Létezik egy bizonyos értelmi és kulturális szint, amibe nem fér bele a nevekkel való viccelődés. Az ok egyszerű, kétségkívül bizonyos nevek felkínálják magukat, hogy eljátszanak velük. Mégis azért nem szoktuk ezt tenni, mert egyfelől a nevéről nem tehet senki. Örökölte azt, adták neki, amivel le kell élni egy életet, még akkor is, ha az adott esetben rosszul hangzik, humoros, rosszabb esetben nevetséges, vagy egyszerűen rosszhangzású. Léteznek olyan nevek is, amelyek szójátékokra adnak alkalmat. Valahogy az ilyen játékokra éppen azok a legkevésbé fogékonyak, akiknek a nevével mások szeretnének eljátszani.

Szombaton ezt tette az ország miniszterelnöke országértékelése során. Nem vagyok karót nyelt ember, mégis úgy gondolom, hogy az ilyenfajta politikai beszédnek a műfaja bizonyos humoros vagy annak gondolt tartalmakkal, regiszterekkel nem fér össze. Éppen műfaji okok miatt.

Ebben az országban élve tisztában vagyok azzal, hogy alapvetően a kormánypártnak betudhatóan a közbeszéd színvonala és stílusa a kocsmai beszélgetésekéhez közelít folyamatosan. Legyen szó miniszterelnöki megszólalásról, parlamenti hozzászólásról, a pártsajtó mosdatlan stílusától és nyelvhasználatától vagy az óriásplakátokról visszaköszönő nyelvi ordenáréságokról.

Olyan országban szeretnék élni, ahol a miniszterelnök nem szotyit köpköd a lelátón az ország gázszerelőjével, és a felmerülő erkölcsi dilemmákat nem egy tahó téeszelnök szóhasználatát kölcsönözve zárja le úgy, hogy: „Oszt jónapot!”

De vissza a nevekhez. Ironikus hangsúllyal emlegette beszédében André Goodfriendet, aki az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője volt 2013-2014-ben. Félreérthetetlen gúnnyal hozta szóba, mint „jóbarátot”, akinek hivatali ideje alatt több, a kormánypárthoz szorosan köthető személyt, mások mellett az adóhivatal akkori elnökét, Vida Ildikót kitiltották az Egyesült Államok területéről. De ugyanebben a mondatban az is elhangzott, hogy Goodfriendet azért is küldték Budapestre, hogy kormányellenes tüntetésekkel térítsék jobb belátásra a magyarokat. Mik ki nem derülnek?

Arra egyetlen szót sem vesztegetett, hogy akkor kiket és miért tartott nem kívánatos személynek országa területén az Egyesült Államok vezetése. Itt következett David Pressman jelenlegi amerikai nagykövet neve, belőle egyszerűen csak „Présember” lett, és aki az orbáni értelmezés szerint azért jött, hogy „préselje bele a magyarokat a háborús táborba.”

És a szóvicceknek az a természete, hogy képtelenség azokkal leállni. Saját viccén jót mulatva a miniszterelnök elmondta még, reméli, a jövőben nem egy Puccini nevű nagykövetet fog Washington Budapestre küldeni. Neki kimondatlanul is – a kormányfő szavait nem lehetett másként érteni – az lenne a feladata, hogy nevéhez „méltón” puccsot szervezzen.

„Republikánus barátaink duzzadó izmokkal készülnek a visszatérésre” – utalt a közelgő elnökválasztásra, nem hagyva kétséget, milyen végeredménynek örülne. Ezt a hibát a „tévedhetetlen” Orbán már 2020-ban is elkövette, amikor biztosra vette Trump újraválasztását, aztán mi lett belőle.

Fogalmam sincs, melyik párt adja a következő elnököt, de elgondolkoztat az a lehetőség, hogy mi lesz, ha nem a republikánus jelölt lesz a befutó. Mi, magyarok egy országot alkotunk, olyat, amelyiknek érdekei vannak. Miért kell ezeket a miniszterelnökünknek jóslással és politikai rokonszenve hangsúlyozásával rontani?

Az orosz–ukrán háború kapcsán arról beszélt a kormányfő, hogy mára az európai béketáborban két ország maradt: Magyarország és a Vatikán. „A társaságra nem lehet panasz” – szellemeskedett egy magát kereszténynek mondó hallgatóság előtt, amelyiknek A tízparancsolatból eddig szinte semmit nem sikerült betartania.

Mivel a Vatikán egyetlen más európai országhoz sem hasonlít, én éppenséggel nagyon megijednék, ha a gondolatmenetem oda futna ki, hogy kizárólag ezzel az országgal lehet egy társaságban Magyarország.