Eléggé el nem ítélhető módon nehezen tudom félretenni az előítéleteim, amikor regény színpadi adaptációját tűzi műsorra egy színház. Tapasztalataim szerint a kísérleteknek többnyire csalódás az eredménye. Lusták olvasni a színigazgatók? Nem ismerik eléggé a drámairodalmat? Épp abban a műnemben nem bíznak, aminek egzisztenciájukat köszönhetik? Több tízezer eleve színpadra írt szöveg közül nem lehet olyat találni, ami a felmerülő kívánalmaknak egyszerre megfelel? 

A Kakukkfészek után egy újabb regény alapú darabnak futott neki a szegedi társulat. Szerencsére a Rokonokból legalább az Alföldi Róbert-féle Nemzeti Színház egykori sikercsapatának alapembere, a kiváló dramaturg, Vörös Róbert írt új adaptációt, így sok friss, aktuálisnak ható, pontos mondatra kaphatja fel a fejét a néző. Ugyanakkor Móricz felesleges belekeverése a végén zavarosnak, mesterkéltnek, erőltetettnek tűnt.

A Horthy-rendszert felidéző sztorit – ha máshonnan nem, Szabó István 2005-ös filmjéből – sokan ismerik. Zsarátnok város jelentéktelen kultúrtanácsnokát a véletleneknek köszönhetően teljhatalmú főügyésszé választják. Hirtelen kiderül, hogy a város minden fontos embere szegről-végről rokona. A szegényebb atyafiak is hamar jelentkeznek szállásért, állásért, jó üzletért. Zsarátnok olyan, amilyen az egész zsebre vágott ország: mindent átsző a korrupció, kéz kezet mos, és minden családon belül intéződik el.

Rétfalvi Tamás alakítja Kopjáss Istvánt, az új főügyészt, aki hajnalig tartó buliból részegen támolyog haza, szétdobálja a ruháit és tátott szájjal alszik el a karosszékében. Hatásos és stílusos nyitójelenet. Bagossy Levente díszlete visszafogottságában is beszédes: könnyen mozdítható, nyolc hatalmas, barna, zsalugáteres ablak teremti meg a különböző helyszínekhez a változó játékteret. A zsalugáterek felső lemezei jól láthatóan elkorhadtak, tönkrementek, összetörtek – jelezve: ez a világ pusztulásra ítélt. 

Rétfalvi hitelesen alakítja a naivitását gyorsan kinövő, túlélésre játszó, ügyesen lavírozó figurát, akinek azonban hamar rá kell jönnie, hogy csak úgy van jövője a városban, ha fölfelé igazodik, beilleszkedik a helyi hatalmi elitbe. Hamar átlátja a korrupció működési mechanizmusát, megpróbál tenni ellene, de – mivel maga is gyorsan elveszti morális integritását – szélmalomharcot vív. Az elvtelen kompromisszumoknak – „a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon” – többnyire nem szokott jó vége lenni.

Feleségét, a hagyományos emberi értékeket és a józan észt képviselő Szentkálnay Linát Csorba Kata kelti életre letisztultan, rokonszenvesen, sokáig elfojtott majd kitörő indulatokkal.

Kárász Zénó öregedő, mégis jólfésült, fess polgármestere joviális úriembernek, a mindenkit megértő Béla bácsinak mutatja magát, valójában egy hétpróbás gazember, a helyi maffiavezér, aki tologatható sakkfigurának tekinti az új főügyészt is, és mindig hideg számítással előre megtervezi a legcélravezetőbb lépéskombinációt.

Jakab Tamás parádés kabinetalakítást nyújt Kopjáss nagybátyja, az előnyös szénüzlet megkötéséért lobbizó Berci bácsi szerepében. Ellenállhatatlan humorral jeleníti meg az ügyeskedő bányavállalkozót, aki jól ismeri a jutalékokra, kenőpénzekre épülő korrupt rendszert. Tökéletes párja a játékban Molnár Erika, aki a másik élősködő rokont alakítja. Még meg sem száradt a pecsét Kopjáss kinevezésén, de anyai nagynénje, Kati néni már megjelenik náluk két bőrönddel, hogy szállásért és némi ellátásért cserébe levegye a mindennapok terheit a házaspár válláról.

Papp Janó elegáns jelmezeiben Menczel Andrea számára könnyű ujjgyakorlat, hogy hozza a végzet asszonyát. Szentkálnay Magdolna persze rögtön összetettebb figurának tűnik, amint unokanővére szembesíti élete céltalanságával.

Bánvölgyi Tamás kissé karikaturisztikus vonásokkal ruházza fel a helyi ellenzék vezérét, a városi újság pozőr főszerkesztőjét, aki igazából őfelsége ellenzéke, és az esti összejöveteleken jól érzi magát a bírált helyi potentátok társaságában. Ottlik Ádám Kardics Somát, a Takarékbank vezérigazgatóját olyan számító pénzembernek mutatja, aki pontosan tisztában van vele, hogy az általa szőtt hálóból egyetlen áldozata sem menekülhet. Rédei Roland a főügyész titkárában a megalázott kisembert mutatja meg, akiben forrnak az indulatok amiatt, amit a munkahelyén tapasztalt, de eddig kénytelen volt minden törvénytelenséget eltűrni.

Barnák László először némi kisgazda beütéssel az egyik méltatlankodó kisbérlőt kelti életre, majd gyors öltözéssel Bisztriczay főmérnökké avanzsál, akit – láthatóan lubickolva a szerepben – a moral insanity mintapéldájaként mutat meg. Tenyérbemászóan nyálas figurának játssza Imrikét, a városháza törekvő tanoncát Krausz Gergő.

Szikszai Rémusz a stílusos zenéknek is köszönhetően hatásos atmoszférateremtéssel, sok humorral és erős karakterekkel teszi fogyaszthatóvá a nézőtől komoly koncentrációt követelő nehéz szöveget. Ne számítson senki könnyed színházi estére, ez a produkció megterhelő gondolkodásra kényszeríti a nézőt. 

A Sertéstenyésztő manapság lehetne az akkumulátorgyár, a felcsúti kisvasút, a legtöbb stadion vagy a százmilliárdokat elégető zavaros lélegeztetőgép biznisz. Aki nem érzékeli a rejtett párhuzamokat a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, vagy nem tudja összevetni a darab legerősebb mondatait a kormányzati politikusok legemlékezetesebb beszólásaival, az valószínűleg unni fogja az előadást. 

Magyarországon vagyunk, Szeged is a rokonok városa. Itt is sok történetet hallani fiatal jogászoktól, orvosoktól etikátlan dinasztikus, familiáris összefonódásokról. Az előadás alapvetően mégsem a helyi viszonyokra rímel. Jó lenne, ha a darabot a korrupciós botrányoktól hangos fideszes önkormányzatok színházaiban is műsorra lehetne tűzni. Biztosan sokan magukra ismernének.