Rég olvasott fantasztikus hosszúmondatok – Bak Róbert ajánlja A rózsákról című nagyregényt

Ahogy jó szokásomhoz híven szép sorjában olvastam a friss, hazai könyvmegjelenéseket, sokáig úgy tűnt, hogy idén két egészen zseniális kötet – Gerlóczy Mártontól A katlan, Bartók Imrétől a Lovak a folyóban – fog kiemelkedni a felhozatalból, ám így az év végére megérkezett melléjük Danyi Zoltán A rózsákról című nagyregénye is, ami a 2021-es év egyik legmegterhelőbb, legfájdalmasabb, ám legszebb kötete is egyben.
Bak Róbert

2021. december 18. 11:21

Rég olvasott fantasztikus
hosszúmondatok – Bak Róbert ajánlja A rózsákról című
nagyregényt

De hogy folytassam a „legek” felsorolását, ilyen tökéletes, magával ragadó és természetes futású, élőbeszédszerű hosszúmondatokkal én már évek óta nem találkoztam, mint amelyekkel megszólítja a mindvégig névtelenül maradó elbeszélőnk a leendő olvasóit, pedig megfordult közben pár száz kötet a kezeim között. Danyi rózsakertészének monológja ugyanis szóljon bármiről (a címszereplő rózsákról, az őt megtámadó húgycsődaganat vagy egy kisiklott és megrekedt élet fájdalmáról), óriási erővel és megállíthatatlanul sodorja magával olvasóit. Hogy hová is? Talán a megnyugvás, a testi-lelki gyógyulás felé.

 

A rózsákról a felszínen egy roppant csalóka, könnyedén összefoglalható és ráadásul extrém módon monoton kötet (egy középkorú, bizonyos mértékig kényszeres, és a már említett húgycsődaganattal küzdő férfinek nem csak a betegségével, a felesége elvesztésével, távolságtartó apjával, de saját múltjával, jelenével és jövőjével is szembe kell néznie – és így leírva bizonyára elrettentő módon a 460 oldalból körülbelül 350 szól a rózsakertészetről és az elbeszélő péniszével kapcsolatos kellemetlenségekről), ám mint minden igazán komoly alkotásnál, úgy a lényeg itt is jóval a felszín alatt van.

 

„Nézem az emberi dolgokat, és nem értem őket.”

Persze, ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, akkor Danyi Zoltán regényét nevezhetném végső soron egy gyógyulástörténetnek is, de hogy egész pontosan miből is kell felgyógyulnia elbeszélőnknek (a betegségéből, a kényszerességéből, a szeretett nő távozási utáni űrből, a fiatalkorában széthullott családja után maradt fájdalomból, a háborús traumákból, a talán véglegesen elhibázott élete által okozott sebekből, vagy másból), éppen annyira nehezen megfogható, mint az, hogy mit jelképeznek a címszereplő rózsák.

 

 

„Milyen ritkán vesszük észre azt, ami történik, mármint úgy értem, ami valóban megtörténik velünk, mint ezek a lassan mozgó, fodrozódó felhők az égen.”

A vajdasági szerző művében ugyanis a rózsa szó szerint minden, a rózsa maga az élet, maga a világmindenség. Nem csak olvasás közben detektálni, de még ebben az ajánlóban felsorolni is nehéz, hogy mi mindent jelképezhet a rózsa (többek között a hol kinyíló, hol bezáródó, hol önmagába forduló, hol elhaló gondolatfutamok is rózsákra emlékeztetnek szövegszinten; de lehet rózsa az ember élete, szenvedése, kitartása és halála is; mint ahogy lehet a rózsával való munka az ember életének értelme és értelmetlensége is egyaránt, és akkor ezzel a felsorolással még csak a felszínt karcolgatom...), ám az a legszebb és legzseniálisabb az egészben, hogy ebben a hét éven át íródó regényben mindez, minden szál, utalás és motívum olyan szerves egységet alkot, és tényleg annyi teljességgel legitim értelmezési szintet nyit, ami szintén csak példa nélküli az elmúlt évek felhozatalából.

 

Azért hogy ne kerteljek, Danyi Zoltán könyve minden felsorolt erénye ellenére sem könnyed vagy igazán szerethető olvasmány (egy pillanatra sem az), témájával, tartalmával, monotonitásával, értelmezési síkjainak végtelenségével, mondatainak súlyával (az igazán jó irodalom egyik ismérve, hogy a minden leírt mondatnak érezhető súlya van) minden bizonnyal alaposan meg fogja terhelni a leendő olvasóit, ám fáradozásaink cserébe megkapjuk nem csak az idei, de az utóbbi évek egyik legcsodálatosabb és legösszetettebb magyar nagyregényét. A rózsákról nagy kincs, higgyétek el!