Rugalmas elszakadás, avagy Putyin pincsije már megint mellétrafált

A különleges katonai művelet nyilvánvalóan a terv szerint halad – csak éppen a terv változik folyamatosan. Az orosz hadsereg most éppen nagy erőkkel tör előre keleti irányba, Putyin katonái átkeltek a Dnyeper bal partjára, és már a Krímet vették célba. Az ellenségtől való rugalmas elszakadás, az erők átcsoportosítása és az arcvonal kiegyenesítése folytatódik.
Besenyei Zsolt

2022. november 11. 08:38

Rugalmas elszakadás, avagy Putyin
pincsije már megint mellétrafált

Herszon feladása komoly fordulópont az orosz–ukrán háborúban, csak magához az invázió kezdetéhez, valamint az északi front összeomlásához, a Kijev alóli levonuláshoz mérhető. A dél-ukrajnai várost még március elején foglalták el az oroszok, ez volt az egyetlen jelentős trófea az invázió elején, mert az egyetlen ukrán megyeszékhely került ezzel a kezükre.

 

Herszon az egyike annak a négy oblasztynak – Donyeck, Luhanszk és Zaporozssije mellett –, amit még két hónapja sincs, hogy hivatalosan Oroszországhoz csatoltak egy illegitim, fegyverrel ellenőrzött népszavazásnak nevezett politikai akció után.

 

A mostani kivonulással tehát moszkvai nézőpontból orosz földet engednek át az ellenségnek.

 

Amióta Orbán Viktor nyilvánosan is hangot adott azon véleményének, hogy Ukrajna nyugati segítséggel sem tudja megnyerni ezt a háborút,

  • Oroszország ellenben akkora fölényben van, hogy nem tudja elveszíteni,
  • a frontvonal még messze van, de közeledni fog Magyarországhoz,

nos, azóta az ukránok területeket szereznek vissza, az oroszok hátrálnak, feladták Kupjanszk, Izjum és Liman után most Herszont is, a frontvonal egyre csak távolodik.

 

Jó tudni, hogy biztos kezekben vagyunk, mert a vezénylő tábornok halálpontosan jósolja meg a jövőt.

A Dnyeper jobb pártjának feladása elsősorban azért jelent komoly fordulópontot, mert ezzel az oroszok beismerték, képtelenek a háború folytatására, és feladták az egyetlen lehetőséget az offenzíva felújítására, újabb területek szerzésére Mikolajev és főként Odessza irányába.

 

Onnan indultunk, hogy Putyin egész Ukrajnát magának akarta. Fenntartotta a jogot szövetségi állammá alakítására, a vezetés lemondatására („denacifikáció”), a hadsereg lefegyverzésére („demilitarizáció”), a teljes kapitulációra, orosz bábkormány alakítására.

 

A hivatalos indokok nyilvánvalóan hamisak voltak, Ukrajnának esélye sem volt a NATO-tagságra, az atomfegyverkezésre, vagy hogy Oroszországot támadni képes rakétarendszereket szerezzen. Donbaszi népirtás pedig nem történt, nem is tudott történni, az a terület már nyolc éve orosz kézben van, az ukránoknak előbb el kellett volna foglalni, hogy népet tudjanak irtani; feltéve, de nem megengedve, ha amúgy szándékukban állt volna.

 

  • Miután nem virággal, hanem Stingerrel és Javelinnel fogadták az orosz hadsereget, a B terv az lett, hogy három irányból kell elfoglalni Ukrajnát a Dnyeperig, benne Kijevvel, továbbá a tengermelléket Odesszával, és Putyin felújította korábbi ajánlatát Lengyel- és Magyarországnak, valamint Romániának Nyugat-Ukrajna megszállásra – Orbánékon kívül nyilvánosan ezt mindenki más visszautasította.
  • Miután ez is kudarcba fulladt, az orosz diktátor véget vetett volna a háborúnak, és további területek elfoglalása helyett vér nélkül, diktátummal akarta létrehozni az úgynevezett Novorossziját hét keleti és déli ukrán régióból, Harkivból, Luhanszkból, Donyeckből, Zaporozsijéből, Herszonból és a Krímből, valamint az odesszai kerületből.

 

Az ukrán vezetés azonban elutasította, hogy önként átadja az ország mintegy harmadát. Ebből lett azután a nyár eleji véres donbaszi orosz offenzíva, aminek a HIMARS-ok bevetése vetett véget.

 

Putyin céljai rugalmasan változtak.

  • Előbb Amerika kivonulását követelte Európából és a NATO feloszlatását, azután a NATO visszavonulását az 1997-es határok mögé (ami többek között Magyarország kizárását is jelentette volna), végül már beérte volna az ukrán NATO-tagság kizárásával.
  • Ez utóbbit könnyen megkapta volna, ha feladja a Donbaszt és megelégszik a Krímmel. De ő Ukrajnát akarta. Előbb a száz százalékát, azután a hetven százalékát, végül megelégedett volna a harminc százalékával is.
  • Nyár végére már akár húsz százalékkal is beérte volna. Júliustól bizonyossá vált, hogy az orosz hadsereg képtelen kiterjeszteni a hódításait, és folytatni az offenzívát, onnantól Putyin békét és tárgyalásokat követelt. Nem véletlen, hogy európai pincsijei ekkortól újították fel a tárgyalások és a fegyverszünet szükségességének hangoztatását.

 

A tárgyalások fű alatt alighanem zajlottak is. Az oroszok nyilvánosan Ukrajna kapitulációját követelték, az informális ajánlat azonban a status quo-alapú béke lehetett, azaz hogy Putyin megtartja az elfoglalt területeket, Ukrajna körülbelül ötödét.

 

Ez egyfelől jelezte, hogy Oroszország gazdaságilag (a szankciók működnek!) és katonailag (a világ második legerősebb hadsereg, hehe) is kimerült, Észak-Koreával, Afganisztánnal, Szíriával és Iránnal a háta mögött nem képes legyőzni a – szerinte – hanyatló Nyugat által támogatott Ukrajnát.

 

Másrészt arra is rámutatott, hogy Putyin inváziójának nemcsak oka nem volt (mint fentebb már vázoltam), de célja sem: az orosz hadicélok rugalmasan, de folyamatosan mérséklődtek.

 

A Dnyeper nyugati partjáról való orosz visszavonulás mögött az ukránok – állításuk szerint – csapdát gyanítanak, de ők azt gyanítottak márciusban is, a kijevi orosz visszavonulás bejelentésekor. Az igaz ugyan, hogy Herszont jól lehet lőni, ha átkerül az ukránok kezére, viszont a Dnyeper partjáról már képesek elérni a Krímet, és válaszolni tudnának az oroszoknak. Akik a Dnyeper gátját is hiába robbantanák fel: saját magukat fullasztanák vízbe, mivel a keleti part alacsonyabban van, mint a nyugati.

 

A herszoni kivonulás – ami még nem történt meg, de a város környéki falvakat sorra hagyják el az oroszok – mellett szólnak katonai érvek. Leginkább az ellátás kilátástalansága, mivel az ukránok szétlőtték a városba vezető hidakat. Viszont ugyanez volt a helyzet már szeptemberben is, amikor a tábornokai Herszon feladását indítványozták Putyinnak, aki azonban ehelyett inkább megerősítette, és feladta a kedvéért a front északkeleti, harkivi szárnyát, ahol aztán át is törtek az ukránok.

 

Herszon kiemelt jelentőségét az oroszoknak az is mutatja, hogy bár augusztus végéig nem folytak ott komoly harcok, a harcképes erőik csaknem harmadát ezen a területen állomásoztatták. A kudarcos mozgósítás is a város védelmét célozta volna: úgy erősíteni meg a többi frontszakaszt ágyútöltelékekkel, hogy Herszon védelme közben nem gyengül.

 

Herszont feladás helyett Putyin inkább második Sztálingráddá akarta változtatni, nemhogy kivonult volna, de Oroszországhoz csatolta, és inkább választotta a politikailag minimum kockázatos mozgósítást, mintsem a lemondást a városról. A mobilizáció közben csúnya kudarcba fulladt: 300 ezer évtizedekkel ezelőtt kiképzett, erőnlétileg azóta legyengült katonát sikerült bevonniuk, de nekik sem tudtak felszerelést, sőt fegyvert vagy élelmet adni, miközben a hadköteles korosztályokból 700 ezren menekültek külföldre.

 

Most viszont odadobták a stratégiai jelentőségű Herszont az ukránoknak, Oroszország egy darabkájáról, a „szent anyaföldről” mondanak le; legalábbis saját bejelentésük szerint.

 

Mi változott szeptember óta?

A hivatalos indoklást nyugodtan elvethetjük: az emberéletek védelme köztudottan prioritás az orosz a hadseregben, amit jól mutat az is, ahogy a frissen mobilizált bakákat kímélik: felkészítés vagy felszerelés nélkül küldik őket a frontra.

 

Bár a katonai racionalitás is magyarázná a kivonulást, Putyin szintén nem ennek szem előtt tartásáról híres, amit például magának a háborúnak az elindítása is jelzett már.

 

A legvalószínűbb magyarázat az a híresztelés lehet, hogy oroszok újabb tárgyalási ajánlatot tettek le az asztalra, és ennek demonstrálása a Dnyeper nyugati partjának feladása.

 

Ahogy fentebb is írtam már: eredetileg teljes Ukrajnát, majd a kétharmadát, végül hét oblasztyot akart Putyin: a már nyolc éve Oroszországhoz csatolt Krím mellett Harkivot, Luhanszkot, Donyecket, Zaporizssijét, Herszont és Odesszát.

 

Utóbb azután ez ötre csökkent, Harkiv és Odessza kimaradt, sőt, négyre, mert Herszonnak és Zaporzssijének csak a már elfoglalt területét – körülbelül a felét – akarta megtartani. Viszont Donyecket kiterjesztette volna, ez magyarázza az ismétlődő értelmetlen és szuicid kísérleteket Bahmut bevételére.

 

A Nyugat azonban nem egyezett bele Ukrajna egy részének orosz megszállás alatt maradásába, hiába indított ellenünk Putyin energiaháborút a nyár elején az Északi Áramlat leállításával, a földgázpiac sokkolásával, és Ukrajnát sem sikerült tárgyalóasztalhoz kényszeríteni az energiaháború 2.0-val, az erőművek bombázásával.

 

Az esetleges új ajánlat a békeegyezményért cserébe „csak” a Krím és a megszállt luhanszki terület orosz voltának elismerése, valamint Donyeck megye átengedése az eredeti határaival.

 

Ez hatalmas stratégiai vereség a kiinduló állapothoz képest, az orosz birodalmi-nagyhatalmi álmok csődje, a világ második legerősebb hadserege kolosszális kudarcának beismerése – de még mindig valami, amit sikernek lehet tekinteni, vagy annak bemutatni Putyin arcának megmentése érdekében.

 

Zelenszjkij azonban elzárkózott az ajánlattól, és talpalatnyi földet sem akar átengedi a régi Ukrajnából. Intő jel lehet azonban a Washington Post minapi cikke, amely szerint az Egyesült Államok arra próbálja rászorítani az ukrán elnököt, hogy ne zárkózzon el a tárgyalásoktól, mivel „a partnerek egy részén ukránfáradtság” tapasztalható. Ezt egy névtelen illetékes nyilatkozta a lapnak, alighanem maga A. B. külügyminiszter, aki ezzel Európára tolná a felelősséget a Putyinnak tett engedményekért. És aligha téved nagyot, Scholz és Macron után se az új brit, se – Melloni minden fogadkozása dacára – az új olasz kormány nem lelkesedik a háború folytatásáért. Orbán nem játszik ebben semmilyen szerepet.

 

Az amerikai kényszerítés nem magukról a tárgyalásokról szól, mert azok informálisan, ilyen-olyan közvetítőkön keresztül indirekt módon a szokás szerint egyébként is zajlanak, hanem hogy Zelenszkij fontolja meg Donyeck ukrán kézen lévő felének átengedését Zaporozssijéért és Herszonért, valamint a békeegyezményért cserébe.

 

Az ukránok alighanem ezt az engedményt próbálják elkerülni, amikor herszoni csapdáról és orosz erőgyűjtésről beszélnek, és a télre várnak, amikor a felszerelés és élelem nélküli orosz katonák maguk menekülnek el a frontról anélkül, hogy bármit – főleg Donyecket – kellene adni nekik érte.

 

Onnan nézve Zelenszkijnek biztosan igaza van, hogy utóbb börtönt kockáztat, ha önként mond le ukrán területekről, az újraválasztására szinte biztosan keresztet vethet a nacionalistákkal szemben.

 

Továbbá Putyin vagy egy új orosz vezetés értékelheti sikerként, hogy egy évtized alatt, százezrek életéért cserébe, valamint milliók életének tönkretétele árán sikerült megtartaniuk három ukrán régiót a huszonhétből, érdemes tehát időnként újrapróbálkozni.

 

A harc tehát most két fronton is zajlik: egyrészt az ukrán és az orosz hadsereg, másfelől pedig ukrán vezetés és saját támogatói között. Herszon feladása, ami az oroszok részéről a gyengeség jele és stratégiai vereség az egyik fronton, győzelem lehet a másodikon, mert kizárja az offenzíva folytatását Odessza irányába, amivel azt üzenheti Európának, hogy az orosz veszély elmúlt, három ukrán régió átengedése pedig nem olyan nagy ár Putyin pacifikálásért és a háború végéért cserébe.

Címlapon

mutasd mind

Vélemények

mutasd mind