Orbán várja a rémült nyugati menekülteket – Lakner Zoltán jegyzete

„Akinek víziói vannak, forduljon orvoshoz”, kommentálta egykor a pragmatikus szociáldemokrata német kancellár, Helmut Schmidt, azokat a bírálatokat, miszerint az ő politikája nem dúskál nagyszabású elképzelésekben, csupán a problémákat akarja megoldani. A 2020-as évek Magyarországa viszont igazi látványpékség, csak éppen a termékei nem alkalmasak fogyasztásra.
Lakner Zoltán

2022. október 27. 13:10

Orbán várja a rémült nyugati
menekülteket – Lakner Zoltán jegyzete

„Tudunk a fejleményről, és arra ösztönözzük a németeket és más nyugat-európaiakat, hogy jöjjenek hozzánk”, lelkesedett a Budapester Zeitung című budapesti német nyelvű lap felvetésére a magyar miniszterelnök. A hosszadalmas alákérdezés során felvetődött ugyanis, hogy „egyre több német gondolja, hogy Magyarországon van a jövője”, „a másként gondolkodókkal szembeni elnyomás” miatt. Márminthogy eszerint Németországban üldözik a másként gondolkodást, szemben a szabad magyar közélettel. Orbán képzeletében mindezek hallatán megjelent a boldog magyar jövő víziója, mely szerint „a következő tíz-húsz évben egyre több nyugat-európai fog hozzánk költözni, mert Magyarország egy biztonságos, keresztény és a hagyományokra büszke ország”.

 

Orbán szívének ez olyannyira kedves elképzelés, hogy már 2017-es évértékelőjében is dédelgette a gondolatot: „Az igazi menekülteket persze be fogjuk fogadni; németet, hollandot, franciát, olaszt, rémült politikusokat és újságírókat, hazájukat elhagyni kényszerülő keresztényeket, akik az otthon elvesztett Európájukat majd nálunk akarják megtalálni.”

 

Persze, ha a 2017 eleji és a 2002 végi mondatokat egymás mellé helyezzük, akkor azt is látjuk, hogy bár a nyugati menekülttömegek beharangozása óta közel hat év eltelt, Orbánnak most újabb tíz-húsz évvel ki kellett tolnia próféciája szavatosságát.

 

Ennek egyetlen apróság az oka, nevezetesen az, hogy valójában nem rohannak hozzánk a rémült nyugatiak.

 

Ha esetleg KSH-adatokat böngészünk, akkor pár tucat, pár száz, vagy pár ezer bevándorlót minden évben és minden nyugat-európai országból találunk. Uniós országokból évente összesen 10–12 ezer a hazánkba bevándorló külföldiek száma, viszont a Magyarországról hivatalosan kivándorlóké minden évben legalább kétszer ennyi, ha a 2010 óta eltelt éveket nézzük.

 

Szóval, miközben a miniszterelnök már most látja a nyugati bevándorlók patakzását, hogy aztán ez idővel folyamszerű hömpölygéssé változzon, nagyvonalúan megfeledkezik a tényről, hogy több magyar távozik külföldre, mint ahány külföldi Magyarországra települ.

 

Nincs ember, akinek jutna energiája Orbán hamis tényállításainak folyamatos cáfolatára. De legalább arra érdemes néha emlékeztetni, hogy egy-egy kedvenc mániája vissza-visszatér – és éppen ez jelzi, mennyire nincs közük a valósághoz. Hiszen ha Orbán már hat éve várta a nyugati menekülteket, de azok sehogyan se akarnak megérkezni, akkor a mostani évtizedes „prognózis” sem ér ennél többet. Merthogy, ami igazából történik, az éppen a fordítottja annak, mint amiről beszél.

 

Ugyanezt látjuk, ha például a közvetlenül a bőrünkre menő gazdasági folyamatokról tájékozódunk. Orbán a múlt héten idénre mondott öt-hat százalékos növekedést, holott a saját pénzügyminisztere is ennél kisebb számot jelez előre. Amikor Orbán arról beszél, hogy az uniós zöld programokat – uniós pénzek híján – kínai hitelből fogja fedezni, akkor valójában az ország évtizedes eladósításáról beszél. Miközben a szuverenitásról szónokol az EU-val való küzdelem során, valójában orosz és kínai gazdasági és politikai függésbe löki Magyarországot.

 

Alaposan megtanulhattuk mára, hogy az alternatív tények világában a valóságot tetszőlegesen hozzá lehet görbíteni a politikai kijelentésekhez. Csak éppen ettől nem lesz vonzóbb, élhetőbb hely Magyarország, nemhogy a külföldiek, de az itt valahogy mégiscsak élni próbáló magyarok számára sem. A gond csak az, hogy ebben a felfordított világban a hazug szó ereje gyakran felülírja azt, amit a saját szemünkkel látunk. Ha pedig eközben a problémákat nem oldja meg senki, akkor tényleg csak a víziók ködfelhőibe kapaszkodhatunk, rémülten tapasztalva, hogy valójában semmi sincs a kezünkben.