Egy évvel ezelőtt, visszakerestem, az elszabaduló költségvetési hiányról, és az ennek ellenére folyó, sőt áradó kormányzati költekezésről írtam az évzáró szegedi cikket. 2020 legvégén a kormányzati válságkezelés kormányzásnak nem nevezhető jellegéről adtam le szöveget a szerkesztőnek. Az idei utolsó cikk tulajdonképpen ezeknek a kombinációja lesz.

Kezdjük talán ott, hogy Szlovákiában kormányválság van, egy szétesett koalíció romjain tárgyalták a 2023-as költségvetést, amit csak a karácsony előtti napokban fogadtak el a parlamentben. Habár a magyar miniszterelnök éppen azokban a napokban dicsekedett azzal, mennyire stabil a magyar politikai rendszer – ami alatt a saját hatalma szilárdságát szokta érteni –, nálunk még a karácsony utáni napok is büdzsé nélkül találják az országot.

Ez önmagában nyilván nem rázza meg az olvasót, de azért ennek alapján benyomást szerezhet arról, hogyan zajlik az ország vezetése. Aligha kétséges, hogy megannyi bizonytalanságot keltő tényezőre lehet joggal hivatkozni, de azt azért el lehetett volna találni, hogy az infláció nem öt százalékos lesz, és a jövő évi növekedés sem a négy százalék feletti tartományba lendül, ahogyan a kormány még nyáron várta.

A jóval magasabb infláció ugyan magasabb adóbevételekhez is vezet, ám a dolog ezzel nincs elintézve, mert számos kiadás is ugyanúgy megnő. A meccs a bevételek és a kiadások között nem egálra, hanem mínuszra jön ki.

Habár a költségvetés teljes titokban, rendeleti úton készül, azt azért ki lehet kalkulálni, hogy összesen két eset lehetséges. Vagy a korábban megadott hivatalos hiányszámot növeli a kormány, amit csak nagyobb hitelfelvétellel tud fedezni – a növekvő kamatterheket az adófizetők állják –, vagy tartja a hiányszámot, amihez össze kell spórolni további 1000 milliárd forintot a nyáron bejelentett 2000 milliárdon felül.

Ez jön majd hozzá a világ tizedik legnagyobb élelmiszerár-inflációjához, és ahhoz, hogy a lakosság hatvan százalékának nőttek a rezsiköltségei. Ezt azért érdemes külön megemlíteni, hogy világos legyen, az elvont költségvetési számok nem csak úgy vannak valahol a magasban, hanem a hétköznapi életünkre nézve is következményekkel járnak.

Az igazi mutatvány azonban a hazai politikai rendszerben nem az ilyen helyzetek kezelése, a társadalmi károk és fájdalmak enyhítése, hanem annak a bizonyos politikai stabilitásnak, azaz a hatalom szilárd pozícióinak a fenntartása. Rezzenéstelenül tovább zajlik a klientúra táplálása, a presztízsberuházások finanszírozása, miközben nem jut pénz a kórházak adósságkezelésére, a szakápolók és a pedagógusok béremelésére, vagy éppen az élelmiszerek áfájának csökkentésére.

Tizenkét év nem múlik el nyomtalanul, és itt nem is annyira a kormánypropaganda agymosását kezdem okolni, habár megtehetném, hanem főként arra célzok, hogy ennyi idő alatt a rendszer beállt, és a társadalom hozzászokott, hogy ez van. Kitanulta a rendszert még az is, aki nem szereti. Ha pedig nem lát az ember más lehetőséget, akkor mindent a rendszerhez képest, azon belül fog megítélni, akár azt is, hogy egyáltalán nem zajlik kormányzás. Ezt is elintézzük azzal, hogy mi nem haldoklunk, hanem így élünk, és a bicikliről is így szoktunk leszállni.

Hogy ezért mennyire súlyos árat fog fizetni az ország nagy része, az ma még felmérhetetlen, legfeljebb abban lehetünk biztosak, hogy ez az ár évről évre nagyobbá dagad. 2022 pontosan arról szólt, hogy ebbe az erdőbe még mindig és még inkább befelé megyünk.