– Már fiatalon Fényes Elek néven megjelentek írásai az 1980-as években az illegálisnak számító, szamizdatnak nevezett ellenzéki lapban, a Beszélőben. Hogyan került kapcsolatba ezzel a körrel? Kockázatot vállat ezzel, lettek-e Önre nézve kellemetlen következményei ennek a szerepvállalásának?

– A Beszélő körével Donáth Ferencen keresztül kerültem kapcsolatba. Elküldtem neki az addig megjelent kisszámú tanulmányaimat, amelyek az 1953 és 1956 közötti irodalmi vitákról szóltak, amelyek lényegüket tekintve politikai tartalmúak voltak. A Fővárosi Levéltárba nem sokkal ezek után szállították be az 1956 után budapesti elítéltek statisztikai adatlapjait. Így aztán ezek, valamint a szintén a levéltárban őrzött anyakönyvikivonatok szolgáltak alapjául az 1956 utáni megtorlásokról szóló tanulmányom megírásához. Ezzel 1986 tavaszára lettem kész, elvittem Donáth Ferencnek, aki rögtön elolvasta, tetszett neki. Abban az időben erről a kérdéskörről még kevesebbet lehetett tudni, mint a forradalomról. Hozzáteszem, hogy ez egy statisztikai feldolgozási kísérlet volt, és részemről azért számított kalandor vállalkozásnak, mert nem álltak rendelkezésre alapadatok, ami a statisztikához szükséges lett volna. Donáth rögtön azt mondta, hogy publikálni kellene a munkámat. Akkor már ismertem a demokratikus ellenzéket, jártam az úgynevezett „repülőegyetemekre”, olvastam és vásároltam az akkori szamizdatot, az ebben szereplőket nem kellett bemutatni. Donáth eligazított: be kell mennem az Akadémiai Könyvtárba, ott ül a „szerkesztő”. Tudtam, hogy ez Kiss János filozófust jelenti. Neki kellett átadni a kéziratot. Az írásom még annak az évnek a végén megjelent. Tudni kell, hogy a Beszélő rendszertelen időközönként jelent meg, nagyjából évente háromszor. Érdekesség, hogy ugyanez a tanulmányom megjelent a Párizsi Magyar Füzetekben is, valamivel a Beszélő előtt. Litván György történész kollégám egy ismerősén keresztül kicsempésztette a kéziratot Párizsba, így láthatott napvilágot a Kende Péter szerkesztette lapban. 

– Honnan jött Fényes Elek álnév?

– Ő volt a tizenkilencedik századba a magyar statisztika atyja. Arra még a párizsi közlés előtt Litván György hívta fel a figyelmemet, úgy érzi, szükségem volna egy álnévre, majd ő tett javaslatot a Fényes Elekre. Ez megtisztelő volt. 

– Az akkori hatalom egyáltalán nem nézte jó szemmel az ilyenfajta tevékenységet. Ezekkel a publikációkkal kockáztatott, volt Önben félelem?

– Félelem nem. Az álnév védett. Éppen fiatal apa voltam, kétéves volt a kislányom, és éppen munkahelyváltás előtt álltam. A Fővárosi Levéltárból tartottam a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetébe. A kockázat az volt, és egyben a legrosszabb forgatókönyv, hogy a történtek miatt kirúgnak a munkahelyemről. A hosszabb távú rossz kilátás pedig, hogy nem vesznek fel az új munkahelyre. A történettudományi intézet belügyi összekötője jelzett a feletteseinek, amikor én odaérkeztem. Tisztában voltak vele, hogy ellenzéki rendezvényekre járok, de 

arról akkor még nem tudtak, hogy a Fényes Elek név mögött én rejtőzöm. 

Ránki György az intézetvezetője a jelentéseket nem vette komolyan, bár néhány hónapot csúszott a munkahelyváltásom.

– Ugorjunk egy nagyot az időben. Egy Mádi László nevű Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei fideszes országgyűlési képviselő 1998-ban törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűlésnek, hogy vonják meg az addig folyósított állami támogatást az 1956-os Intézettől. Miért voltak útjában a hatalomnak? Mi volt a baj Önökkel? A pénzmegvonásból nehéz más következtetést levonni, mint ezeket.

– A döntést nem indokolták. Tudták rólunk, hogy nem emlékezetpolitikai intézet vagyunk. Célunknak a tudományos kutatást és elemző szövegek létrehozását tekintettük, ami azóta sem változott. Azt hiszem, ez volt fő baj. Az intézet néhány alapítója szerepet vállalt a liberális pártban, az SZDSZ-ben. Ebben én is alapító tag voltam. Egy akkor nagy párt jelentéktelen figurája voltam és maradtam. Valószínűleg a hatalom azonosított bennünket a liberalizmussal, és mellette mi valóban nem emlékezetpolitikai intézet voltunk. Ahogyan az orbáni politika emlékezetpolitikai tudatossága nőtt, ez a kérdés személyes dimenziót is kapott. 

Hozzátartozik a történethez, hogy az első támadást túléltük. Bár elvonták az állami támogatást, de az intézet tovább működött. A 2010-es kormányváltást már nem éltük túl, akkor megszűnt az intézet, bekerültünk az Országos Széchenyi Könyvtárba, majd 2019-ben anyagainkat át kellett adni a Veritas Intézetnek. Ezt követően alapítványként, nagyon szerény körülmények között folytatjuk munkánkat. Nincsen irodánk, nincsenek alkalmazottaink, szinte mindenki önkéntes dolgozik, leszámítva néhány embert.

– Tavaly jelent meg az 1956-os Intézet Alapítvány, ami nem azonos a 1956-os Intézettel, kiadásában a Gazdasági elit a szovjet típusú rendszer időszakában című tanulmánykötetük. Dióhéjban elmondaná, milyen újdonsággal lehet még erről a témáról szolgálni? Mire voltak kíváncsiak?

– Falrengető újdonság nem várható azoktól, akik rendszeresen nem ezzel a témával foglalkozunk, vagyis tőlünk. Próbáltunk közelítéseket találni a gazdasági elit jelenségéhez a Kádár-korszakban és a rendszerváltásban. Azt vizsgáltuk, milyen volt a tervezők, az elméleti közgazdászok, a gazdasági bürokrácia és az építési miniszterek karaktere. Milyen kutatások folytak megismerésünk érdekében akkor és azóta – ezt a kérdést is feszegettük. Sok szerző, sok fajta megközelítés, leginkább így írhatnám le a kötetet, ami nem nevezhető koherensnek. Egy nagy téma fragmentumai, töredékei. Mégis remélem, hogy ezekből összeáll egy teljesebb kép.