– A Zeneakadémia elvégzése után hívták először Szegedre tanítani, végül pár évvel később Szolnokról érkezett a Szegedi Tanárképző Főiskolára. Miért volt szükség ilyen vargabetűre?

– 1964-ben valóban hívtak a tanárképző főiskolára, de mert a tanszék akkor adjunktusi státuszt kapott, tapasztaltabb kollégát kértek fel. Így Szolnokon kezdtem a pedagóguspályát az ének-zene tagozatos általános iskolában, és amikor öt év múlva lett Szegeden tanársegédi státusz, eljöttem.

– Egy évvel később Bostonba ment Szegedről. Hogy jutott ki az Egyesült Államokba, és nem gondolt rá, hogy kint maradjon?

– Boston egyik elővárosában működött a Ford Alapítvány segítségével létrejött Kodály Intézet, a vezetője többször járt a kecskeméti Kodály-iskolában, és valószínűleg az ottani igazgató, Nemesszeghyné Szentkirályi Márta ajánlott engem. Biztonságot adott, hogy megvolt a repülőjegyem visszafelé is. Másfél évig dolgoztam kint; az első időszakban óvodásokat és sérült kisiskolásokat tanítottam énekelni, felkészülésként sok amerikai gyerekdalt tanultam meg. Ahogy azok a kicsik megtanulták, hogy megfogják egymás kezét, hogy körjátékot játsszanak vagy párt válasszanak! Gyönyörű munka volt. Később azt a feladatot kaptam, hogy diplomás tanárokat tanítsak a Kodály-módszer alapján, és az óráikhoz módszertani felkészítést adjak.

– Boston után egy évig tanított újra Szegeden, majd Kecskemétre ment, ahol később kilenc évig igazgatta a Kodály-iskolát.

– Nemesszeghy Márta néni hívott, aki akkor már súlyos beteg volt. Gyakorlatilag egy évtizedet töltöttem Kecskeméten. A Bartók Kórushoz ezalatt is hetente kétszer visszajártam Szegedre, ahol 1972-től a kórus vezetése rám maradt. 1983 óta folyamatosan itt élek Szegeden. Először a Tömörkény-gimnáziumhoz tartozó zeneművészeti szakközépiskolát vezettem hat évig, majd a felsőoktatásban és a konzervatóriumban dolgoztam.

– Belegondolt már, hány ezer kis- és nagy gyerek, főiskolai hallgató, kolléga volt a tanítványa?

– Nem tudom. Sokuk nevére még emlékszem, de ha a nevükre nem is, az arcukra, a tekintetükre mindenképpen.

– A botfülű gyerekeknek is kedvet tudott csinálni az énekléshez?

– Az igazi botfülűség annyira ritka, mint a született vakság. Kecskeméten a Kodály-iskolába kísérletképpen mindig felvettünk olyan gyerekeket, akik nemigen tudták kiénekelni a gyerekdalokat, de előbb-utóbb felzárkóztak a többiekhez. Ha időben, játékosan és kellő szakértelemmel elkezdik fejleszteni a hallást és a hangot, akkor fejleszthető. Kiváló megoldás, ha az anyuka sokat énekel a gyerekének, akár már a várandósság alatt is.

– Hogyan döntötte el, hogy melyik kórussal mit énekeljenek?

– Az a kórus létszámából, hangi adottságaiból, zenei képzettségéből adódik. Ismerni kell a zeneirodalmat, és várni, hogy „zene őfelsége” megszólítsa az embert.

– Harminchárom évig vezette a Bartók Kórust, egy ideje örökös karnagya. Utóbbit hogyan kell elképzelni?

– Egyszerűen, megválasztottak. A kórus annak idején Kardos Pál keze alatt indult el, neki én növendéke voltam a Miskolci Zeneművészeti Szakiskolában. Örömmel énekeltem a Bartók Kórusban, és amikor megvált a társaságtól, valakinek folytatnia kellett, és én lettem az.

– A konzervatóriumban lánykórust is dirigált, 1991-től hét éven át.

– Szenzációs jó kis közösség alakult ki. Alapvetően a zongora főtárgyas növendékek jártak a konzervatórium énekkarába, vagy olyan hangszeren játszottak, ami a zenekarban éppen nem kellett. Viszont tegnap néztem meg egy régi felvételüket; ott énekelt Szirtes Edina Mókus is, pedig ő hegedűs volt, nagyon lelkes kórustagként emlékszem rá. Életünk első rádiófelvételét a Magyar Rádió kiküldte a BBC versenyére, beválogattak bennünket a döntőbe, ahol élő adásban énekeltünk, harminchat országban hallottak bennünket. Megnyertük az egyneműkari kategóriát.

– A Lauda kórusnak sok szép díjjal ismerték el a tevékenységét. Nyugdíjazása után fiúkórust hozott létre Diapente néven, mely 2010-től működött három évig.

– Született egy terv, hogy két kórus összefogásával megszólaljon Szegeden a Zrínyi szózata, ami nagyon ritkán hallható Kodály-mű, végül azonban egyeztetési problémák miatt nem jött létre az előadás. Mivel közeledett az Éneklő Ifjúság Kórustalálkozó, megkérdeztem a fiúkat, jelentkezzük-e. Jól sikerült a szereplés, és együtt maradt a társaság, később is nagyon szépen énekeltek.

– Fejből idézi fel az évszámokat, neveket, szerzőket, kórusműveket. Mivel tartja ennyire frissen magát?

– Munkával; foglalkozom a szakirodalommal, tartom a kapcsolatot a KÓTA művészeti bizottságával, a Magyar Kodály Társasággal, korábbi munkatársaimmal.

– Miből fakadt az elkötelezettség, ami a pályához fűzte?

– Azt hiszem, nem volt sem tanítási óra, sem énekkari próba, ami nehezemre esett volna. Természetesen éreztem, hogy munka, és meg kell mindenért küzdeni, fel kell készülni. Mindig örömmel csináltam, ajándék volt minden pillanat.

– Mi marasztalta Szegeden?

– Életem során Szolnokhoz, Kecskeméthez és Szegedhez kötődtem, egyiket sem a város miatt választottam, hanem az ott folyó munka miatt. Nagyon szívesen emlékszem vissza a kecskeméti időszakra, mert egy csoda a Kodály-iskola gyerekestől, tantestületestől. Nekem ott csak annyi volt a dolgom, hogy megőrizzem az örökséget, mindazt, amit Nemesszeghy Márta néni teremtett. Időben a legtöbbet Szegeden töltöttem, 1983 óta itt élek, a tevékenységem nagy része is ideköt. Sok jó kollégám volt, nagyszerű növendékek, kiváló muzsikusok, csodálatos kórusok, úgy hiszem, eredményesen töltöttem el azt a pár évtizedet itt Szegeden. Szép és kulturált város, színes kulturális élettel, gyönyörű a Tisza-part. Mint dombvidéki gyereknek, egy kis dimbecske-dombocska hiányzott, de komolyra fordítva a szót, egy igazi hangversenytermet megérdemelne a város és a benne élő sok kitűnő muzsikus. A színház szép, de nem hangversenyterem, nem arra való.
 

Rozgonyi Éva méltatása

 

A Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége, a KÓTA laudációja: Rozgonyi Éva kettős hivatását a legendás békés-tarhosi énekes iskola alapozta meg, a Miskolci Zeneművészeti Szakiskolában Kardos Pál gazdagította és mélyítette el. A Zeneakadémián Szőnyi Erzsébet és Vásárhelyi Zoltán növendékeként 1964-ben kapott kitüntetéses diplomát. Tanított Szolnokon, Szegeden, Kecskeméten és az Egyesült Államok intézményeiben óvodától felső fokig gyakorlatilag minden korosztályt. Együtteseit szisztematikus kórusnevelő munkával jelentős hazai és nemzetközi sikerekre vezette. Nemzeti és nemzetközi kórusversenyek zsűrijének tagja, illetve elnöke. Határainkon belül és kívül számos karnagyi kurzust tartott, a legközelebbit ez év nyarára tervezi. Egyéb elismerések mellett Liszt- és Bartók–Pásztory-díj fémjelzi a munkásságát. Az a cappella irodalom széles spektrumú repertoárja mellett jelentős zenekari kíséretes művek előadása kapcsolódik az általa 33 évig vezetett Bartók Kórus tevékenységéhez. Hangversenyeit kórusainak kristálytiszta hangzása, valamint a művek mélyreható ismeretéből fakadó, azok lényegét megragadó szuggesztív előadás jellemzi. Tudását, zenei műveltségét, sokirányú tapasztalatait a magyar kóruskultúra szolgálatába állította, a kórusszövetség munkájának a mai napig alapvető támasza.