Poszt-COVID – Bod Péter jegyzete

A két férfi társaságban találkozott. Ismerték egymást, de inkább távolról, felületesen. A világjárványnak abban az időszakában jártunk ekkor, amikor korlátozások nélkül élhettünk. A beszélgetés eleinte leginkább akörül folyt, ki hol és hogyan élte meg az elmúlt hónapokat.
Bod Péter

2021. december 05. 11:07

Poszt-COVID – Bod Péter jegyzete

Egyikőjük, aki átesett a fertőzésen, bár nem került kórházba, arról beszélt, hogy sok nehézséggel kellett szembenéznie az elmúlt hónapokban. Szétestek a korábban nagyon is egész és kerek napjai. Ő, aki a dolgosság mintaképe, aki tökéletesen képes feloldódni és belemerülni munkájába, riadtan tapasztalta, hogy hiába keresi régi énjét, nem találja. Bizonyos értelemben eltűnt saját maga számára. Itt elhallgatott, mint aki szégyelli az elmondottakat. Arcán zavar tükröződött. Talán többet és személyesebbet árult el magáról, mint kellett volna. Láthatóan nem szerette, ha ekkora betekintést ad magából.

 

Ezt követően minden úgy történt az étteremben, ahogy ilyen összejövetelek alkalmával lenni szokott. Szó esett munkáról, gyerekekről, fociról, feleségekről, nyaralóvásárlásról, autócseréről. Majd mindenki hazament, álomra hajtotta fejét, és másnap reggel igyekeztek ott folytatni a mindennapjaikat, ahol nem is olyan régen abbahagyták.

 

A társaság egy másik tagjának szöget ütöttek a fejébe az előző este elhangzottak. Nyugtalan alvásából ébredve reggel azon gondolkozott az ágyban, hogy mennyire magára ismert a férfi által elmondottakban. A koronavírus-járvány első hullámában ő is fertőzött lett. Megjárta a kórházat, bár a legrosszabbat, az intenzív osztályt megúszta, ám a történtek kitörölhetetlen nyomot hagytak benne. Mély elhatározása volt, hogy az egy hónapos gyógykezelés, az azt követő karantén hetei után ott folytassa az életét, ahol a napokig letörhetetlenül magas lázzal járó betegség előtt az félbemaradt.

 

Ez a vállalkozása és egyben fogadalma naponta omlott össze. Ahogyan korábban, most is minden reggel elhatározta, hogy mit kell elvégeznie aznap. Ám rendre olyan tétlenség, tehetetlenség, levertség, motiválatlanság tört rá, amit képtelen volt ledobni magáról. Feladatainak töredékét sem tudta elvégezni. Korábban is versenyt futott az idővel – most is, de már másként. Már nem a temérdek elintéznivalót szerette volna elvégezni, hanem a külvilág számára szerette volna megőrizni azt a látszatot, mintha minden rendben lenne vele.

 

Gyengesége, erőtlensége miatt magát korholta. Nem értette, mi történik vele. Sőt még ahhoz is heteknek-hónapoknak kellett eltelnie, hogy belássa: valami alapvető változást él át, miközben éppen a változás tényének beismerése elől menekült. Ahogyan kikászálódott az ágyból, arra gondolt, megkeresi a tegnapi társaságbeli ismerősét, de nem tudta a telefonszámát. Borotválkozás közben jött a mentőötlet, hogy a Facebookon rátalál. Ott ír üzenetet.

 

Rövid levelére már délelőtt válasz érkezett. Néhány üzenetváltás után telefonon beszéltek. Így célravezetőbb volt arról a tünetegyüttesről szót váltani, amiről sokat olvastak az elmúlt hónapokban. A poszt-COVID-ról. Az interneten ki sem lehetett kerülni az erről szóló cikkeket. Mindketten diagnosztizálták magukat, és beazonosították a „betegségüket”.

A telefon túlsó feléről érkező hang az összpontosítás képességének gyakran visszatérő gondját említette, ami azért zavaró különösen, mert sok száz oldalas tudományos munkájának szövegezését kellene lezárnia, de ez csigalassúsággal halad. Mellette eluralkodik rajta a „minden mindegy” érzése, a korábban rá egyáltalán nem jellemző kedvetlenség.

 

Úgy tudom, egyikük sem ment orvoshoz, de az, hogy erről egymással beszélgetnek, talán felér a terápiával…

Tovább olvasom