Eleinte úgy képzelte, tanár lesz, de az ELTE történelem–könyvtár szakát elvégezve világossá vált, hogy egyszakosként nem kapkodnának érte a gimnáziumok, így szakdolgozati témavezetője tanácsára felhívta Ságvári Ágnest, a Fővárosi Levéltár akkori igazgatóját, Ságvári Endre húgát, és utóbb így került első budapesti munkahelyére – mondta Baráth Katalin történész, a szegedi egyetem oktatójának kérdésére, aki ezen az estén a moderátori feladatokat vállalta magára.

Érdekes egybeesés, hogy a tavaly november végén a Radnóti-esteken vendégeskedő Gyáni Gábor kísértetiesen hasonló körülmények között került a Fővárosi Levéltárba, amit abban az időben is Ságvári Ágnes vezetett.

– Amikor bejelentettem leendő témavezetőmnek, hogy az 1953 és 1956 közötti irodalmi vitákról írom a szakdolgozatomat, amelyek lényegében politikai viták voltak, akkor oktatómnak az arcizma sem rándult – emlékezett vissza a történész, aki ehhez hozzátette: 1978-1979-ben egyáltalán nem számított bevett szakdolgozati témának, amit ő választott.

Élete úgy hozta, hogy viszonylag fiatalon több írást is publikált történészhallgatóként és fiatal történészként 1956-ról és az azt megelőző és követő eseményekről, és ezzel is összefügg, hogy kapcsolatba került téma olyan avatott, bár akkor többnyire háttérbe szorított szakembereivel, mint Litván György, Kozák Gyula és Hegedűs B. András.

Bár az esten nem került szóba, mégis fontos, hogy az ország egyetlen szamizdat folyóiratában, a Beszélőben, még akkor is, ha álnéven, megjelentek Rainer M. János 1956-ról, főként az azt követő megtorlásról szóló írásai.

Tudománytörténetileg fontos állomás volt a kortárs magyar történelemkutatás és személyesen Rainer M. János pályáján is az 1956-os Intézet felállítása és működtetetése, aminek eredetileg Nagy Imre Intézet lett volna a neve, de különböző okok miatt másként döntöttek.

Érdekes adalékként elhangzott, hogy az 1980-as évek végén Róbert László, az MTI egyik vezető szerkesztője kérte meg, hogy egy Magyarországról szóló spanyol nyelvű kiadványba írjon életrajzi összefoglalót Nagy Imréről. Könnyelműen igent mondott, és nem sokkal később jött rá, hogy a forradalom előtti tevékenységéről, ami mégiscsak hatvan évet ölel fel, alig tud valamit, ahogyan a forradalom leverése utániról sem. Ez lett a kiindulópontja annak, hogy behatóan kezdte el tanulmányozni Nagy Imre életpályáját, és ez vezetett el oda, hogy utóbb szakmailag nagyon értékesnek tartott monográfiát írjon a tragikus sorsú néhai magyar miniszterelnökről.

Baráth Katalin kérdésére elmondta, tisztában voltak azzal az 1956-os Intézet munkatársai, hogy a forradalom tizenhárom napjának, az azt megelőző évek és az azt követő hónapok tanulmányozása véges kutatási terület. Ezért is mozdultak el abba az irányban, hogy jelenkortörténeti kutatások bázisa legyen az intézmény. A téma kapcsán elhangzott az is, hogy az Antall–Boross-kormány utolsó pénzügyminisztere, Szabó Iván javasolta puszta jószándékból, hogy alakuljanak közalapítvánnyá, mert így a mindenkori kormányok biztosítják az intézet fennmaradását. Nem Szabó Ivánon múlott, hogy ez nem így történt.

Szóba került Antall József egykori miniszterelnök rendszerváltás előtti állambiztonsági megfigyelése. Nem véletlenül, mert erről külön kötetet írt a Szegeden vendégeskedő történész, ami 2008-ban az 1956-os Intézet kiadásában jelent meg Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989 címmel.

Rainer M. János jelezte, kezdetben apja miatt vették megfigyelés alá Antallt, ami nem csoda, mert idősebb Antall József fontos állami tisztségeket töltött be a Horthy-rendszerben. Több minisztérium hivatalnoka volt, és egyben a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt egyik alapítója.

A későbbi miniszterelnök és apja megfigyelésének legintenzívebb időszaka az 56-os forradalom leverését követő évek voltak. Antall Józsefről legjobb barátja és középiskolai tanítványai egyaránt jelentettek – derült ki a megfigyelési iratok tanulmányozása során, más megdöbbentő részletekkel együtt.

Rainer M. János legutóbbi kötete Századosok címmel jelent meg. Az elbeszélt történet kiindulópontja, hogy 1939. január 15-én százhatvan katonatisztet avattak Budapesten a Ludovikán, közük a történész édesapját. Kezdetben az a szándék mozgatta Rainer M. Jánost, hogy megírja a jobboldali politikai gondolkodástörténet változásait a két világháború között, de aztán másként alakult. Szerzőként arra volt kíváncsi: mi történt ezekkel a fiatal katonatisztekkel a második világháború után. Stigmatizáltak lettek, mint a Horthy-rendszer katonái, pályájukat nem folytathatták. A legfontosabb kérdés éppen ezért az volt: hol és hogyan tudtak elhelyezkedni az 1940-es évek végén és az 1950-es években. Mennyire sikerült nekik a visszaintegrálódás a társadalomba, sikerült-e egyáltalán? A százhatvan egykori tisztből kevés kivételtől eltekintve frontszolgálatot teljesítettek a világháború alatt, közülük minden negyedik meghalt.

A Rainer M. Jánossal készített interjúnkat hamarosan olvashatják.