vagy inkább dühödten erről beszéltem Neked, csak mosolyogtál, s azt mondtad: „ne játszd a forradalmárt, ne hadonássz fakarddal, ne menj neki a falnak. Csináld azt, amit eddig, csendben.”

 

Talán igazad volt.

 

Talán kussban kellett volna maradni. 

 

Talán nem kellett volna beleírni egy cikkbe, hogy sertéstelep, és akkor a rendszerszolgának, ennek az olcsó propagandistának, az én kollégámnak nem kellett volna átírnia a sertéstelep szót nyesttelepre.

 

De arra pontosan emlékszem, hogy milyen képet vágtál velem együtt, amikor az ablakból néztük a Népszabadságos kollégák dühös arckifejezését, ahogy a székház kapuján próbálnak bejutni az épületbe, és mi akkor is csak kussoltunk. Gyávák voltunk ahhoz, hogy szolidárisak legyünk velük.

 

Hagyjuk is Simike.

 

Ez már a múlt.

 

Hatvannégy esztendős voltál a végzetes balesetkor, de tudom, hogy nem érdekelt a kor. Nem foglalkoztál az idő múlásával, a nyugdíj lehetőségével, a visszavonult, nyugodt élet unalmával. Írni akartál és dolgozni, és szépen megöregedni. Ott bent a szerkesztőségben. És ahogy Márai írta: de jó, de jó, a nyár

 

A nyár, az a július, az a végzet felé terelt július, amikor Te elindultál haza az öregecske autóddal…

 

Harminc év együtt – harminc év tollal a kézben, vagy az Erika írógép, a klaviatúra mögött.

Így volt ez tökéletes Simike. 

 

Annyira tökéletes, hogy legendává váltál.

 

S ha majd húsz, meg harminc év múlva a szegedi csapat addigra már többszörös Bajnokok Ligája-győztes szegedi csapat, meccsére a Barcelona, vagy a PSG elleni derbire sétál ki néhány ifjú kolléga, és azt kérdezik egymástól: Te, ki volt ez a Simon Józsi? Akkor lesz ott még a klubnál valaki, aki elmagyarázza nekik, és mesél Rólad. 

 

Köszönet Szeged.

 

Hajrá Kékek!

 

Hohó Simi, Hohó!

 

Az élet ajándéka olykor felülírja a halált is.

 

(Fotó: Pick Szeged)