Az elmúlt napok egyik kormányzati híre, hogy tizenhat államtitkárnak 700 ezer forinttal emelte meg a miniszterelnök a fizetését. Mivel – hogy még ennél is irritálóbb legyen a hír – ők egyben országgyűlési képviselők is, már 3,3 millió forintot keresnek havonta.

Abban a megyében, ahol élünk, a 700 ezer forintos fizetés igen jónak számít, ami „csak” az államtitkárok bérének emelkedésével egyezik meg. Bizonyára a rohanó infláció magyarázhatja a hirtelen jött kormányfői döntést, ami kapcsán több minden eszembe jut.

Vajon hány munkaadó tud és képes ennyire nagyvonalú lenni alkalmazottjaival manapság? Az említett államtitkárok bére 52 százalékkal emelkedett, ami messze több, mint a pénzromlás üteme. Létezik-e olyan munkavállaló Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Szentesen vagy Makón, akinek az elmúlt napokban 52 százalékkal emelkedett az alapbére? Kérem, jelentkezzen!

Szorosan idetartozik, hogy az államtitkárok és velük együtt minden rendű és rangú állami tisztségviselő fizetése, jövedelme esetében közpénzekről beszélünk. Olyan pénzekről, amik fedezetét mindannyiunk adóforintjai biztosítják.

Az említett fizetésemelés akkor is önmagán túlmutat, ha a tétel nagysága önmagában elhanyagolható volna. Éppen a 2010-ben hivatalba lépő Orbán-kormány egyik hangzatos, nagyjából egyetlen napig sem betartott ígérete volt, hogy az állam a takarékoskodást magán kezdi.  

Ennek jegyében csökkentették a minisztériumok és vele miniszterek számát, ami porhintésnek megteszi, de valójában semmi többnek. A felső szintű államigazgatás valós költségei valójában nem ezen múlnak. Több ok miatt. Sokkal döntőbb ebből a szempontból, hogy egy-egy tárca működésére mennyi pénzt szánnak, ehhez képest másodlagos, hogy darabszámra mennyi minisztériumot működtet egy kormány. Nyilván, ésszerű határokon belül.

A takarékoskodás azért is volt a kezdetektől álságos, mert államtitkárokból, helyettes államtitkárokból, tárca nélküli miniszterekből és miniszterelnöki megbízottakból 2010-től olyan erős lett a felhozatal, amilyenre a magyar kormányzattörténet elmúlt évszázadai megközelítő példát sem szolgáltattak.

A kormányzati kijelentések mindig is hadilábon álltak a tényekkel és a valósággal, ami ebben az esetben annyit jelent, hogy szavakban megfogalmazott takarékoskodás helyett valójában nagyüzemi méretű pénzszórás folyt és folyik.

Bár csökkentették a parlamenti képviselők létszámát, amihez a magyarországi választási törvény durva és egyoldalú módosítására volt szükség. Olyan gyalázatos eljárásra, amilyen egyetlen magára valamit is adó országban sem volna elfogadható. De tudjuk, a bűvös kétharmad sok minden elérhetővé és megvalósíthatóvá tett és tesz. Ezzel a Fidesz gátlástalanul élt. Félreértés ne legyen, a jövő történelemkönyveiben ez is szerepelni fog.

Az elmúlt tizenkét évben messze az inflációt meghaladó mértékben emelkedett az országgyűlési képviselők jövedelme, aminek legnagyobb részét mégiscsak a sokat emlegetett százharminchárom „bátor ember” vitte haza, akik biodíszletként veszik ki részüket Orbán politikai bábszínházában. Ez is biztosan a sokat emlegetett takarékoskodás jegyében történt.

Hiába szabályozták az állami tulajdonú cégek vezetőinek fizetését, a korlátozások tiszavirágéletűek voltak. Ma már semmilyen akadálya, hogy az ezeket a cégeket irányító vezetőket a piacgazdaság szabályai alapján fizessék meg. Csak akkor mi értelme volt annak az álságos kormányzatai magatartásnak, ami – kis túlzással élve – a koldulórendek szintjére akarta levinni az olyan típusú cégek vezetőinek havi jövedelmét, mint teszem azt a Szerencsejáték Zrt. vagy a Paksi Atomerőmű?

A Fidesz szűk hárommilliós szavazótáborán kívül mindenki látja azt a dzsentritempót, amit a kormánypárt diktál. A hűség és a lojalitás mindenek felettiségét megvalósító személyzeti politikáját, vele a kontraszelekció csúcsra járatását.

Jobb érzésű ember kavargó gyomorral fordul el ettől a látványtól. Emberileg és az ízlés szintjén mindezt megértem, de ezt a harmad-negyedosztályú kompániát egyszer mégis le kell váltani.

Ölbe tett kézzel ez nem fog menni.

(Nyitókép: Facebook/Simicskó István)