Pulz utca – Kiss Lóránt tárcája

Kiss Lóránt

2022. augusztus 02. 17:48

Pulz utca – Kiss Lóránt tárcája

Amikor először mentem a SZVSE-pályára a Pulz utcán keresztül egy hajnali tesióra miatt, rájöttem, hogy az addig a város határának hitt sportpálya és az attól kőhajításnyira levő pláza valójában nincs is annyira távol azoktól az utcáktól és terektől, ahol a mindennapjaimat élem. 

 

Korábban fel sem merült bennem, hogy tömegközlekedés nélkül el lehet jutni ezekre a helyekre. Egyértelmű volt, hogy a kettes villamos visz ki odáig, felszállok, érvényesítem a jegyem, a jármű pedig, mint egy nagy bölcs polip, ismerve az óceán áramlatait, elszállít a kanyargó sínek mentén. 

 

Egyértelmű volt, hogy a város szélére a legforgalmasabb szakaszon keresztül vezet az út, hogy a kettes villamos nélkül nem lehet eljutni a SZVSE-pályára és a plázába, hogy a mozi valójában a kettes vonalon kezdődik, ahogy a hajnali futásfelmérők is. Azért építették ezt a szakaszt, hogy összekösse a központot a perifériával, és hogy aki moziba, meg futni, meg focizni szeretne, az mehessen, és aki nem a központban lakik, az is zarándokoljon ki a Kossuth Lajos sugárút végére, mert ez a város rendje, a kis utcák forgalmát egy nagy áramlat gyűjti össze és szállítja tovább. Hiszen így logikus, nem?

 

Az SZVSE-pálya a Vásárhelyi Pál utca felől (fotó: Kiss Ferenc Mátyás)

 

Nos, valóban így tűnt logikusnak. A hatékony szervezés lényege, hogy a sok önálló buzgalmat egy nagy rendszerbe terelje, ahol aztán nincs különcködés, lassú téblábolás, egymás kerülgetése a szűk utcákon. Mindenkinek ott a helye a sugárúton, ahol a célra szegezett tekintettel egyenesen haladhat tovább.

 

Persze, így logikus, így természetes. Aztán az történt, hogy angol órára mentem a Pulz utcába. Korábban csak úgy elrohantam az utca mellett, átvágtam rajta, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ennyit köszönhetek neki. Általában mindenhonnan elkésem, aznap, az első angol óra előtt viszont annyira izgultam, hogy negyed órával korábban odaértem. 

 

Nem csöngettem még fel, sétálni kezdtem. Az óra az utca egészen Mars térhez közeli végén volt, és én kíváncsi voltam, hova lyukadok ki, ha elindulok kifelé. Három-, és négyemeletes lakóházak váltakoztak a kertes kisházakkal, majd a börtön magas, vasdróttal szegélyezett fala, aztán valami ipari létesítmény, színes vaskerítés, fák, egy borostyánnal befutott torony. Egy ilyen utca végén egy parkot képzel az ember, valami olyasmit, mint Tarjánban a Zápor-tó, talán épp ezért nem számítottam arra, amit pedig puszta józan ésszel kikövetkeztethettem volna. Az utca a Mars tértől a Vásárhelyi Pál útba fut, egy alig tíz perces sétába telik, mire az ember eljut a SZVSE pályáig, onnan pedig már tényleg csak egy köpés a pláza.

 

Hittem is, meg nem is. Valahogy úgy tűnt, mintha csak az én angol óra előtti sétám kedvéért állt volna össze ez, csak úgy, viccből. Megfogadtam, hogy ha a szükség órájában, a hajnali futásfelmérő előtt is ugyanígy itt lesz minden, majd akkor elhiszem.

 

Aztán tényleg úgy lett. Mentem hajnalban, melegítőben, nem vittem váltás ruhát. Sétáltam a Pulz utcán, közeledtem a tízemeleteshez, és úgy éreztem magam, mintha valami olyat tudtam volna meg arról a városról, ahol élek, ami alapjaiban változtatja meg, hogy hogyan tekintek rá. A Pulz utca hirtelen egy általam addig nem ismert környékből egy aduász lett, amiről csak én tudok, egy rejtett utca, egy féregjárat, mintha meghekkeltem volna a várost. Hirtelen úgy éreztem, soha többé nincs szükségem a kettes villamosra, se semmilyen tömegközlekedési eszközre, mert engem a Pulz utca visz futni, ő visz moziba, angol órára, és másra nincs is szükségem, csak hogy a Mars tér és a Vásárhelyi Pál út között örökké itt várjon rám.