Ezt a filmet nem Tarantino rendezte, hanem kollégája, az Élet. Mert ez a mi filmünk, a Kárpát-medencei filmszínház nézőié – akik csak néznek ki a fejükből. A cselekmény szerteágazó, olykor kibogozhatatlan, van benne némi Fellini, Antonioni, Bertolucci, Goddard, Truffeaut, és a magyar újhullám, Rákay Philip hatása is. És ebben is fontos szerepet játszik egy slozi, amelyben ponyvaregényt lehet olvasni.

De ez a slozi ott áll kint az utcán.

Szélfútta, mobilizálható, afféle szimbólum.

A mi Kárpát-medencei filmünk szimbóluma.

A férfi, aki cipeli magával a slozit, a köztévé épülete elé. A férfi, aki cipeli magával a házát, a sátrát, az alvóhelyét, hogy új életet kezdjen legalább egy hétig. És mi, mozinézők szurkolunk neki, vagy épp kiröhögjük. Kiröhögjük szánakozva az olcsó, hatásvadász performansza, magamutogatása miatt – vagy szurkolunk neki, hogy ő, legalább ő egyedül csináljon valamit ténylegesen a korrupt, elátkozott, hazug rendszer ellen. Ez a mi filmünk. Lehet így is nézni, meg úgy is. Drámaként, vagy vígjátékként. Pedig sok nevetnivaló nincs a történetben. Az élet nevű rendező gondoskodott róla, hogy elvegye a jókedvünket. Gondoskodott róla, hogy a történetben elhangozzanak olyan mondatok, minthogy: „csak kórházba ne kerülj, mert élve nem jössz ki onnan...” meg olyanok, hogy „a közpénzből, a mi pénzünkből folyamatos hazugság árad, ömlik ránk a köztévéből”. A férfi ott a sátorban Don Quijoténak öltözött, és folyamatosan megy, megy neki a szélmalomnak. Néhány százan, tán ezren mentek vele – neki a szélmalomnak, fáklyákat gyújtottak, táblákat emeltek a magasba és hangos rigmusokat kiabáltak. Elkeseredve, dühödten.

De a szélmalom áll.

És ontja magából a romlott terményeket.

A film címe, a mi filmünk címe sátorponyvaregény, és nem Travolta ül lyukas zokniban a slozin. Hanem az a férfi, akit korábban ugyancsak lyukas zokniban örökítettek meg. A lyukas zokni a másik szimbólum. Pedig a férfi szemben a szélmalommal fontos dolgokról beszélt. Hol monológszerűen, egyedül a téren, hol pedig a közel ezer fős támogatói csapatnak. Elmondta, miért is kellene folyamatosan tiltakozni, utcára vonulni, tüntetni. Elmondta, hogy itt, ebben a szélmalomban vigyáznak leginkább, legjobban a hatalomra, hogy ez itt a titkos laboratórium, amelyben folyamatosan kifőznek valamit, és csak tálalják, tálalják, tálalják. Hadd nyelje azt a nép. 2022 őszén néhány percre a tél hatalomátvétele előtt koronavírus-járvány után és tán előtt, közeli háborútól megfélemlítve egyre mélyülő válságtól sújtva, így élnek most itt a Kárpát-medencében az emberek. Színes, szélesvásznú filmet néznek, amelynek kockáit, és amelynek cselekményét már maguk sem hiszik el. Mert a jelenetek abszurdak, a hatalom gazdagodásáról, ilyen-olyan pénzosztásokról, földek vásárlásáról, cégek terjeszkedéséről, oligarchák, újgazdag NER-szolgák széles vigyoráról szólnak. Miközben az átlagember krumplit válogat a piacon, megdöbbenve nézi a tojás árát. Már nem meri kinyitni a postán küldött gáz- és áramszámlát tartalmazó borítékot. Már folyamatosan számol, oszt, szoroz, hogy akkor gyógyszer, kaja, mi legyen, mi maradjon? Abszurdisztán ez. Egy felborult világ szürreális pillanatai.

Miközben a férfi ott ült a sátorban egy hétig, a néző pedig várja, hogy a film valamiféle megnyugvást hozzon. Hogy legyen benne némi optimizmus, derűszerű. Tán egy csókjelenet. Tán egy szerelmes hangulatú séta a Duna-parton. Szigorúan férfi és nő szereplésével. De a film forog tovább, és a hangulata egyre komorabb. És a néző itt a Kárpát-medencében folyamatos magyarázkodást hall, magyarázkodást, mellébeszélést, ígérgetéseket. És a háttérben emberek vonulnak az utcán, kiabálva, vagy olykor némán, vonulnak, mintha egykori önmagukat keresnék ott a flaszteren, vagy legalább valamiféle jövőképet, ami nincs. Vagy ami van, azt jobb nem utolérni. Emberek vonulnak elkeseredve. Immár megszokott kép 2022 Magyarországán. Tüntetnek, párbeszédet követelnek, segítséget várnak.

Pedagógusok, egészségügyi dolgozók, kisemberek.

És a férfi ott a sátorban egyedül mutatja meg, hogy nem elég a könyörgés, nem elég a felemelt hang, mert a hatalom cinikusan felel rá.

Cinikusan, vagy sehogy.

Legalább egy sátor kell, mellé hordozható vécé, a slozi, a szabadságharc jelképe.

Az ország itt a Kárpát-medencében még soha nem volt ilyen morális, mentális válságban. Még soha nem gyűlölte egymást ennyire magyar és magyar, még soha nem fordult elő, hogy bajban, nagy bajban nem összefogott a nép, hanem széthúz, egymásra mutogat, és ellenségképet gyárt.

Még soha nem fordult elő az sem, hogy a közbeszéd gyomorforgatóvá, sőt undorítóvá váljon. Hogy a hatalomtól megrészegült megmondóemberek, a NER-csicskák nyilvánosan megalázzanak politikusokat, politikusnőket. Kecskét dugni, vagy a polgármester-asszonyt?

És haladunk, félve haladunk a karácsony felé, miközben nincs nyugalom és nincs biztonságérzet az országban.

A sátorponyvaregény még nem érhet véget. Megannyi fordulatot, és fájdalmat tartogat. A férfi a sátorban a szélmalom előtt már összepakolt, de azt ígérte, visszajön. Visszajön, és újra felveszi Don Quijote jelmezét. Mi szurkolunk neki, vagy kiröhögjük. De leginkább magunkon röhögünk, a saját kínunkon, hogy hittünk a könnyű szóknak, a fizetett pártfogóknak. Hittünk a süket dumának, hittünk harminc–negyven éve és most is.

És néha azt kérdezzük kínunkban, keservünkben.

Örülünk, Vincent?

De Vincent nem felel.

Talán ő is a sátorponyvaregény folytatását várja.

A slozival megint a szélmalom előtt.