Nekem például nagy kő esett le a szívemről azt olvasva, hogy a KSH által számított állítólagos bruttó átlagkereset-növekedés miatt újra emelkedik az államfő, a kormányfő, a kormánytagok és a parlamenti képviselők fizetése is. Ahogy a híradásokból látom, Zugló sem fog lemaradni, szerencsére ott is emelik majd a tiszteletdíjakat – és nincs kétségem afelől, hogy ez az ország minden szegletében, minden választott politikai tisztségviselő esetében így lesz.

Szerintem semmi meglepő nincs abban, hogy az embereket érdekli, mennyit keresnek a politikusaik, és felháborítja őket, ha ezt az összeget aránytalanul soknak látják az elvégzett munkához képest; pláne, hogy a mi befizetett adónkból megy nekik a pénz.

A rendszerváltás óta velünk élő közhazugságok egyike ez: aki felveti a politikusok fizetésének, juttatásainak, ilyen-olyan jogcímen szerzett extra jövedelmeinek kérdését, az rögvest megkapja a populista vagy demagóg jelzőt. Idősebbek talán emlékeznek még a „lélegeztetőgép-demagógia” kifejezésre, amit még 2010 előtt lehetett gyakran hallani, ha felmerült a képviselői költségtérítések kérdése. Ilyenkor felállt egy-egy mély hangú, kellő határozottsággal és magabiztossággal felszólalni tudó képviselő a parlamentben, és enyhén dörgedelmes stílusban elmagyarázta a buta választóknak, hogy micsoda ostoba demagógia a politikai osztály jövedelmét firtatni, hogy abból mennyi lélegeztetőgépet lehetne venni, hát tessék végre tudomásul venni, hogy nem lehet így nézni ezeket az összetett, bonyolult dolgokat.

Igaz, a NER előtti világban a politikai osztály legalább némi szégyenérzettel bírt a jövedelmi viszonyok rendkívüli igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit illetően, ezért a képviselői alapbéreket kevéssé emelték, ellenben a költségtérítés és egyéb juttatások lendületesen nőttek és bővültek az évek során. Ebből aztán a kétezres évekre már egészen elképesztő történetek jöttek ki. Megismerhettük a képviselő-házaspárt, akiknek elvileg naponta kétszer kellett volna megjárni a Budapest és a fővárostól nem is legtávolabbi megyeszékhelyen található lakóhelyük közötti távolságot kocsival külön-külön, hogy kijöjjön az a megtett út, amiért az utazási költségtérítést felvették. Vagy a vidéki polgármestert, aki havi szinten ugyancsak egymillió forint feletti utazási költségtérítést vett fel – nem most, hanem már a 2000-es évek első felében! A történet külön pikantériája volt az a megoldás, hogy mindezekről a képviselőknek 2004-től már számlát sem kellett igazolásként benyújtaniuk. A botrány akkor robbant igazán, amikor 2007-ben Seres Mária népszavazási kezdeményezést indított ennek a kuplerájnak a felszámolására. A kezdeményezés ugyanis rámutatott: a képmutatás csimborasszója, hogy miközben a parlament által elfogadott jogszabályok alapján a legkisebb bt. beltagja is számlát gyűjtött az utolsó tekercs vécépapírról is, hogy el tudja számolni költségként, a képviselők milliós költségtérítéseket tettek zsebre, bemondásra. Alighanem megijedtek azonban a népszavazási kezdeményezéstől, ezért inkább saját maguk szigorították némileg a szabályokat, ne lógjon már ki ennyire a nem is egy, de egész ménesnyi lóláb.

Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, hogy emlékeztessem az olvasót arra, hogy a képviselői-politikusi jövedelmek körüli problémák nem a NER-ben kezdődtek. És azért is, mert a 2010 előtti diskurzus egyik fő érve politikusi oldalról mindig az volt, hogy a magyar társadalom nem tűrné el, hogy a politikai osztályt tisztességesen megfizessék, ezért kell hát nekik olyan kiegészítő jövedelmeket keresni, hogy meg tudjanak élni. Amiképp azt is sokat hallhattuk, hogy azért kellene jól megfizetni a politikusokat, hogy ne legyenek korruptak, és hogy a tisztességes, felkészült emberek részt akarjanak venni a politikában, akik a jobb piaci bérek miatt ezt momentán nem vállalják.

Ahogy azt tisztán láthatjuk évek óta, mindegyik érvet sokszorosan megcáfolta a valóság. A magyar társadalom láthatóan – hol morogva, hol felháborodva ugyan, de – tudomásul vette, hogy egy mezei országgyűlési képviselő esetleg diploma nélkül is egy egyetemi tanár fizetésének három-négyszeresét, egy kórházi ápoló fizetésének ötszörösét-hatszorosát kapja. A korrupciós érv cáfolatára élő példa most éppen Völner Pál, de igazságtalanság lenne azt mondani, hogy ő az első és egyetlen – minden ciklusból és szinte minden oldalról tudunk érintetteket.

Ez fizetésfüggetlen kérdés, a korrupt politikus nem megélhetési bűnöző, nem azért lop, mert nincs más lehetősége, hanem mert jellemtelen, tisztességtelen tolvaj. Harmadrészt, akárhogy nézem a 2010 utáni parlamentek összetételét, nekem nem tűnik úgy, hogy átütő színvonal-emelkedésnek lehetnénk szemtanúi (és haszonélvezői).

Ez persze nem több mint olcsó, populista érvelés – tudom, sokan leírják majd megint, hogy hány inget izzad össze egy képviselő, mennyi zakót kell venni neki és milyen drága a tombola. De ahogy tizenhat éve, úgy most sem tudom ezt elfogadni. Szerintem egyáltalán nem különb a politikus a köz többi szolgájától: társadalmi hasznosság szempontjából nem ér többet a képviselő munkája, mint az ápolóé vagy az egyetemi oktatóé. Hazug, nem tudok jobb szót, hitvány és hazug az az érvelés, ami ezeket a foglalkozásokat összehasonlíthatatlanná teszi, azt állítva, hogy a nővér vegye tudomásul, hogy az állam csak ilyen rossz bért tud adni, de a politikust fizessük meg, mert a rossz bérért cserébe majd korrupt lesz, és ezt feltétlenül meg kell előzni. Ez nem demagógia és nem populizmus, hanem a társadalmi egyenlőtlenségekkel és a hatalommal való visszaéléssel szembeni felszólalás.

És mivel nálunk amúgy is divat mindig nyugati példákkal jönni, hát akkor mondok egyet én is, tanuljunk belőle – legalább egy jövőbeli demokratikus Magyarország reményében.

Svájcban a szövetségi parlament két házának képviselői jellemzően nem főállású képviselők, a képviselői fizetés ugyanis nem akkora összeg, hogy abból önmagában jól meg lehetne élni, törvényhozói munkájukat ezért csak félállásban látják el. De ez nem oda vezetett, hogy minden képviselő korrupcióból szedi össze a fizetése másik felét. Hanem oda, hogy mindegyik megtartja a „polgári” foglalkozását, és mellette látja el a képviselői feladatokat. Maurice, Johann és Gerda szerdán és csütörtökön még törvényekről szavaz, pénteken viszont mindegyikük bemegy a maga munkahelyére, és tanít, vegyészkedik vagy éppen autóalkatrészt gyárt. Ennek nemcsak az a hozadéka, hogy Günther, Johann és Gerda figyelme és munkabírása munkaideje arányában megoszlik a két munkahelye között – hanem az is, hogy bármit tesznek, azonnali a visszajelzés.

Ilyen körülmények között ugyanis nem fog kialakulni az a helyzet, hogy az átlagember átlagéletével a képviselő nem találkozik, mert csak a maga elszigetelt közegében létezik, és lakóparktól parlamentig suhan a szolgálati Škoda. Egy ilyen helyzetben ugyanis minden nap egy képviselői fogadóóra, amiképp az elszámoltathatóság és felelősség sem korlátozódik a négyévenkénti kampányra és választásra. Ha ugyanis a szavazás másnapján be kell menni a másik munkahelyre, nem kizárt, hogy az ottani kollégák majd megkérdezik: te figyelj, mit szavaztál meg már megint?

Tudom, hogy nem maholnap tudjuk ezt a példát átvenni. De azért ne feledjük, hogy a miniszterelnök a nyáron azt üzente: aki nem tudja kifizetni a magasabb rezsit, az vagy fogyasszon kevesebbet vagy keressen több pénzt.