A kávéház soha nem a kávéról szólt, hanem a közösségről. A kávéház lényegében felnőtt napköziotthon volt 

– adta meg az alaphangját a Radnóti-estek szerdai beszélgetésének Saly Noémi, aki 1995 óta szenvedélyes kutatja a magyarországi kávéházak történetét. 

Kávéházak nem csak eltűnnek, hanem születnek is – vetette fel az est moderátora, Szilágyi Zsófia, a szegedi egyetem irodalomtörténésze, utalva arra, hogy a bölcsészkaron nemrégiben megnyitott Cafe Radnótit, ha némi megszorítással is, mégis lehet kávéháznak nevezni. 

Ez persze öröm, mert 1948-ban a Rákosi-rendszer szinte egy mozdulattal elsöpörte a hazai kávéházakat, éppen azért, mert azokban szabad, kritikai szellem és hangvétel uralkodott, egy diktatúra pedig semmitől nem fél úgy, mint ettől – válaszolta Saly Noémi, aki szegedi egyetemistaként még tornaórákra járt abba a helyiségbe, ahol utóbb kialakították a Cafe Radnótit.

Visszatérve az eredeti témához elhangzott, hogy a nagyvárosokban élő fiatalok számára volt pótolhatatlan hely a kávéház, mert egy idegen városban a másokkal való ismerkedés, a kapcsolati háló megteremtése itt ment a legkönnyebben és magától értetődő módon. Akár biliárdozás közben.

A kávéházban normális körülmények között, normális dolgokról lehetett beszélgetni. Nem véletlen, hogy Európában a forradalmak a kávéházakból indultak el – tette hozzá a kutató, jelezve, hogy annak falai között gondolkoztak, beszélgettek és vitatkoztak az emberek. 

Európa első kávéházai két olyan óriási jelentőségű kereskedővárosban jöttek létre, mint Velence és Marseille. 

Vegyük figyelembe, hogy sokáig nem alakulnak ki se a földrész fejlettebb országaiban, sem idehaza a kereskedelemnek azok az intézményei – bankok és tőzsdék –, ahol találkozhattak volna egymással a kereskedők és az üzletemberek. Számukra is természetes találkozási pont lett a kávéház. 

Magyar példával élve ezt azzal szemléltette Saly Noémi, hogy a 19. század első felében a háromezer lakosú Pestre egyszerre érkezett meg közel harmincezer kereskedő, akik más termékek mellett „elhozták” Bácska és Bánát összes eladásra szánt gabonáját. Az üzleti tárgyalások kitűnő helyszíne volt a kávéház.

Ebben az értelemben legendaoszlató volt a szerdai Radnóti-esten elhangzott előadás, mert a magyar közönség kizárólag az irodalmi kávéházakról tud (Kosztolányi, Karinthy, Márai és Nagy Lajos nyomán) másfajtákról viszont nem. Az ilyen jellegű helyek fenntartása sokba került, az ehhez szükséges pénzt a tehetős üzletemberek és kereskedő jelentős ottani fogyasztásából fedezték. A hazai kávéházak ranglistáján az első világháború előtt a második helyett Nagyvárad foglalta el, mint az akkori második legpolgáribb város.

Magyarországon 1880 és 1948 között egy évbe egyszerre 3-400 kávéház működött, a Millennium évében (1896) 591, de ezek közül sok rövid időn belül tönkre ment. Ezek közül irodalmi kávéház csupán a New York, az Abbázia, a Japán, a Centrál és a Hadik volt, vagyis alig valamivel több, mint a működők egy százaléka. 

Miből tartották el magukat az irodalmi kávéházak, mert a közismert, hogy az írók, költők, újságírók akkor sem kerestek sokat? – firtatta Szilágyi Zsófia, amire érdekes választ kapott. A New York Kávéház felismerte, hogy üzleti szempontból is kifizetődő, hogy a kortárs irodalom alakjai üljenek asztalaiknál, mert ahová a költők járnak, oda járnak a szép nők. Ahová a szép nők járnak, odajárnak a gazdag férfiak. Mint az élet bizonyította, ez nagyon is életképes üzleti modell volt.

A New York Kávéház gazdagságát mutatja, hogy oda négyszáz lap járt. Az elit francia irodalmi folyóiratoktól az ócska osztrák pornó lapokig, és minden, ami e kettő között található. Ráadásul egyfajta irodalmi értékítélettel ruházta fel magát a főpincér, aki egy személyben döntötte el, hogy az irodalmárok közül kik fogyaszthatnak hitelbe, és kik nem. 

Egyszerűen fantáziát látott a főpincér bizonyos írókban és költőkben, az érvényesülést és azt, hogy ezzel biztos fizetők lesznek – szűrhető le a tanulság. Ehhez hozzátartozik, hogy a korabeli Magyarországon a sikeres írók celebek voltak, mert „akkor még nem Győzike volt a színvonal” – fogalmazott az előadó. A hírességek, más szóval celebek jelenléte jó fényt vetett a kávéházakra. 

Művelődéstörténeti kutatásait Saly Noémi nem a hazai kávéházak történetének feltárásával kezdte, de amikor 1995-ben hozzálátott a korábban a szegedi egyetem bölcsészkarának francia szakos hallgatója ennek a feladatának, rájött, hogy kincsesbányára bukkant.

És tényleg, kincseket kaptunk tőle ezen az esten.