Kína időközben betette a lábát Görögországba, Montenegróba, és bár a tény meglepő, mégis igaz: Magyarország mellett a kínai tőke jelenléte Csehországban a legerősebb a közép-európai társégben. Ott vannak mindenhol.

Kína lopakodó világhatalom – ez a legkevesebb, bár korántsem az újdonság erejével ható megállapítás, ami levonható abból az Élet és Irodalomban megjelent írásból, amelynek szerzője Szűcs R. Gábor, és a címe, Út a pokolba. Alcíme több mint beszédes: A kínai beruházások tanulságai –Montenegró példáján. A terjedelmes cikkből kiderült, hogy Kína nem egyszerűen beruház Afrikában, hanem katonai támaszpontokat épít. Mellette olyan kapcsolatokat, amelyre az ENSZ-ben és más világszervezetek munkájában használ.

Szándékai tisztaságáról sokat elárul, hogy Etiópia fővárosában felépítették az Afrikai Unió székházát, és nem sokkal annak átadása után kiderült, hogy az egész épületet „bepoloskázták”, vagyis minden ottani megbeszélést lehallgattak.

Már korábban nyilvánvalóvá vált a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organization, rövidítve: WTO) 2001 után indított tárgyalássorozatán, hogy a szabadkereskedelem határai egy ponton túl már nem tágíthatók. Jórészt ezzel is állt összefüggésben, hogy Kína gazdasági harcmodort váltott, ha nem is egycsapásra. 

Hszi Csin-ping elnök meghirdette 2013-ban az Egy övezet, egy út programot, amelynek európai részét Új Selyemútnak is nevezik. Előtte egy évvel pedig a „16+1” nevű programot, amelynek célja szerint Kína valamint a kelet- és közép-európai országok gazdaságának és kereskedelmének jobb együttműködését volt hívatva biztosítani. Aligha véletlen, hogy idézett cikkében Szűcs R. Gábor ezt a Varsóban aláírt dokumentumot egyszerűen „mézesmadzag programnak” nevezte.

Kína egyebek mellett úgy számított, hogy olyan infrastrukturális beruházásokra fog pénzt adni a szerződött tizenhat országnak – ezek között egyaránt találhatóak uniós tagok és nem tagországok –, amelyekre az EU támogatáspolitikája szerint nem adhat.

A Kína támogatás és hitelpolitikája innen kezd érdekes lenni, különösen annak fényében, amit Orbán Viktor mondott legutóbbi évértékelőjében. A február 18-án elmondott beszédében burkoltan, de jól érthetően kitért arra, hogy kivel vagy kikkel képzeli a jövőben a magyarországi fejlesztések finanszírozását. 

Orbán beszédének idevágó rövid részlete így hangzott el:

„A Győr–Szombathely–Veszprém ipari övezet mellé beemeljük a Debrecen–Nyíregyháza–Miskolc háromszöget. Ehhez energia kell, sok energia, annyi, amennyi még sohasem kellett Magyarországon. Ezért erőműveket és vezetékrendszereket fogunk építeni akkor is, ha Brüsszel ebben nem hajlandó szerepet vállalni. Majd lesz más.”

Joggal merülhet fel a kérdés: ki lesz ez a más? 

A hitelezők listájáról eltűnt az egy éve háborúban álló Oroszország, amely Ukrajna lerohanása előtt talán még képes lett volna fejlesztési pénzeket hazánknak adni, de erre ma egészen biztosan képtelen. A világ nagy hitelezői közül kizárásos alapon nagyjából Kína maradt. Fontos megjegyezni, hogy míg az EU-tól vissza nem térítendő támogatást támogatásokat kapunk, addig ezzel szemben a kínai „segítség” esetén mindig hitelről beszélünk.

Még akkor is merőben más a helyzet, ha az EU-tól vennénk fel fejlesztési hitel (már ilyen is létezik a Helyreállítási Alapon belül), mert ez kedvezményes kamatozású lenne, szemben a bárhonnan máshonnan elérhető hitellel, amelyek piaci kamatozásúak. Röviden: drágák.

Miért vezetett a pokolba az út Montenegróban, amikor kínai hitelt vettek fel? Ezt részletezi az jelzett Élet és Irodalomban megjelent cikk. 

A kínai és a montenegrói állam szerződést kötött a Bar–Boljare és összekötő autópálya Smokovac–Uvač–Mateševo helységeket összekötő 41 kilométeres szakaszának megépítésére. A beruházás költsége 809,6 millió euró volt, ami az idézett cikk szerint „egyáltalán nem mondható baráti árnak”. A megállapodás értelmében ennek 85 százalékát egy kínai pénzintézet, 15 százalékát a montenegrói állam biztosította. A hitel futamideje húsz év, hat év türelmi idővel, a kamat két százalék.

Az építkezés 2015-ben kezdődött, 2019-ben kellett volna befejezni, de ez csak 2022-ben történt meg. A kivitelezésen háromezer kínai dolgozott, és rajtuk kívül senki más. 

„És ami a legtragikusabb: a szerződés szerint a vitás kérdésekben kínai bíróság dönt. Így valóban fennállt a reális veszélye annak, hogy Kína nemfizetés esetén jogilag megalapozott igényt tart Montenegró területének egy részére, akár Bar kikötőjére is” – olvasható a cikkben. A szerződés részleteit egyébiránt titkosították. 

A beruházás súlyos környezeti károkat okozott – állapították meg utóbb, de ez a kivitelezőket a legkevésbé érdekelte. Ha szerződés szerint kellett volna az országnak visszafizetnie a hitelt, akkor nem tudták volna elkerülni az államcsődöt. A rendkívül szorult pénzügyi helyzetből csak egy francia és két amerikai bank segítségével tudott kiszabadulni az ország.

Az ügylet lénye annyi volt, hogy a két százalékos kamatot, 0,88 százalékosra váltották, így lehetségessé vált a törlesztés. 

Végkövetkeztetésként a szerző azt vonja le: 

„A kínai tőke nemcsak a szociális és környezeti szempontokat hagyja figyelmen kívül, hanem a célország belpolitikai-belgazdasági szempontjait is mellőzi, és (persze a tőke immanens természetét is megtartva) kizárólag Kína mint ország (akár pártállam) érdekét nézi, semmi mást.”

Ez azért elég nyugtalanító távlat, ha arról gondolkozunk, hogy a magyar miniszterelnök kitől, mikor és milyen körülmények mellett akar kölcsönt felvenni a jövőben.