Podmaniczky Szilárd: Szeged minden pontján várhat rám valami izgalmas dolog

Szegeden találkoztam életemben először nagy számban olyan emberekkel, akik úgy gondolkodtak az írásról, mint én – mondta Podmaniczky Szilárd József Attila-díjas író, költő, aki negyedszázadot élt a városban. Vele beszélgettünk múltról, jelenről, Szegedről, írásról, a szavak súlyáról.
Bod Péter

2021. december 26. 08:11

Podmaniczky Szilárd: Szeged minden
pontján várhat rám valami izgalmas dolog

– A Műszaki Egyetem hallgatója volt, majd 1983-ban Szegedre jött tanulni. Milyennek látta akkor a várost, és hogyan változott a városról alkotott képe az elkövetkező években?

 

– Másodszor jártam Szegeden, amikor 1983-ban megkezdtem matematika–fizika szakon a tanulmányaimat a tanárképzőn. A nagyállomást akkor csupa pici családi ház vette körül. Elcsodálkoztam. Ez lenne Szeged, a nagyváros, ahova olyan nagy tervekkel érkeztem? Az elkövetkező években albérletről albérletre vándoroltam, közben nagyon sokféle arcát ismertem meg a városnak. Nem éltünk tudatos életet főiskolás korunkban. Jöttünk-mentünk. A város úgy állt előttem, mint 2007-ben, amikor elköltöztünk. Szegedet érdekes kulisszának tartottam, amelynek minden pontján várhat rám valami izgalmas dolog. Többnyire az emberekkel való találkozások, amik az első időkben többségében házibulik voltak.

 

– Kik voltak azok az emberek, akik az írói, alkotói indulása szempontjából fontosak voltak Szegeden?

 

– A főiskola matematika tanszékén oktatott Szendrei János professzor. Akkoriban ő volt az intézmény főigazgatója is. Izgalmas volt a vele való kapcsolatom. Büszke volt arra, hogy van olyan matek szakos diákja, aki verseket ír. Latinos szemléletű, széles spektrumú, mindent látni akaró ember volt. Diákként nagy élmény volt, hogy a matematikus főigazgatóval mindig jeleztük egymásnak, hogy hasonlóan gondolkodunk a világról. Az is fontos volt, hogy Szegeden találkoztam életemben először nagy számban olyan emberekkel, akik úgy gondolkodtak az írásról, mint én. Kurdi Fehér János, Szijj Feri, Háy János, Darvasi Laci, Medgyesi Gabi. Valamennyien komoly írói pályát futottak be azóta. Létük, és a velük folytatott beszélgetések erősítették mindazt bennem, amiért érdemes élni.

 

„A segítőkészség a leggyakorlatiasabb eszköz, hogy az emberek odafigyeljenek a másikra. A segítőkészség megszervez egy társadalmat” (fotók: Szabó Luca)

 

– Abban az időben is fajsúlyos irodalomtudósok és -történészek éltek Szegeden. A közelükbe lehetett férkőzni?

 

– Nem akartam. Ezek a találkozások valahogy jöttek maguktól. Erős közösségi élet volt akkor, és bár nem volt telefonunk, mindig értesültünk arról, hogy például Vörös tanár úr, a Tiszatáj akkori főszerkesztője vár bennünket egy palack bor melletti beszélgetésre. Ugyanez történt Budapesten. Mészöly Miklós meghívott magához, felesége, Polcz Alaine főzött nekünk csülkös bablevest, és ott beszélgettünk az asztal mellett öten-hatan. Nem kellett kopogtatni ezekhez az emberekhez. Hasonlóan ismerkedtem meg Réz Pállal, a Holmi főszerkesztőjével, akivel többször pálinkáztunk és beszélgettünk, miközben a Margit-szigetet néztük a lakásából. Irodalomról cseréltünk véleményt, egy gramm politika nélkül.

 

– Az államvizsga után visszakerült a szülővárosába, Ceglédre. Ott tanított, majd pár hónap után összecsomagolt, és visszajött Szegedre.

 

– Meg kellett hoznom ezt a döntést. Hónapok óta érlelődött bennem. Sok meredek dolgot megtettem az életben, ezt is. Szegedről hívtam fel az iskolám igazgatónőjét, és elmondtam neki, nem tudom tovább folytatni az addigi életemet. Kérlelt, hogy bírjak ki még egy hónapot. Osztályfőnök voltam. Örüljünk, hogy eddig kibírtam – válaszoltam.

 

– A Délmagyarország újságírója lett hosszú éveken át. Megfogalmazható röviden ennek az időszaknak az összegzése?

 

– Eleinte nagy kaland volt. Olyan emberek között találtam magam, akik ülnek az íróasztalnál, és írnak. Nem voltam végzett újságíró, így szerepeket kellett magamnak kitalálni. Nem volt filmkritikus a lapnál, így eldöntöttem, az leszek. Egyből volt miről írni. Megtörtént, hogy bombariadó miatt a városházára küldtek, amiről cikket kellett írnom. Emlékszem, ebben az is szerepelt, hogy „a robbanóanyagra érzékeny kutya nem talált semmit”. Ezen a mai napig nevetek, mert minden kutya megérzi a robbanóanyag szagát. Irgalmatlan gyakorlatot szereztem az írásban. Ha délután négykor letelefonált a büfébe a szerkesztő, hogy még nem kapta meg a negyvensoros tárcámat, akkor fél óra alatt képes voltam megírni. Ezt csúcsteljesítménynek tartottam, erre is képes voltam.

 

– Aztán megszólalt belül az író, hogy nem lehet a szépírást és az újságírást egyszerre művelni?

 

– Azt hiszem, hogy ezt ügyesen csináltam. Olyan tárcasorozatokat írtam a lapba, amik utána megjelenhettek kötetben. Kisregények és mesék is voltak ezek között. Az újságírást és az írást egy idő után összekötöttem, mert láttam, nem lesz annyi energiám, hogy egyszerre végezzem a kettőt. Ugyanakkor érdekes, hogy amikor felhagytam az újságírással, riportkönyveket kezdtem el írni. Rögtön írtam kettőt a Balatonról. Mindig a nehezebb ellenállás irányába szerettem mozogni.

 

 

– Legújabb regényének címe A másik ember megértésének diadala. Tényleg olyan nagy gondjaink vannak ezzel?

 

– Igen, mert ez nehéz ügy. A feleségem tükröt tart elém, véleményt formál a cselekedeteimről. Az idők során sok olyasmire derült fény ilyen módon, amit nem gondoltam és tudtam magamról. Egy művészeti ösztöndíjnak köszönhetően hosszabb ideig éltem Svájcban, ott figyeltem fel arra, hogy a csinos nők nem elnéznek melletted, hanem rád mosolyognak. A maguk energiájából adnak másoknak. Ez is a másikra való odafigyelés része. Egy másik példa a megértésre és a figyelemre való törekvésre. Álltunk a feleségemmel a zebránál, és már vagy két perce beszélgettünk. Ez is Svájcban történt. Akkor vettük észre, hogy hosszú kocsisor áll mindkét oldalról, és türelmesen arra várnak, hogy átkeljünk az úton. Hazajövet a fejembe vettem, hogy létrehozok egy olyan pedagógiai csapatot, amelyik gyakorlatokon keresztül tanítja a segítőkészség fejlesztését az általános iskolákban. Svájcban úgy tapasztaltam, hogy a segítőkészség a leggyakorlatiasabb eszköz, hogy az emberek odafigyeljenek a másikra. Ha a jó energiát átadjuk egymásnak, akkor mozgásban marad a társadalom, és nem lesznek olyanok, akik ezen kívül kerülnek. Tudom, hogy ezek őrült nagy szavak, de volt alkalmam egy másik országban megtapasztalni, hogy a segítőkészség megszervez egy társadalmat.

 

– A végletesen megosztott, kormány-ellenzéki szekértáborba merevedett magyar társadalomban mély árkok választják el egymástól az embereket. Nálunk milyen esélyei lehetnek a másik ember megértésének?

 

– Ez mindig a példamutatáson múlik. Ha egyszer úgy áll majd a Hold, hogy az ország élén álló politikusok olyan példát mutatnának, ami alapján másként lehetne élni, akkor ez is megváltozhat.

 

– Íróként bizonyára van véleménye a hazai közbeszéd színvonaláról.

 

– Elég sok politikai tárgyú publicisztikát írtam az újságba. Egy napon észrevettem, hogy kicsúszott a kezemből ez a fajta írás. Eljutottunk társadalmilag egy olyan beszédszintre, melyben már nincsen súlya a szavaknak. Bármit lehet állítani. Márpedig, ha bármit lehet állítani, akkor mit mondjunk? Nem feltétlenül az igazság és a hamisság problematikájáról beszélek. Annyi vektor dolgozik a véleményem ellen, érvek nélkül, pusztán a hatalom eszközével, hogy ebben a szavaktól kiüresedett térben nem tudok megszólalni. Még akkor sem, ha nagyon akarnék mondani valamit. Nem tudom annyira megalázni a nyelvet, hogy ebben részt vegyek.