Korántsem vagyunk a történet végén, de az Európai Bizottság végre abba az irányba tolta a magyar kormányt, hogy legyen kénytelen a saját hatalmi szempontjain kívül más szereplők szükségleteit és érdekeit is figyelembe venni.

Ha valaki kellő elszántsággal átrágja magát az Európai Bizottság értékelésén, amelyet a magyar helyreállítási tervről kiadott, csupa olyan témát találhat benne, amelyek mind-mind a sokat emlegetett magyar érdeket szolgálják. Csak éppen nem azon a módon, ahogyan megszoktuk, hogy tudniillik a kormányoldal a saját hatalmi érdekeivel azonosítja a nemzeti ügyeket. A helyreállítási terv mostani változata – szemben a másfél évvel ezelőtt összecsapott előzővel – kénytelen-kelletlen az egészségügyi, a közoktatási és a felsőoktatási rendszer fejlesztéséről, a szegénység csökkentéséről, a gazdaság klímabarát – és egyben az orosz energiától függetlenedő – átállásáról szól.

Hosszú részeket tesznek ki a digitalizációs elvárások is. A miniszterelnök nemrégiben azzal a megjegyzéssel kápráztatta el egy berlini előadás közönségét, miszerint „mi vagyunk a világ ötödik leginkább high-tech országa”. Ez azonban valójában csak annyit jelent, hogy a Magyarországon (be)dolgoztató multicégek között számos high-tech vállalkozást is találhatunk. Ám a hétköznapi életet, az ügyintézést, a közadatok hozzáférhetőségét illetően valójában az Európai Unió országainak hátsó traktusában helyezkedünk el.

Innen próbálhatunk meg elmozdulni az uniós források révén, amelyeket a kormány már most is költhetne, ha sikerült volna már tavaly áprilisban egy tisztességes nemzeti tervet összepakolnia.

Kiemelten fontos a helyreállítási terv céljai között a közösségi közlekedés nagyszabású környezetkímélő átalakítása. Többször is olvasható az értékelésben az elővárosi közlekedés és a buszpark átállítása elektromos erőforrásra. Nevesítik a fővárost, emellett pedig a saját közösségi közlekedéssel rendelkező Budapesten kívüli nagyvárosokat is bele kell értenünk a fejlesztési tervekbe. A kormány, jelen állás szerint, kénytelen lesz fejleszteni az akár ellenzéki vezetésű városokat is, máskülönben a pénzcsap elzárását – vagy ki sem nyitását – kockáztatja.

Valójában az az igazi kérdés, hogy e célokat miért nem tekinti eleve a sajátjának a kormány. Ehhez tényleg „itt kell élni, hogy elhidd”. Ha egy kormány szerint a nem vele szavazó települések és polgáraik nem alkotják az ország fejlesztésre méltó részét, azzal az egész ország fejlődését akadályozza.

Az a sajnálatos helyzet alakult ki, hogy ma az európai elvárások jelenítik meg a magyar emberek érdekeit a kormánypolitikával szemben. Nem a nettó befizető országok adófizető állampolgárainak, és nem is az EU központi intézményeinek van szükségük arra, hogy Magyarországon színvonalas legyen az oktatási rendszer, vagy hogy ne legyen szanaszéjjel tagolt és igazságtalan az adórendszer. Ezekre a dolgokra nekünk van szükségünk. Nekünk van szükségünk független igazságszolgáltatásra és a hozzáférhető közadatokra is, hogy a kormány ne azonosíthassa saját anyagi és hatalmi érdekeit az ország érdekeivel.

2023 arról szólhat, kijátszhatja-e a feltételeket a kormány, vagy pedig vért izzadva és a kormány fogcsikorgatása közepette közeledhetünk-e pár métert az európai demokráciához, jóléti modellhez és életszínvonalhoz.