Penészvirág – Sinkovics Gábor jegyzete

Sinkovics Gábor

2022. január 12. 13:49

Penészvirág – Sinkovics Gábor
jegyzete

„Gábrielnek, persze hogy neki...”

 

Sok ez már.

Abba kellene hagyni ezt a megleckéztetést, vagy mit. Értünk mi a szóból – a tanítás végére értünk. Nem panasz ez, nem is könyörgés, csupán helyzetjelentés. A bűn és bűnhődés immár kézzelfogható, számokban kimutatható. Több mint negyvenezer halott. Leírom még egyszer, mert annyira hihetetlen: több mint negyvenezer halott. Ezek vagyunk mi, magyarok, előkelő helyen a nagy, világméretű tabellán. Ott az élmezőnyben, hová Puskás Öcsiék óta folyamatosan vágyunk.

 

Sok ez már.

 

Hallod, angyalom, Gábriel?

Tavaly tizennyolc percenként halt meg egy-egy honfitársunk. Tizennyolc percenként. Miközben a hírekben, a tudósításokban mosolygó, bizakodó, elégedetten nyilatkozó, büszke politikusokat mutattak. Láthattuk őket teltházas futballmeccsen, politikai menet élén, kampányrendezvényen, másfél méteres, lebetonozott járda átadásán, és csak mondták a magukét.

 

A halál, az elmúlás nem került szóba.

 

Járulékos veszteség.

 

Ez lett immár negyvenezernél is több honfitársunk sorsa.

 

Mit akar még a főnököd, tőlünk, angyalom, Gábriel?

És mit akarsz te, a kollégáiddal, Mihállyal és Rafaellel? Mit szeretnél még kipréselni a lelkünkből, a meggyötört, félelmekkel, bizonytalansággal teli lelkünkből? Ülünk ezen az élet nevű feltartóztathatatlanul száguldó szuperexpresszen, amely csak rohan és rohan a végállomás felé, és már nincs kedvünk kimenni a büfékocsiba, kibámulni az ablakon, lesni az elsuhanó tájtöredéket, hanem csak kapaszkodunk és kapaszkodunk. Mit akartok még tőlünk? Tegyünk úgy, mint a herointól és férfikezektől folyamatosan mámoros állapotban lévő lány abban filmben, aki egyszer csak – kiment a vadonba.

 

Hátrahagyva mindent és mindenkit.

 

Ez a megoldás?

Elmenekülni a civilizációnak nevezett kiszavazós műsorból? Válaszolj, angyalom, Gábriel! Neked tudnod kell, mi a helyes, hiszen te is ott voltál, azok között, akik elpusztították egykoron Szodomát és Gomorát. És te voltál az, aki kiűzted Ádámot és Évát a Paradicsomból.

 

Mi marad nekünk örömforrásként?

 

Hiszen már maszkban mosunk fogat, maszkban csókoljuk meg a szeretett nő vállát. Óvintézkedések közepette lépünk ki az utcára, kerüljük embertársainkat és riadtan nézzük a gyerekeinket, akik félve kérdezik reggelente: ugye, te nem halsz meg, anyu? Tanultunk a leckéből. A kapzsiságunk, az önzésünk az élvhajhász életünk, az irigységünk ide vezetett.

 

Tizennyolc percenként meghalt egy magyar.

És csak ömlik a hírekből az újabb és újabb tragédia, hogy őt is meg őt is elvesztettük, eltemettük. Békére, biztonságra, harmóniára vágyunk, de ezek már csak üres, idejétmúlt szavak. A holnap és a holnapután bizonytalansága fészkelte be magát az agyunkba, egy olyan országban, amelyben szellemi polgárháború dúl. Sok ez így együtt, angyalom, Gábriel. Sok. A járvány, és a gyűlölködés koktélja kiüti, földre viszi a szédelgő embert.

 

  • Nem akarunk ötméterenként idegesítő óriásplakátokat nézni,
  • nem akarunk olcsó, hazug propagandát hallgatni rádióban, televízióban,
  • nem akarunk kurvaanyázós vezércikkeket olvasni, nem akarunk színészt, színésszel összeugrasztó témákról hallani.
  • Nem akarunk kettéosztott, véglegesen kettészakadt Magyarországon élni.

 

Elég nekünk a vírus rombolása, nem kell mellé az agy károsítása.

 

Figyelj ránk, angyalom, Gábriel! Figyelj ránk magyarokra, mert sorsdöntő heteket, hónapokat élünk. Írhatnám azt neked, hogy áldozati bárányok vagyunk, kiszolgáltatottak, csakhogy inkább birkák vagyunk.

Bólogató birkák, akikkel mindent meg lehet tenni.

 

Hagyjuk és hatalomban tartjuk azokat, akik kiröhögnek bennünket, akik gőgösek, cinikusak, akik irdatlan vagyonra tettek szert, akiket csak a pénz és a hatalom érdekel. Már nem figyelünk rájuk, már nem figyelünk a folyamatos lopásra, már nem kapjuk fel a fejünket a zavaros ügyeikre. Már nem szólal meg bennünk semmilyen hang, amikor azt olvassuk, egy pedagógus kétségbeesett levelében, hogy diplomás, több nyelven beszélő emberként szükséglakásban él, penészes falak között, gyalázatos fizetésért dolgozik, és kilátástalannak tartja a jövőjét. Ha jönnél, angyalom, Gábriel, a hatalmas szárnyaiddal leszállnál közénk, virággal fogadnánk.

 

Penészvirággal.

Ne hagyd, hogy a Kárpát-medencében, ebben a sokat szenvedett országban a gyűlölet kerítse hatalmába az embereket. Ne hagyd, hogy magyar magyart verjen, leköpjön, megvágjon, megrúgjon – őrült hatalommániás, vagy épp a hatalom után sóvárgó kisemberrel másodperceket sem foglalkozó politikus irányítsa az életünket.

Semmi közünk hozzájuk. Se egyikhez, se másikhoz.

 

Nem értünk vannak, pedig ez lenne a dolguk. Helyettük is, értük is mi szenvedünk, mi kerülünk kórházba, lélegeztetőgépre, miértünk szól a harang, és mi vagyunk azok, akik közül valaki tizennyolc percenként meghal. Paulo Coelho írt egyszer egy könyvet Tizenegy perc címmel, talán a legjobb regénye a brazil szépírónak, az érzékeny lelkek karamellizálójának, a szerző szerint: „aki nyitott szemmel jár és észreveszi azt az embert, akiről mindig is álmodott, az tudja, hogy a szexuális energia megelőzi magát a szexet. A legnagyobb gyönyör nem is a szeretkezés, hanem a vágy, amit közben éreznek. Ha már nagyon-nagy lánggal ég a szenvedély, akkor jöhet a szex, hogy befejezze a táncot, de soha nem az övé az első lépés...”

 

Ez még a miénk, angyalom, Gábriel.

 

A test vágyakozása. A test vágyakozása az étel, az ital, és a másik bőre után, ezt egyetlen hamis, korrupt, hazug rendszer sem veheti el tőlünk. Mert bezárkózva a járvány elől talán csak ezek az örömforrások tartanak bennünket életben.

 

Hagyjatok élni bennünket, angyalom, Gábriel.

A főnököddel, a kollégáiddal, Mihállyal és Rafaellel együtt.

 

Hagyjatok bennünket újra levegőhöz jutni, maszk nélkül csókolni, tömegben önfeledten énekelni, táncolni, meccsen teli torokból kiabálni. Hagyjatok minket szabadon gondolkodni – és szabadítsatok meg a gonosztól...

 

Mert a bűn és bűnhődés ne csak a kisembert sújtsa, ne azokat, akiket percemberek, a hatalom haszonélvezői eltüntettek, eltapostak, elhallgattattak. Mert nekünk itt Európa közepén nincs vadon, nincs hová elindulni túrabakancsot húzva, mindenhol utolér a nagy testvér hangja, amely csak mondja és mondja, hogy lám, ez, itt a létező világok legjobbika.

 

És mi befogjuk a fülünket – de a hang egyre csak erősödik és erősödik áprilisig.

 

És ez itt maga a Paradicsom.

 

De te, angyalom, Gábriel, innen ne Ádámot és Évát üldözd ki.

Címlapon

mutasd mind